A római katolikus és a református püspök karácsonyi üzeneteket írtak a híveknek.Íme :
„Amíg ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai, hogy megszülje
gyermekét. Világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta, és jászolba
fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.” (Lk 2, 6-7)
Kedves Ünneplő Testvéreim!
Annak ellenére, hogy a mai világban karácsony ünneplésének egyre
erősödő profanizálásával szembesülünk, amikor a külsőségek egyre inkább
teret hódítanak a bensőséges és tartalommal telített ünnepléssel
szemben, a fent idézett híradás valamiféleképpen mégis megfogalmazódik,
kifejeződik és elhangzik nemcsak a megszentelt helyek csendjében, a
templomokban felállított jászlak közelében, hanem az ünnepek előtti élet
mindennapi tumultusában is, a köztereken és a bevásárlóközpontokban,
mindenhol, ahová az ünnep egy új fényt sugároz és egy ellenállhatatlan
ragyogást közvetít. Mert valóban a világot megrendítő eseményről van itt
szó, amelyről évezredeken keresztül meghittséggel beszéltek az emberek,
és amely még most is, a XXI. század elején is mozgásba hozza a célját
és boldogulását kereső embert. Olyan ez az esemény, amely
egyszerűségében lenyűgöz, és nagyszerűségében kimozdít abból, ami a mai
ember számára megszokott és mindennapi szokott lenni.
Lenyűgöző egyszerűsége miatt az ember mintha közelíteni sem mer ehhez
az eseményhez, az ünnephez, amely végső soron magáról az emberről szól,
akihez Isten elérhető módon közeledik. Mindennapi életstílusunkban
mintha már elszoktunk volna az ilyen könnyen érthető és megközelíthető
megnyilvánulásoktól, és még az Isten megtapasztalását is a
rendkívüliségekben keressük. Az ilyen hozzáállásnak van egy keményebb
megnyilvánulása is, amikor azt gondoljuk, hogy Isten megismerése csak a
kiválasztottakra tartozik, az úgynevezett átlagember pedig csak távolról
érezheti át vagy sejtheti meg azt, amit talán elmosódott vagy
beporosodott hitével még magában rejt és hordoz.
Karácsony nagyszerűsége azonban újból és újból azt sugallja, hogy
maga az ember és az ő élete sokkal csodálatosabb és értékesebb annál,
mint amire a sokféle külső hatásokra hajlamosak vagyunk rábólintani.
Mert az egyszerű karácsonyi esemény magában hordozza a titkot: az
énhatárokat átlépő életről és találkozásról szól, amelyben most is a
kezdeményező a minket szerető Isten. Megjelenik közöttünk Ő, és
sorsközösséget vállal velünk, hogy tekintetünket és szívünket mi is
merjük a magasba emelni. Mert csak az boldogíthat igazán, ami e
találkozásból ered és innen indul kibontakozásnak.
Nagyszerűségében karácsony ünnepe újjászületésünknek az ideje, amikor
megnyitom és megtisztítom életemet azért, hogy elfogadhassam Isten
ajándékát. Ilyenkor, miközben szeretteinknek készítgetjük ajándékainkat
és talán a megszokottnál többet figyelünk egymásra, kicsit megzavarhat
bennünket az ilyen megközelítés. De ebben rejlik Karácsony mélységes
titka: alkalmasnak és késznek kell lennem elfogadni Isten ajándékát,
hogy én is ajándékozhassak, és az én ajándékom is értékes legyen mások
számára. Örülnöm kell Isten ajándékának, az Ő Fiának, és akkor én is
igazi örömet tudok vinni mások életébe.
Az idézett szentírási híradás mintha az ünnep nosztalgikus
hangulatába vezetne bennünket. Legalábbis így érezhetjük első olvasásra.
„Mária világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba
fektette.”
Megállunk, elcsodálkozunk az eseményen, tekintetünkkel
a Gyermeket keressük, és még együtt érzők is tudunk lenni Máriával és
Józseffel szemben. Majd tovább megyünk, mert szólítanak a
kötelezettségek, várnak a vendégek, sürget az idő a szórakozásra és
értékes az idő a pihenésre. Sok minden feltornyosul ilyenkor bennünk és
körülöttünk, amiért is sokak számára csak ennyiből áll a karácsony.
Csendes, nosztalgikus továbbhaladás, de igazi találkozás és az élet
feletti mélységes öröm nélkül.
A történet azonban nem csak erről szól karácsonykor. Mária mellé
állít bennünket, aki pólyába takarja egyszülött fiát. Karjaiba veszi
gyermekét és átöleli benne az Istent. Jászolba fekteti Őt, szegényes és
egyszerű jászolba helyezi, és ezzel mindent felajánl neki, amivel
rendelkezik. József pedig csendben őrködik fölöttük, mert tudja, hogyan
kell ilyenkor helytállni.
