Erről az időszakról Klein Sándor főtitkár a következő leírást adja:
„A NAC 24 éves múltjának legragyogóbb, legtündöklőbb fejezete ez, amely
fejezet akkor kezdődött, amikor a NAC lement Bukarestbe megverni az
akkori országos bajnokot, a nagy formában levő és nagy játékerőt
képviselő Juventust. Az ONEF pályán volt a mérkőzés, és a csapat oly
meggyőző, mindent elsöprő, kulturált játékkal kényszerítette térdre
ellenfelét, hogy a francia-román rögbijátékra összegyűlt mintegy 10000
főnyi közönség leírhatatlan lelkesedéssel vette tudomásul, hogy Románia a
váradi zöld-fehérek által mutatott játék révén bekerült a közép-európai
futballozni tudó országok közé. A NAC levitte a közép-európai stílust
Bukarestbe. Megmutatta, hogy kell futballozni, s ezzel új korszakot
nyitott Románia futballcsapatának fejlődésében.”
Tehát Bukarestet lázba hozta az a futballcsapat, amelyet Popper Ernő,
Grünstein Gyula, Glükk Miklós, Eilender Edem, Hollós Pali, Staug Gyula,
Löveinstein Rezső, Dr. Freiberger Sándor, és nem utolsó sorban Krüger
kovácsolt össze innen-onnan, mondhatni a semmiből, a Palace kávéház
márványasztalánál. A NAC nemcsak hogy derekasan megállta a helyét, hanem
máról holnapra az ország egyik legjobb együttesévé vált.
1931. október 4-e fordulópont volt a klub történetében. A
közép-európai kupáért folyó küzdelemben a román válogatott kikapott
Budapesten a magyar amatőr válogatottól 4 : 0-ra. Bűnbakot kerestek, és
megtalálták.
Nem kell többet kisebbségi játékos! – zúgott végig
az egész országon a bukaresti soviniszta román lapok jelszava. Ez a
jelszó minden mérkőzés előtt, újból és újból visszatérő refrén lett.
Valóban sok kisebbségi játékos volt a válogatottban: Cinczer, Vogel,
Steinbach, Eisenbeiser, Kovács, Grancman, Bodola, Kocsis, és csak három
román, de valószínűleg azért, mert a bukaresti válogatott-bizottság ezt
az összeállítást találta jónak.
1935-ben újabb játékosokkal színesedett a NAC csapata: Sárvári és
Feuerstein a váradi Törekvésből, míg Chiroi Bukarestből igazolt át.
a NAC csapata 1938-ban
1936-37-ben a NAC vezetője, Philippe Justin az addig állandóan
felfelé ívelő és megerősödött NAC rossz anyagi helyzete miatt előbb
Bodolától, majd fokozatosan a többi klasszis labdarugótól is megvált.
Bodolát követően elment Dávid, Juhász, Kocsis, Kovács és Sárvári is.
Az erősen meggyengült NAC kiesett az első osztályból.
1940-ben Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Ennek
következményeként az 1930-as évek végén Váradról elszármazott játékosok
mindegyike visszatért, így Bodola, Juhász, Kovács I. és Kovács II.
1944-ben a NAC 49 ponttal, 78:36-os gólaránnyal, 13 pont különbséggel
a 36 pontos Ferencváros előtt megnyerte a Magyar Nemzeti Bajnokságot.
Hatalmas fegyvertény volt ez, sem előtte, sem utána ilyen arányban
vidéki csapat Magyarországon nem nyert bajnokságot.
Sajnos azonban 34 évnyi ragyogó pályafutás után a NAC feloszlott.
A háború Nagyvárad sporttársadalmát is fájdalmasan befolyásolta, és
nagyon sok ember pályafutásának vetett véget, mérhetetlen elkeseredést
és gyászt hagyva maga mögött. De mint minden emberi csapást, ezt is ki
kellett heverni és reménykedve újraindulni. Persze akkor még senki nem
sejtette, hogy a szenvedésnek és megpróbáltatásoknak nincs vége, és a
váradiaknak az elkövetkezendő esztendőkben mi mindent kell még
eltűrniük. Ma már tiszta fejjel és nyugodtan emlékezhetünk ezekre az
eseményekre, remélve azt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben nem lesz
hasonlóban részünk.
A háború utáni ICO és annak története napjainkig
A háború elmúltával egy új korszak vette kezdetét Nagyvárad sportéletében.
Ez az új korszak az élet minden területére rányomta a bélyegét. Véget
ért egy évszázadokon keresztül megszokott és elfogadott társadalmi
rend, megváltoztak a tulajdonviszonyok, új értékrendek jöttek létre,
amelyek gyökerestől megváltoztatták az élet értelmét, annak tartalmát és
minőségét, az egyének szabadságát, fontosságát és társadalomban
betöltött szerepét.
Nagyváradon a háború után az emberek számba vették veszteségeiket,
melyek nagyon sok családban pótolhatatlanok voltak, majd újraindult az
élet. Természetesen a fiatalság volt az, amelyik nagyon hamar mozgásba
lendült. A gyerekek kopott ruhájukban, egyetlen cipőjükben rúgták a
labdát, nem törődve azzal, hogy másnap nem lesz mit felvenni.
Egy olyan, minden tekintetben nagy csapatnak, mint a NAC, követői is
voltak, ennél fogva a NAC utánpótlásgárdája nagyon sok fiatal,
tehetséges, később válogatott játékossal volt tele, úgy mint Bodó,
Serfőző, Bakuc, Barta Károly, Tóth Sándor és mások.
Nagyvárad labdarúgó közönsége, amely el volt kényeztetve a NAC
tündöklő játékától, ezt a fiatal csapatot is pártolta, belátván, hogy a
veszteségek – játékos egyéniségek szempontjából – elkerülhetetlenek
voltak. De azért az a csapat, ahol Spielmann játszott a csatársorban és
Juhász a védelemben, mellettük tehetséges fiatal játékosokkal, időnként
ragyogó teljesítményt nyújtott. Lehetett arra számítani, hogy idővel
ezek a fiatal sportolók beérnek, és a csapat teljesítménye újra
megközelíti a NAC színvonalát.
1948-49-es bajnokságban beteljesült az a vágy, hogy Várad
sporttörténetében másodízben országos bajnokságot nyerjen a
futballcsapat.
Ebben a bajnokságban már egy harmonikusan kialakult gárda játszott,
ahol a korosztályok és a posztok egymást kiegészítve tökéletes
csapatjátékot eredményeztek. A csapat a bajnokságot öt pont előnnyel
nyerte meg úgy, hogy a váradi ICO gárdája már a döntő előtt három
mérkőzéssel román bajnok lett.
A csatársorban kiemelkedő játékosok játszottak: Kovács II., Spielmann
és Váczi, akik országos szinten is a legjobb csatárjátékosok voltak.
Ennek ellenére a csapat legkiemelkedőbb része a fedezet-sor volt,
amelyet a később legendássá vált Bodó–Zilahi–Serfőző hármas alkotott. A
kapus Vécsei és Dávid Mircea volt, akik egymással versengve
csodálatosabbnál csodálatosabb teljesítményt produkáltak.
A sikerek ellenére, helytelen vezetési módszerek alkalmazása
következtében a váradi csapat mégis lassan elindult a hanyatlás útján.
Az 1950-es bajnokság még egy utolsó fellángolása volt az ICO-nak,
ekkor tért vissza Serfőző a CCA-tól, Kiss Gyuszi a kolozsvári
hadseregtől, mindketten jelentős javulást hozva a csapat játékába.
1953-ban Váczi és Serfőző, két meghatározó képességű futballista
megsokallta a váradi pénztelenséget, a be nem tartott ígéreteket, és a
helyi futballszurkolók nagy szomorúságára Aradra távozott.
Az 1954-es bajnokság utolsó mérkőzésére egy hatalmas botrány nyomta
rá bélyegét. A bukaresti CFR ellen játszott a csapat, a meccs tétje a
Bukarest vagy a Hunyad „A” divízióban való bennmaradása volt. Mindkét
csapat az akkori idők pénzügyi viszonyaihoz képest jelentős összeget
ajánlott fel az ICO játékosainak, hogy számukra kedvező eredmény
szülessen. Természetesen az ICO becsületesen védte az esélyeit, 3 : 2-re
megverte a bukaresti CFR-t, és így az kiesett, a Hunyad pedig
bennmaradt. A vesztegetés híre a rendőrség tudomására jutott, a pénzt
lefoglalták és jelentették az esetet a bukaresti szövetségnek.
A szövetség mérlegelte a dolgokat, és szubjektív bírálattal volt akit
hat hónapra, volt akit örökre eltiltottak a játéktól. Ez az
állásfoglalás is jó példázza az akkor uralkodó párt-direktívák által
megszabott döntéshozatalt: egy csapat játékosait különböző időkre
eltiltották, pusztán azért, mert megnyertek egy-egy mérkőzést.
Az 1955-ös bajnokságot az ICO a „B” ligában folytatta. Ez az év
nagyon jól sikerült: Váczi Gyuri visszajött Aradról, mivel jobban
szerette Váradot.
Az 1956-os bajnokságban a csapat megnyerte a román kupát, ami hatalmas sporteredmény volt.
Ellentétben a várakozásokkal, az 1989-es rendszerváltás után a
futballsport újabb kisajátítása történt. A sportág irányítása és
vezetése gátlástalan teret engedett magánérdekek és kétes üzleti
koncepciók véghezvitelére.
Nagyvárad futballsportjának minőségi fejlődése szempontjából
elengedhetetlenül szükséges egy olyan típusú magán sportegyesület, mint a
régi NAC-é volt, amely elhivatott és pozitív értelemben vett
lokálpatriotizmussal segíti a csapatot, és igyekszik jó eredményeket
elérni a helyi közösség dicsőségére és szórakoztatására.
