Látogassa meg Nagyváradot a Google Street Viewen '

Látogasson Nagyváradra a Google Street Viewen ' Kezdje a Borsi úton. Kattintson a linkre a instantstreetview.com-ra '

2015. július 7., kedd

Miért "mentek" , " szöktek" 1989 decembere előtt?

 
Forrás : kato65.blogspot.ro

Miért " mentek" , " szöktek " 1989 decembere előtt?Nagyváradról és Bihar megyéből sokan "mentek" , "szöktek" 1989 decembere előtt.Ki csoportosan,ki egyedül vágott neki a hosszú és veszélyes útnak. Voltak idegenvezetők,kik pénzért irányították a határ felé a "klienseket". Ha elkapták őket a román-magyar határon,akkor volt nemulass.Több történetet lehet leírni erről a témáról.1989 után többen le írták a történteket.

Miért "mentek" , " szöktek " 1989 decembere előtt?Válaszolni nem tudok,mert én maradtam.Szilágyi-Perjési Katalin leírja a blogjában az életét.Mindenkinek más és más oka volt a szülőföld elhagyására.Katalin bejegyzéseit az tudja átérezni,aki hasonló helyzetben volt.Más kérdés, hogy nem mindenkinek sikerült az új hazában beleilleszkedni a társadalomba.Idézet a naplójából : 