Ha igazi karácsonyt akarunk magunknak, akkor időzzünk el mi is a
jászol közelében. Áldozzuk fel megszokott kötöttségeinket és engedjünk
magunknak időt az elcsendesedésre, a megnyugvásra és a
kiengesztelődésre. Ne idegenkedjünk Isten közelségétől, inkább adjunk
neki helyet a mi életünkben és hitünkkel álljunk ki mellette. Az ilyen
karácsonyt szeressük és engedjük, hogy titka megvalósuljon bennünk és
környezetünkben. Ünneplésünk legyen valóban megszentelt idő, amikor az
ég találkozik a földdel, Isten az emberrel, angyalok a pásztorokkal, én a
felebarátommal – mert Isten itt van közöttünk.
Mindenkinek kegyelmekben gazdag, békés, örömteli karácsonyt kívánok!
†
Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye megyéspüspöke
Forrás :
reggeliujsag.ro
„Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást.” (Péld 29,18)
Karácsony azért lehet a keresztyének kitüntetett ünnepe, mert az
addig rejtőzködőnek vélt Isten érinthető közelségbe érkezett. A továbbra
is láthatatlant láthatóvá tette, a földre jött anélkül, hogy a mennyet
elhagyta volna. Megjelent tökéletes gyermekként, akiben igazolódott,
hogy Isten teremtménye, az ember is tökéletes volt, de önmagát ettől az
állapottól éppen édeni életében megfosztotta.
Az önmagát megmutató Isten több rendben közeledett a teremtett
világhoz. Próféták által szólt, kiválasztottait csodák árján vezette.
Krisztus Jézusban testté tette az Igét, és ebből a testből állt elő az
egyház. Ezért az egyház-testért halt meg a kereszten, de előbb
elrendelte az úrvacsora kenyerében és borában a világ végezetéig tartó
részesedést, azaz a közvetlen táplálkozást és élő kapcsolatot Vele és
egymással. A keresztség sákramentumával gyűjti a sereget, amelyet
megtart önmagának. Látható szent jegyek és pecsétek, látható közösség,
érthető üzenet, engedelmes szolgálat, és sok hasonló örökség emlékeztet a
kijelentett Istenre, Akinek az akarata ma is az, hogy engedelmesen
részesüljünk a Vele való közösségben, és hirdessük másoknak is a
megismerhető Urat.
Karácsony nemcsak azt kéri számon, hogy látjuk-e a láthatatlant,
hanem azt is, hogy felismertük-e, hogy a kijelentés elhanyagolása ma is a
nép elvadulását eredményezi. Mi már nem mondhatjuk, hogy Isten nem
jelentette ki magát, hogy rejtőzködik, hogy eltitkolja akaratát. Mi
semmit sem mondhatunk Istennek, de annál többet e megveszekedett,
elvadult világnak. Bizony, a javító szándékú embereknek, különösen a
gyülekezetek tagjainak, kiemelten az imádkozóknak mondaniuk kell,
alkalmas és alkalmatlan helyen és időben, hogy a kijelentés
kirekesztésével minden szinten erőteljes és gyors lefolyású hanyatlás
következik be. Nemzeti, családi vonatkozásban tetten érhető ez a
jelenség erkölcsi, gazdasági, szellemi szinten. Kijelentés nélkül az
ember elveszíti a tájékozódó képességét a világ bonyolult folyamataiban.
Eltévedés és eltévelyedés állapotában az Istentől elszakított ember nem
találhat kiutat, hanem fokozza a mélyülést és a süllyedés
megállíthatatlanná válik. A gondok növekedésének gyökere Isten
megtagadása, amelyen jelentkeznek a vadhajtások mint szemet szúró
tünetek. Az elvadult embernek se Istene, se embere, csak ezernyi
fájdalma és rágalma. Különösen szívünkben kell hordoznunk azoknak
sorsát, akik lassan távolodnak a gyülekezettől. Látnunk kell, sőt szóvá
kell tennünk, ha azt észleljük, hogy az istentisztelet tartalma kiürülni
látszik vagy a formája eltér az illőtől. A bálványimádás alattomos
ravaszsággal oson be a gyülekezeti életbe, és foglalja el azon helyeket,
amelyeket üresen hagytunk. Isten választ adott önmagáról a megvadult
világban, hogy angyalok hangja keljen a sötétségben, pásztorok új
szívvel térjenek vissza a nyájhoz. Korunk karácsonyán hasonló a feladat.
Hiányzó őrállókat kell pótolnunk katedrákon és szószékeken,
presbitériumokban és szövetségeinkben. Elvadult világunkban
szelídítenünk kell az erőszakosokat, az önmagukat törvények fölé
helyezőket. Le kell lepleznünk az árulókat és a sorainkba beszivárgó
bomlasztókat. Mindent Isten dicsőségére, hogy a közöttünk megéledő
istenfélelem valódi kegyességet hozzon közénk.
A fentiek után a kérdező ember keresheti a választ arra is, hogy
miként vehetné komolyabban a kijelentés ajándékát, a karácsonyi
üzenetet, Isten Fiát. Érdemes az idézett igeszakaszt Károly Gáspár
bibliájából is megvizsgálni. „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul…”
A
kijelentés helyett „mennyei látásról” van szó ebben a fordításban.
