Pete István.Forrás : biharmegye.ro
"DR. PETE ISTVÁN közgazdász, egyetemi docens, volt szenátor, a
mezőgazdasági tárca államtitkára, a Számvevőszék korábbi főtanácsosa,
jelenleg az RMDSZ Bihar megyei Választmányának elnöke. Közel három
évtizedes politikai, közéleti tapasztalatai, széles körű kitekintése
alapján úgy véli, kisebbségi jogainkért ma ugyanúgy meg kell harcolnunk,
mint a rendszerváltás után, ezért szükséges az elkötelezettség és az
összetartás."- olvashatjuk az interjú bevezetőjében,melyet Máté Zsófia készített.Teljes interjú :
–
Elgondolkodtatott egy korábbi választmányi ülésen elhangzott
hozzászólása, miszerint azt hitte, lassan harminc év elteltével már
hátradőlhetünk, nem kell naponta a jogainkért küzdenünk, de látnunk
kell, nem így van. Ez éppen az elemi osztályokban a román nyelv
oktatását érintő tanügyminiszteri rendelet visszavonásakor történt. Hol
is tartunk?
– A
román társadalom a mai napig sem érti a kisebbségi problémáinkat. Azt
hittük, a 25-30 éves párbeszéd meg az együtt megoldott feladatok
egyik-másik politikai erővel jobban összekovácsolja azt az
érdekközösséget, amivel kivívhatjuk mi is a jogainkat, sőt kivehetjük
ezeket az ügyeket a politikából. Azt gondolom ugyanis, hogy a kisebbségi
jogok az emberi jogok kategóriájába tartoznak, és nem kellene politikai
alkuk tárgyát képezniük. A politikumnak életbe kellene léptetnie,
alkalmaznia kellene a már lefektetett szabályokat. Abban bíztam,
eljutunk oda, hogy az elért eredmények nem lesznek sértők senki számára,
a jogszabályok szintjén elért eredményeket alkalmazzák is, a bevett
rendszer részei lesznek, és tovább lehet lépni. Ehelyett egyik-másik
párt felhasználja a kisebbségi ügyeket szavazótábor toborzására, de nem
azzal, hogy egyre nyitottabb és barátságosabb a kisebbségekkel, hanem
azt felmutatva, hogyan tud ellenállni a kéréseink teljesítésének. Nem
jutott el a társadalom arra a szintre, hogy felmérje: ki kell vonni a
politikumból a kisebbségi ügyet. Ezért érzem, hogy három évtized
elteltével is előrehaladás helyett meg kell harcolni a már elért
jogokért.
– Mennyiben volt más a küzdelem a rendszerváltás utáni első időkben?
– A
’90-es évek elején igen forró problematika volt ez, hiszen a romániai
politika nem ismerte a nemzetközi chartákat, egyezményeket, előírásokat,
modelleket – spanyol, dél-tiroli, svédországi –, nekünk kellett ezeket
megismertetni, behozni a köztudatba. Hiszen a totalitárius rendszerben
csak a többségi nézet, felfogás létezett, mindenkit románnak
tekintettek, és az akkori fiatalok ezt el is sajátították, és egy
emberöltő alatt nem sikerült ezt levetkőzniük. Most talán olyan európai
trend is van, ami önmagukba fordítja az államokat, az eddigi nyitott
kapukat, ha nem is éppen bezárják, de szűkítik a mozgásteret. Még mindig
az ország belügyének tekintik a kisebbségi ügyeket. Nálunk hiába vannak
jogilag szabályozva bizonyos eredmények, a gyakorlatban nem
érvényesülnek, egyéb kezdeményezéseket lesöpörnek az asztalról, megint
másokat az alkotmánybíróságon megtámadnak. Pedig ezek nem sértenek
senkit, csak aláhúzzák, hogy a sokrétű társadalomban nem vagyunk
egyformák. Ezért mondtam, hogy nem lehet hátradőlni, nagyon is ébernek
kell lenni, megvédeni az elért eredményeket. Nagyon apró lépésekkel
tudunk előrehaladni, ezért ez a munka nagyon erős szervezetet követel
meg, az összetartást és a kitartást fokozni kell. Egyre nagyobb kell
hogy legyen az elkötelezettség, amivel a kisebbségi problémákat kezeli a
Szövetség, mélyebb és alaposabb odafigyelést követel. Most is a velünk
való tárgyalás nélkül, néha alattomosan hoznak meg döntéseket – példa ez
a tanügyi rendelkezés. Minden visszalépés a közösségünk
elbátortalanításához vezethet, és ha nem érzik a biztonságot főleg a
fiatalok, hosszú távon nagyon káros lehet: akár az elvándorlásuk, akár a
beolvadásuk a közösségünk megcsappanásához vezet.
