Figyelmébe ajánlom Farkas László cikkét Tátray Sándorról,mely Reggeli Újságban jelent meg.
Forrás : facebook.com
Múlt századi újságokat lapozgatva olyan világ tárul az emlékezni
vágyó elé, amely világ már régen eltűnt a múlt ködében, és nincsenek élő
tanúk, akik e világot megidéznék azoknak, akiket még érdekelnek régi
idők régi emberei, tettei.
Lapozgatva az öreg, már-már porladó
újságokat, elénk tárul az illető kor teljes képe, társadalmi gondjai,
emberi gyarlóságai, vagy épp nagy tettei, amiket ezért a kis világért
tettek, az ő világukért, amit hatalmas szellemi erővel, odaadó munkával
teremtettek. Ilyen lehetett az az ember, akiről számomra igen érdekes
riportot találtam a Nagyváradon megjelenő Friss Újság egyik 1937.
áprilisi számában. A cikk írója, Szabó Károly nem épp dicsérő szavakkal
illeti az akkori idők városvezetőit, no és az akkori idők „szociális
védőhálóját.” Igen, a hálátlanságot ostorozza, ami mindenfelől
megnyilvánul a szinte magatehetetlen, megrokkant egykori iparos felé,
aki egy kis lakatosműhelyből exportképes mezőgazdasági gépgyárat
fejlesztett ki, és amit az új hatalom felvásárolt, majd onnantól kezdve a
volt tulajdonost, Tátray Sándort semmibe véve semmiféle segélyt vagy
nyugdíjat nem folyósítva, a nélkülözés határára sodorta. A gyár egykori
alkalmazottai a gépek mellől kiöregedve még csak kaptak egy kis „nyug”
vagy „kegydíjat”, csak az alapítót hagyták nyomorogni. És az egykori
újság még felsorol pár iparost, akiket ugyanígy nem méltányolt a
hálátlan utókor. Egy Madas nevű színész édesapjáról ír, aki
patika-berendezéseket gyártott, iparművészként városunkban de
kivándorolni kényszerült az ígéret földjére, ahol „nyomorban fejezte be
sokat látott életét!” De megemlíti még Kovács Ödönt, a „zseniális
műasztalost”, aki ugyan nem volt gyára, de kis műhelyében és a
tanonciskolában szakemberek generációinak adta át a szakmát önzetlenül.
Nos, ez az ember Pesten, 50 évesen éhen halt egy pincelakásban, mert nem
talált munkát.
Ugyan ki emlékszik már Tátray Sándorra ebben a
városban? Talán csak az, aki céltalanul bóklászva Várad régi, még
érintetlen utcáin bóklászva, megtalál egy csatorna vagy kanálisfedőt,
rajta a domború betűkkel: „TÁTRAY NAGYVÁRAD.” De ezekből is egyre
kevesebb van már az utcákon. És valószínű, hogy az egykori Nagyvárad
címeres ivókútjai, várad címeres villanyoszloptartói is az ő gyárából
kerültek ki. Bár erre bizonyítékot nem találtam (még). Az írásból
azonban sok minden kiderül arról, hogy milyen ember lehetett Tátray
Sándor. Egy kisebb műhely a Körös utca 11. szám alatt volt a
kiindulópont talán. Aztán a Teleki utcai kis öntöde is a gyár része
lett, végül jött a nagy megvalósítás, az Ősi téri dögtemető helyén
megépült „Tátray És Társai vasöntöde és gépgyár Rt. Nagyvárad.” Ez már
igazi gyár volt! És az alapítónak semmi nem jelentett akadályt.
Szerződést kötött az Andrényi Károly és Fia, valamint a budapesti és
bécsi képviseletű Ulrich J. cégekkel mezőgazdasági gépek szállítására és
exportjára. Miután a hatalmas munkát már nem bírta erővel és a cég több
szellemi és tőkeerőt követelt, magához vette Schüller és Ljuha
mérnököket, valamint Erdős Zsigmondot, a zseniális pénzembert, akikkel a
cég részvénytársasággá alakult. Mivel az Ősi téren nem volt kövezett
út, a gyár szállításai pedig megkövetelték, Kőszeghy városi mérnökkel és
Komlósi tanácsossal megépítették a gyárba vezető utat. Aztán amikor már
ez sem volt elég, mert a közúti szállítás már nem volt kifizetődő,
hatalmas utánajárással kiharcolta a gyárba vezető, rendes vágányú vasúti
szárnyvonalat. Mindeközben Tátray Sándor nem csak magának élt. Kivette
részét az iparos közügyekből is, jótékonykodott és szakemberek sorát
nevelte ki az ötven év során, írja a cikkíró. És amikor jött a
„konverzió”, a bankkrízis, a vagyon majdnem mind elúszott, az 1903-ban
alapított cég a tönk szélére került, az alapító pedig minden segítség
híján szinte nyomorba. Eddig az újságcikk, persze nem teljes
terjedelmében és csak néhány helyen idézve az akkori, kissé patetikus
hangvételt. De azért mégis elgondolkodtató, hogy az akkori városépítők, a
város közösségéért valamit tevők, hogy tűnhettek el napjainkra a
köztudatból? Miképp lehetséges az, hogy e város építői, a városért tevők
nevét, városszéli utcák őrzik, ha őrzik egyáltalán? Nagyvárad
történelmének személyiségei feledésbe merülnek két generáció után. Nem
arra gondolok, hogy mindenkinek szobra legyen, vagy utca viselje a
nevét, netán a valahol fellelhető sírjukat gondozza valaki örökösök
hiányában! Csak arra, hogy még meglévő magyar iskoláinkban,
osztályfőnöki órán néhány újság vagy könyv segítségével megemlékezni
lehetne ezekről az emberekről is.
„Egy ember addig él, amíg
beszélnek róla”– írta Zilahy Lajos egyik novellájában. Remélem, hogy
ezzel a pár sorral, sikerült megidéznem, és még néhány emberrel
megismertetnem Várad egyik iparosát, Tátray Sándort. Tudják, ha
csatornafedelet látnak, amin azt írja, Tátray Nagyvárad…
Farkas László, Nagyvárad
REGGELI ÚJSÁG
Forrás : facebook.com
Forrás : Szép a Városunk Facebook