"júl. 5.
Holnap indulunk!
Teljesen össze vagyok zavarodva lelkileg. Tényleg akarom én ezt ?!
Apám ma tudta meg mire készülünk, pillanatok alatt öregedett vagy tíz évet. Aztán mikor egy kicsit összeszedte magát, meglepett a reagálása. Azt mondta, mi vásárra vihetjük a bőrünket, de a gyerekekét nem engedi. Gondoljunk csak bele, érvelt, új életet kezdeni, ha egyáltalán sikerül, amire készülünk, két pici gyerek mellett dolgozni, egzisztenciát teremteni nem könnyű feladat. Ők elvállalják anyuval a kicsiket és mindent megtesznek, hogy mihamarabb újra együtt legyünk. A józan ész persze, hogy ezt diktálja. De elnézem a két és fél éves lányom és a tíz hónapos fiam és nem tudom elképzelni, hogy bírom majd nélkülük. Az apjukról nem is beszélve.
I. apám nyakába borult és úgy sírt a két férfi, hogy nem bírtam nézni.
Van-e jogunk kitenni a gyerekeinket életveszélynek? Ilyen egyszerű a kérdés: hogy lesz jobb nekik, velünk vagy nélkülünk, de biztonságban? A kérdés eldőlt. Maradnak.
Nem mondhatom, hogy megkönnyebbültünk.
Eljött az este, mi kinn ülünk a teraszon, I. R.-t, én G.-t ringatom, közben hullnak a könnyeink. Nézzük a csillagokat és próbáljuk kitalálni, hogy holnap ilyenkor élünk-e egyáltalán.
júl. 7.
Immár az új hazából folytatom kis krónikámat vagy inkább siralmas énekemet.
Nagyon fáradtak vagyunk, testben és lélekben elgyötörtek. Nehéz nap és még nehezebb éjszaka áll mögöttünk.
Tegnap reggel, egy átvergődött éjszaka után, megpróbáltunk erőt venni magunkon és azon voltunk, hogy sírás és jelenetek nélkül köszönjünk el a szeretteinktől, a helytől, ahol éltünk.
G. aludt, tejszagú volt a pofikája, mikor összepusziltuk, vigyázva, nehogy felébresszük. R.-m már fenn volt, anyu nyakába kapaszkodva álomittasan kérdezgetett, hogy hova megyünk. Mit lehet ilyenkor mondani egy gyereknek? Elszoruló torokkal magyaráztam neki, hogy mi most elmegyünk és veszünk nekik egy szép kis piros tetős házikót, és majd újra ott fogunk lakni együtt.
Nagyanyám aludt, nem tudtam tőle még csak elköszönni sem, de a lelkem mélyén sejtettem, hogy többé már nem fogunk találkozni.
Anyám, szegény, sírva arra kért, bármi is lesz, soha ne bántsuk, és ne hagyjuk el egymást. Ők vigyáznak a gyerekekre és mindent elkövetnek, hogy mihamarabb együtt lehessünk velük. Még egy utolsó ölelés, búcsú a kutyáimtól, aztán dörren a kapu mögöttünk.
Álmos július reggel volt, mint bármelyik ilyenkor nyáron, csak mi éppen most készültünk felrúgni az eddigi életünket. Míg az autóra vártam, nem mertem megfordulni, féltem, úgy járnék, mint Lót felesége.
Megjött értünk az autó, de kevés volt a hely ezért J. sürgetésére I. kénytelen volt befeküdni a csomagtartóba. Hát remekül indult...
Mint utóbb kiderült, hiába tűnt minden kihaltnak, fél óra múlva már tudott az utca a férjem "mutatványáról", és persze mindenki levonta a következtetést.
Kifelé a városból szabadon engedtem az érzelmeimet, végig sírtam. I. és Gy. nem győzött vigasztalni.
Miután megérkeztünk a kis határszéli mezővárosba, J. elköszönt a sofőrtől és elindultunk a megadott irányba, egy tanyára. F. nénit kellett keresni, a jelszavunk az volt, hogy jöttünk disznót venni. És itt ért minket az első meglepetés, mert a néni elmondta, sajnos ő nem fog minket átkísérni, csak az utat magyarázza el, biztos félre értettük a közvetítőt, akinek Jóska a pénzt adta. A helyzet nem volt alkalmas reklamációra, tekintve, hogy mikor a néni meglátta J.-ék kislányát, csak annyit mondott: gyerekről szó sem lehet, ez nagyon veszélyes. De aztán J. elmondta, hogy a gyerekért is fizettek, így aztán elhallgatott.
Egy hosszú, forró nap állt előttünk. A tanya, mint minden tanya, hemzsegett a legyektől és mivel nagyon közel esett a határőrség megfigyelő tornyához, ahonnan rendszeresen pásztázták távcsővel a környéket, sajnos ki sem tehettük a lábunkat.
Fásultan üldögéltünk, még a mindig mókázó J. is és vártuk, hogy beesteledjen. A J.-ék kislánya megitta a teáját, amibe Gy. enyhe nyugtatót kevert, de így is nagyon nehezen aludt el. Volt egy nagyon meleg helyzet is, mikor a szolgálatba lépő katonák benéztek a tanyára. A néni intésére a tisztaszobába bújtunk el, de szerencsénkre oda nem jöttek be.