Nincs tévedés, csupán egy bennünket is segítő hangsúlyáthelyezés.
Ameddig a kijelentés először azt tárja elénk, hogy Isten hogyan láttatja
meg önmagát a láthatatlanságból, addig a második esetben az ember
mennybe forduló látásáról hoz elénk megválaszolandó kérdéseket. Felemelő
és önbizalomerősítő, ha azt halljuk ki, hogy van mennyei látásunk, a
kijelentőt felismerjük. Istennek éppen ez az akarata, hogy üzenetére
válasz érkezzék, jeleire jelzések következzenek, akcióját reakció
kövesse. Az ember kiváltsága nemcsak annyi, hogy lát, és különbséget tud
tenni a jó és rossz között, hanem mint teremtmények közül egyik sem,
egyenesen a mennybe lát. Látja a mennyeit, a mennyből származót. Az
elvadult állapot megalázó láttatása éppen ezért több fokozatú. Az
elvadultság feltételezi, hogy a jó és rossz megkülönböztetésének
készsége is sérült, a mennyei látás pedig elmarad. Etikai vonatkozásban
nem kerülhető el annak megállapítása, hogy ameddig Isten mindent megtett
az emberért, az ember gyakran megbukott. Létünk tragédiája az, hogy
ameddig Isten a mennyből megrajzolja utunk térképét, elmondja a
tudnivalókat, addig az ember megvakul és megsüketül. Isten kijelenti
önmagát és akaratát, az ember egyéb ismeretekkel butítja magát.
Karácsonykor megkerülhetetlen számunkra a válasz arra a kérdésre,
hogy szabad-e fenntartani a menny nélküli állapotunkat, avagy a mennyei
látás elhanyagolását. A kegyes ember istenfélelme, avagy a hitből való
élet sohasem csalatkozik. Nincs olyan ínséges idő, hogy ne jutna a
mennyei kenyérből (Zsolt 105,40) a vándornak. A mennyei gabona (Zsolt
78,24) kilátástalan helyzetben is ajándékként érkezik. A mennyei jelet
(Mt 15,16) nem adja farizeusok hadának, de mindig az őszinte embereknek.
Jézus mennyei erővel gyógyít, és adja vissza az egészségét a benne
hívőknek. Mennyei hajlékot ígér (1Kor 5,2) azoknak, akik a földi
sátorházukba is befogadják Isten Fiát, akit mennyei seregek követik (Jel
19,14) minden útján.
Karácsony az igazi vízió, alkalmazható célra látás, valós célkitűzés,
a beteljesült várakozás, a lendületes mennyhez közeledés ünnepe, amit
illik nekünk felfedezni és hittel megélni. Az ég és föld érintkezése
Isten és a mennyei látású ember együttléte, hadd kívánjunk magunknak és
mieinknek ebben kiteljesülő áldott karácsonyt és megszentelt új
esztendőt.
A békesség kötelékében,
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
Nemcsak ízletesek, hanem igen olcsók is voltak az itteni ebédek. Emiatt sok újságíró is törzsvendégnek számított. Ahogy a Tiszántúl
1901. július 31-i számában egy Kóby név alá rejtőző újságírója írta:
„Hogy milyen jól megy ennek a kis mulatóhelynek, élénken illusztrálja
azt egy dolog, hogy ide járnak leginkább kosztolásra az újságírók és –
kibírják…”
Beljebb,
a hosszú, tágas nagyteremben, a sok apró, fehérre terített asztalon
túl, két hosszú kecskelábú asztal nyújtózott. Az egyik a jobb sarokban a
színészeké, akik késő este, előadás után jöttek, a másik bal felől,
közel az ablakhoz, felette Kossuth Lajos életnagyságú arcképe, alatta a
hagyományos nemzetiszín szalagos babérkoszorúval. Ez volt a Lajos
asztaltársaság asztala. Ide alkonyatkor »feirand« után ültek be a 48-as
kispolgárok.
Dutka úgy emlegette, hogy ő vitte el először Juhász Gyulát
ebbe a kisvendéglőbe egy színházi előadás után. Rövidesen a tanár-költő
törzshelyévé vált a Kis Pipa, később egyik versében így emlékezett:
„Várad: szőlőkoszorús őszöd / Mily tarka pompa tört szememben / S a
Kispipában kék ködök közt, / Hány szürke bánatot feledtem, / Mikor az
élet öklelőzött / S az évek szálltak már felettem / S én csak daloltam s
késve késtem / Aratni jégvert kis vetésem.”
Kék
szemű, érzéki nő volt, aki izzásba hozta a kicsapott kispap
aszkétavágyát, s egy-két találkozás után eltűnt a költő életéből, hogy
megnőjön a nő, a szerelem illanó távoli káprázatává, s maradjon a
tiszta, örök szerelem bálványa, melyhez a költő 30 év távlatából is,
mikor »nem tudja már, milyen volt szőkesége«, még mindig visszasír.
Forrás : erdon.ro 