–
Nehezebb volt-e a tárgyalás a többségi nemzet képviselőivel a
kezdetekben? Gyűjthetett erről tapasztalatot törvényhozóként, az
önkormányzatban, kormányszinten is…
– Azon
kevesek közé tartozom, akik a legelejétől dolgozunk a Szövetségben. Nem
tudom, hogy összehasonlítható-e a maival. Más dimenzióban tárgyaltunk,
amikor megtaláltunk olyan partnert, akivel apró előrehaladást értünk el,
de a fontos, nagy jelentőségű döntésekben nem mertek mellénk állni a
pártok, mert az szavazatvesztéssel járt volna számukra. Láthattuk,
milyen nehezen, lassan sikerült létrehozni a magyar iskolákra vonatkozó
törvényi keretet, a kétnyelvű helységnévtáblák kitételét csakis bizonyos
népességarány fölött, holott az lenne a normális, ha nem lenne ilyen
küszöb, ahol a kisebbség kérné, ott alkalmaznák, gesztust tehetne a
többség ebben. Nem értették, hogy ilyen intézkedések arra szolgálnak,
hogy jobban érezzük magunkat a szülőföldünkön, ha már ugyanannak az
államnak az adófizető polgárai vagyunk. Hiába tettünk az asztalra egy
bővebb kisebbségi csomagot, csak egy-egy lépést lehetett kialkudni,
főleg a ’96–2000-es időszakban, amikor a parlamentben a Nagy-Románia
Párt is jelen volt, és borzasztó hangulatot teremtett. Olyan ügyekben is
nehéz volt a haladás, amelyek végeredményben nem kisebbségi kérdések,
mint az államosított földek visszaadása vagy a jogtalanul elvett
ingatlanok restitúciója. Ezek is emberjogi problémák, és mégis mekkora
harc kellett hozzá. Az 1991-es földtörvény óta sokszori módosítás után
néhol még a mai napig is rendezetlenek a tulajdonviszonyok. A 2005-ös
módosítás tárgyalásakor a szenátus részéről a mezőgazdasági
minisztériumban tárgyaló bizottságban voltam, és emlékszem, mekkora
ellenszenvet váltott ki a javaslatunk, hogy ne korlátozzák a
visszaadandó erdők területét – addig ez legtöbb 10 hektár lehetett.
Elértük valahogy, óriási előrelépésként értékeltem, de mennyi
egyeztetéssel, vitával, sokszor az asztaltól való felállással,
visszajövéssel lehetett egyetlen mondat megváltoztatását átvinni… Tehát
nem volt könnyebb akkor sem. Ma nagyon nehéz konjunktúrát látok a
romániai politikai életben, a pártok részéről határozatlanságot, mintha
útkeresésben lennének, pedig nem kellene, hiszen már rég az EU-ban
vagyunk, aláírtunk bizonyos feltételeket, jogaink vannak, egyértelmű az
ország pozíciója, legalábbis egyértelmű kellene hogy legyen. De nem csak
Romániára érvényes ez az útkeresés, hisz látjuk a Brexitet, ami
szerintem nagyon elhamarkodott döntés volt. Ez is példa arra, hogy
fennáll a veszélye bizonyos visszarendeződésnek – akár a kisebbségi
jogok területén is.
–
Aztán elérkezett egy olyan köztisztségbe – számvevőszéki főtanácsos –,
amely miatt a politikától hátrébb kellett lépnie. Mennyire volt nehéz
döntés elvállalni a megbízatást? Távolabb került-e Bihartól, Váradtól azzal, hogy munkája a fővároshoz kötötte?
–
Gyakorlatilag hat hónap híján húsz évig Bukarestben dolgoztam, kezdve az
államtitkárságtól, majd két mandátum szenátus, aztán 1998-tól a
Számvevőszék. Utóbbi nagy szakmai kihívás volt, de szép munka is. Az
intézmény a közpénzek felhasználásának felügyeletével foglalkozik. A
Szövetségtől nem távolodtam el, sőt az akkori munkám tapasztalatairól
sokat tanácskoztam a kollégákkal, önkormányzatiakkal is, hogy miként
alkalmazzuk korrektül az előírásokat, és hol kell esetleg változtatni a
szabályokon. Nagyon fontos volt számomra ez alatt a kilenc év alatt,
hogy az ellenőrzés koncepcióján változtassunk, ne a represszív oldala
érvényesüljön, hanem a tanácsadás. Nem mindig sikerült ez, hiszen a
számvevőknek széles az ellenőrzési jogkörük, nagy a függetlenségük, és
ez az emberi gyarlóságot is magával hozhatja. Azon igyekeztünk, hogy
megállítsuk az esetleges túlkapásokat, visszaéléseket, és partneri
viszonnyá változtassuk a könyvvizsgálást, az auditot, hogy ne a
büntetésen legyen a hangsúly, hanem a korrekción. Most a parlament is
változtatott a számvevőszéki törvényen, s ez valóban más koncepcióra
építi fel az intézmény működését, ettől talán hasznosabb lesz a munka,
eredményesebb a közpénzek felhasználása. Ez a munka nagy rálátást ad az
egész ország gazdaságára, az állami fennhatóságú cégek gazdálkodására;
az én szakterületem a mezőgazdaság volt – az, amit 45 éven át csináltam –
és a szállítás, ez szintén nehéz gazdasági ágazat, sok a probléma.
Bizony látszott, hogy nagyon sok pénz folyt el, egy része visszakerült,
sok része nem, néha bűnvádi eljárás is indult – lásd az autópályák
építését, a vasutat. A legnagyobb probléma, hogy az állami intézmények
gazdálkodása rendezetlen – nem tudja, mennyi a vagyona, hogyan használja
fel, ki használja, joggal vagy jogtalanul stb. A volt állami gazdaságok
földjeinek tulajdonjoga is nagyrészt rendezetlen, a vasútnak is sok
földje volt, azt mondják, már azt sem tudják, hol vannak a bakterházak.
Az autópályáknál a kisajátítás megy nagyon nehezen a telkek
tulajdonjogának tisztázatlansága miatt. Ha csak azt mondom, az elmúlt 9
év alatt 10 vagy 12 szállítási miniszter volt, nem is lehet csodálkozni.
– Mennyire lett bukaresti?
–
Annyira nem, hogy a húsz év alatt soha egyetlen szombat-vasárnapot sem
töltöttem ott, mindig hazajöttem Váradra. Nem is törekedtem rá, mert nem
szerettem a város hangulatát, bár sokkal több lehetőséget nyújt, akár
kulturálisan is, hiszen főváros. A támaszom végül is az RMDSZ volt,
velük találkoztam, velük tartottam a kapcsolatot, a parlamentben, a
kormányban, az intézményekben dolgozókkal, így telt jobban az idő.
Amikor eldöntöttem, hogy odamegyek, megkérdezték, jó lesz-e ez nekem.
Attól féltettek, hogy számvevőszéki munkám miatt elszigetelődöm, hiszen
ez nem népszerű foglalkozás, s megszakadnak a kapcsolataim a közösségi
életben. Egy darabig tényleg magányos farkas voltam, az első három év
nehezebb volt, de aztán érkezett Lakatos Péter, vele sok mindent
megtárgyalhattunk, egymás mellett volt az irodánk is, aztán harmadiknak
érkezett Dézsi Attila, és még kevésbé éreztem egyedül magamat. A
közgazdász szakma csúcsának is nevezhető ez a feladat, de ha
belegondolok, bizony, nagyon sokat voltam egyedül.
–
Akkor tehát nem volt kérdés, hogy hazajön Váradra, ha letelik a
mandátum, és itt a szervezet életében újra aktívan szerepet vállal?
– Ez
egyértelmű volt. Húsz év elegendő, hogy hétfőtől csütörtök-péntekig
távol legyél otthonról, és közben még az egyetemi oktatást is
folytattam. 2000-től van katedrám a Babeș–Bolyai Tudományegyetem
közgazdaságtudományi karán. Az óráimat megtartani sem volt egyszerű,
általában péntekre tettem őket, s ha csütörtök estére értem haza Váradra
repülővel, akkor kocsiba ültem, és éjfélre Kolozsváron voltam, s másnap
reggeltől estig, ebédszünettel, leadtam az anyagot. Nagyon szeretem a
tanítást, és az elmúlt tizennyolc év alatt egy órámat sem halasztottam
el. Azok között lehetek, akik létrehozták és megerősítették a magyar
közgazdászképzést. A 2000-es évek elején indult, s ma a kolozsvári
közgázon minden tárgyat magyarul lehet tanulni, nemcsak az alapképzésen,
hanem a mesterin is. Büszkék vagyunk arra is, hogy sok végzettünket
sikerült ott tartani, a tanári gárdánk nagyon fiatal. Az egyetemi
struktúra átalakításakor, 2011-ben éppen ennek köszönhetően rögtön
megalakítottuk a mai napig is önállóan működő Magyar
Közgazdaságtudományi Intézetet, hiszen több mint húsz főállású fiatal
oktatónk volt. Tavaly letettem a habilitációs vizsgámat, így doktori
iskolát is vezethetek. Nyolcvannál több publikációm jelent meg, több
mint hatéves munkával megírtam az első számviteli tankönyvet magyarul,
hogy legyen miből oktatni. Nem volt egyszerű a szakkifejezések
átültetése s arra is figyelni, hogy az érvényes hazai és nemzetközi
előírásoknak megfeleljen a tartalma. Azóta többször átdolgoztuk, most is
esedékes. Emellett tucatnyi szakmai könyvem is megjelent,
konferenciákon vettem részt. Nehéz volt összeegyeztetni a bukaresti
munkát a tanítással, hétköznap esténként jutott erre idő, de szerettem
csinálni, mindegyiket. Most már több időm marad a közösségi munkára, és
ha szükség van rám, természetesen itt vagyok, segítek.
– Változtatásokat is kezdeményezett a választmányban…
– Rendszeres a választmányi munka,
gyakrabban ülésezünk meghatározott időrend szerint, az is működik, hogy a
választmányi tagok, vezetők aktívabban részt veszünk a politikai
eseményeken, tartjuk a kapcsolatot a körzeti, helyi szervezetekkel, a
polgármesterekkel. Igyekszem, hogy a tapasztalataimmal segítsem a
közigazgatásban minket reprezentálókat. Dinamikus mozgásban akarjuk
tartani a szervezetet, a bizottságok működésében még van tennivaló.
Igyekszem azt bevezetni, hogy a szakbizottságok politikai témában is
tudjanak szakvéleményt kialakítani. Év végéig még összeül a megyei
választmány, meglátjuk, milyen SZKT-döntéseket kell alkalmazni a
februárban esedékes kongresszusi előkészületekhez. Pezsgő választmányi
életre kell számítani. "