Eljött a tizenegy óra és mi rövid közös fohász után elindultunk a néni útmutatásait követve. Gyönyörű, csillagfényes nyári este volt, a tücskök szomorúan búcsúztattak minket, valahol a távolban egy cséplőgép dohogott. Mindenkin egy szál fekete ruha, kényelmes cipő, övtáska az iratainknak, ennyi volt a "menetfelszerelés", na meg J-ra felkötve az " édes teher".
A megbeszéltek szerint haladtunk, csendben és libasorban, egy öntöző csatornával párhuzamosan, aztán átvágtunk egy szántóföldön és átkeltünk ugyanezen a csatornán, amelynek az évszakhoz képest elég hideg volt a vize. Hosszas figyelés és leskelődés után át másztunk a töltésen és a síneken, szegény I., véletlenül belerúgott egy üres konzerves dobozba, ami a csendes éjszakában olyat szólt, mint egy ágyú. A közeli laktanya minden kutyája őrült ugatásba kezdett. Mi meg egyenesen berohantunk egy jó sűrű kukoricásba, kissé kifújtuk magunkat, aztán elindultunk előre a megadott irányba, amit eltéveszteni sem lehetett, mert egy kivilágított falu fényei felé haladtunk, mögöttünk mély sötétség.
Itt már I. állt a menet élére, J. nem látott jól, az alvó kislány alaposa meghúzta a hátát. Így én, a legkisebb maradtam leghátul. Beszélgetni nem lehetett, így csak az előttem lépkedő I. megtorpanásából jöttem rá, hogy valami történt. I. intett, mindnyájan húzódjunk le, mert előttünk katonák járkálnak zseblámpával. Lekuporodva vártuk, hogy történjen már valami, aztán indultunk is volna tovább, mikor minden előzetes jel nélkül a baba felébredt és hangosan sírni kezdett. Hiába próbálta csitítani az apja, anyja, a gyerek a szokatlan helyzettől megriadva ordított. Perceken belül fellőttek egy világító rakétát, ami nappali fénybe borította a tájat. Kutyaugatás, román vezényszavak hangzottak fel.
Az első, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy na, itt van a vége. Többé nem látom a gyerekeimet, a szüleimet, de legalább együtt halunk meg I.-vel. Ekkor bekapcsoltak az ösztöneim és mivel éreztem, hogy itt nem lehet búcsúzgatni és köszöngetni, hasra vágtam magam és kúszni kezdtem, csak el, minél távolabb J-éktól. Éreztem, hogy a barátnőm is mögöttem van, csak I.-t nem találtam sehol. Pár idegtépő pillanat után szó szerint egymásba botlottunk, mindkettőnk legnagyobb megkönnyebbülésére. Később sokat beszélgettünk ezekről a percekről, hogy nem volt-e szemétség otthagyni a barátainkat?
Egyelőre nem állt módunkban ezeken a dolgokon töprengeni, sebtében megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha az út hátralévő részét kúszva tesszük meg. A kislány sírása hallatszott még egy darabig a távolból, de mivel lövéseket nem hallottunk, gondoltuk talán sikerült nekik, vagy visszamentek. Szépen, lassan haladtunk, mikor kiértünk egy mezőre. Nehéz volt az ösztöneinknek parancsolni, hogy ne álljunk fel és ne fussunk, de továbbra is kúszva haladtunk. Tőlünk nem is olyan messze feltűnt az őrtorony, de sötét volt és reményeink szerint üres is. Mikor a széles és puhára gereblyézett szántáshoz értünk, már tudtuk, hogy ez a "senki földje", és rohantunk is át. Egy hihetetlenül illatos és harmatos kis réten átbukdácsoltunk és beestünk egy újabb kukoricásba. Itt sírva, nevetve összeölelkeztünk, kifújtuk magunkat, majd azonnal tovább mentünk, csak minél beljebb Magyarországra!
Már hajnalodott, mire beértünk Álmosdra. Mellettünk hajnali mámorban kerekeztek munkába a falusiak, egyikük útba igazított bennünket. A közeli tsz portása sietett a segítségünkre, kis portás fülkéjében forró teát kaptunk, míg értünk jöttek a magyar határőrök. Soha édesebb fogságot! Pár perc múlva alig hittünk a szemünknek, mikor feltűntek a barátaink, épen, egészségesen. Miután kisírtuk magunkat, elmesélték, hogy ők ketten a feleségével összekapaszkodtak, és a bömbölő kislánnyal egyet futottak a határig. Belefutottak egy vadrózsa bokorba, ami jól összekarmolta őket, Jóskának az orra vére is eleredt az erőfeszítéstől, de más bajuk nem esett.
Miután túlestünk egy egész sor kihallgatáson és megbizonyosodtak róla, hogy biztosan nem vagyunk kémek, reggel tíz körül elindult velünk (azon az éjjelen kb. tizenöten vágtunk neki a határnak) egy busz Nyírbátorba. Most itt vagyunk, egy kaszárnyában, amit 24 óráig nem hagyhatunk el. Kaptunk enni, inni, de az én nagy gondom az, hogy nem tudom értesíteni az otthoniakat, hogy élünk és jól vagyunk."
 
Teljes bejegyzés : kato65.blogspot.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése