A képen: Ifj. Nagy Ferenc és idősebb Nagy Ferenc, illetve ez utóbbi halottvizsgálati bizonyítványa
A váradi önkormányzat nagy csinnadrattával ünnepli 1944.
október 12-ét, mint Nagyvárad felszabadításának a napját, pedig sok
váradi számára az egy gyászos nap volt. Két váradi magyar lakos
emlékszik vissza, amelyek megmagyarázzák, miért nem tud minden váradi
ünnepelni ezen a napon - írja az erdon.ro.Olvassa el a teljes cikket '
A hivatalos román történetírás
dicsőséges napnak tekinti 1944. október 12-ét, azt a napot, amikor a
szovjet és a román csapatok bevonultak Nagyváradra, és ezzel úgymond
felszabadították a várost. Az önkormányzat a város hivatalos napjának is
nyilvánította október 12-ét, nyilván nem gondolva azokra, akik 1944.
október 12-e előtt is Nagyváradon éltek, sokkal inkább csak azok,
számára kreálva ünnepet, akiknek nagy része ezt a dátumot követően
érkezett a városba. Kutasi Sándor tősgyökeres váradi lakos lapunk
számára felelevenítette, hogy 1944. október 12-én magyar katonáknak több
olyan csoportját végezték ki, akik már letették a fegyvert. Hitelt
érdemlő információk vannak a Szent László hídnál kivégzett katonákról
(akiket a kutatások mai állása szerint a visszavonuló németek végeztek
ki, amiért nem robbantották fel a központi hidat – szerk. megj.), az Uri
utcán kivégzett kilenc honvédról, a Széles utcán meggyilkolt hét
honvédról. „És ki tudja, hányan vannak a város területén, akiket akkor
megöltek” – jegyzi meg Kutasi Sándor.
Tragédia
Az Uri utcában (ma Roman Ciorogariu utca – szerk. megj.) kivégzett
kilenc magyar katona egyikének, Nagy Ferencnek a fia, az akkor négy éves
ifjabb Nagy Ferenc így emlékszik vissza arra a bizonyos napra: „október
12-én ünnepel a város, ez a nap hivatalosan a felszabadulás, a győzelem
ünnepe, de az én számomra sajnos kétszeres gyászünnep, mert ezen a
napon a várossal együtt apám is elesett. A múlt században két nagy
tragédia érte családunkat, az első világháborúban nagyapám esett el
katonaként valamelyik külhoni fronton. Nagyanyám három gyerekkel maradt
egyedül. Apám, aki 1907-ben született, mint legidősebb fiúgyermek
szakmát tanult. Később, mivel családfenntartó volt, felmentették a
hadkötelezettség alól, így a második világháborúban nem sorozták be,
csak 1944-ben kapott behívót, amikor már közeledett a front. A Szent
János utca 17 szám alatt voltak elszállásolva, ezt onnan tudom, hogy
apám írt nagyanyámnak pár sort, és anyámmal mi is elmentünk néha hozzá,
vittünk neki ebédet. Ezek a katonák, akik között ott volt apám is,
hirtelen behívott, koros, családos emberek voltak, akik valamilyen okból
nem teljesítettek tényleges katonaságot, és feladatuk csak a hídőrség
volt. Azt nem tudom, hány hidat kellett őrizniük. Azon az ominózus
napon, amikor az oroszok a városba értek, a német-magyar csapatok
elmenekültek, így e kis csapat feladata is okafogyottá vált, tehát
szétszéledtek. Apám az Uri utcán egy ismerős családhoz ment be, de egy
idő után, a család marasztalása ellenére eljött. Akkor fogták el, és
bekísérték az Uri utcán a premontrei templommal szembeni ház udvarára,
ahol kilenced magával együtt agyonlőtték. Tehát már mint fegyvertelen
hadifoglyokat, kivégezték őket. Ott talált rá anyám három nap múlva – a
házban akkor már ideiglenes orosz parancsnokág működött –, onnan hozta
el két nagybátyám egy kis tolókocsin az Olaszi temetőbe. Úgy lett
eltemetve, ahogy volt, szétlőtt fejjel, katonaruhában. Megjegyzem, hogy a
szemben levő emeletes házból szemtanú mondta el anyámnak, hogy
könyörögtek az életükért, ökleiket összeütve jelezték, hogy ők
munkásemberek, és mutatva, hogy gyerekes apák. Anyám tudott még ilyen
csoportos kivégzésekről a Rulikowski úton és a valamikori kishídnál is.
Állítólag az oroszok bejövetelekor lelőttek egy orosz tisztet, ezért nem
kegyelmeztek a hadifoglyoknak.” Nagy Ferenc meg is mutatta édesapja
halottvizsgálati bizonyítványát, melyen a kór neme rovatnál az áll:
„fejlövés”, az észrevételeknél pedig ez a bejegyzés betűzhető ki:
„édesanyja elmondása szerint oroszok lőtték fejbe. Erőszakos halál.”
Következtetés
A történelem nem számol az egyes ember tragédiájával, és a történelmi
események szükségszerűnek tűnő lefolyása nem csak egyéneket, de egész
közösségeket, népeket is elsodorhat, de ez nyilván nem szolgálhat
mentségként egyetlen önkormányzat számra sem arra, hogy olyan napot
válasszon a közösség ünnepnapjául, amelyen egyáltalán nem szükségszerű,
sőt, elkerülhető kegyetlenségeket kellett elszenvednie a helyi közösség
egy részének. Elszomorító, hogy éppen a rendkívül gazdag múlttal
büszkélkedő Nagyvárad esetében nem sikerült egy olyan meghatározó
jelentőségű dátumot kijelölni a város napjául, amelyet maradéktalanul és
ellenérzések nélkül felvállalhatna a közösség bármelyik polgára,
vallásra, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
Forrás : erdon.ro
