A Rimanóczyak Nagyváradon

Idősb és ifjabb Rimanóczy Kálmán életét és munkásságát mutatja be PÉTER I. ZOLTÁN a napokban a Várad kiadásában megjelent, A két Rimanóczy. A nagyváradi városkép alakítói című könyvében. Az alábbiakban ízelítőt kínálunk az ismert nagyváradi helytörténész művéből - olvasható Péter I. Zoltán cikkében.

„Szent jelkép ez a név: Rimanóczy. A munka és az emberszeretet jelképe” – írta egykor Nagy Márton. Apa és fia, idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán közel fél évszázadon át formálták Nagyvárad városképét, gazdagították épületállományát.

A XIX. század 60-as éveiben Nagyváradot apró földszintes házak jellemezték, girbegurba, sáros utcácskákkal, rendezetlen parkokkal, rozoga fahidakkal, amikor még híre-hamva sem volt a szebb, tetszetősebb emeletes lakóépületeknek, középületeknek, és a Bémer térről is csak álmodoztak. A víz- és csatornahálózat, a közvilágítás, a villanyvilágítás még csak az elképzelések szintjén létezett, a gázvilágításra is várni kellett még néhány évet. Ilyen körülmények között érkezett 1867-ben a városba fiatalemberként id. Rimanóczy Kálmán, aki meglátta a városfejlesztés lehetőségét. Nagy szerepet vállalt abban a látványos urbanizációs fejlődésben, amelynek során 1869–1910 között a lakóházak száma csaknem megkétszereződött, minőségi változást is hozva. A központban elkezdődött az a látványos folyamat, melynek során az ódon földszintes épületeket bérházakkal, palotákkal és közintézményekkel váltották fel.

Joggal írta a tehetséges építész halálakor az egyik helyi napilap: „Nagyvárad városa köszönhet neki a legtöbbet, Nagyvárad, ahol élete nagy részét töltötte, ahol becses és eredményes munkásságát végezte. Egyike volt a város vezetői közül azoknak, akik nem zajjal, lármával, hanem tettekkel igyekeztek polgártársaik jólétét előmozdítani, a várost modern irányban fejleszteni, szépíteni. Az igazi polgárt jellemző lokálpatriotizmusa életében is számtalan esetben megnyilvánult, szerette ezt a fejlődő, haladó várost, és szeretetének alkotásokkal és bőkezű adakozásokkal adott kifejezést amidőn csak tehette, halála alkalmával pedig olyan vagyonhoz juttatta Nagyváradot, amellyel egyszerre meg lehetett oldani ennek a városnak már régen égető sürgősségű, de anyagi eszközök hiányában egyre halasztást szenvedő kérdését, a szegényügyet.”

A modern városalakító munkát, amelyet id. Rimanóczy kezdett el, fia, ifj. Rimanóczy Kálmán folytatta, és ha élete folyása nem szakadt volna meg 42 éves korában, ki is teljesítette volna. Tanulmányainak, külföldi tapasztalatainak és műszaki zsenialitásának egész kincsestárát alkalmazta, hogy Nagyvárad valóban szép, a vidéki települések sorában élen járó város legyen, s eközben megalkotta legnagyobb, legjelentősebb művét, a városházát. Szomorúan állapították meg kortársai, hogy e monumentális munka lázában mindenre és mindenkire gondolt ifj. Rimanóczy Kálmán, csak önmagára nem. Csak arra nem, hogy elpazarolja életerejét, és férfikora delén itt hagyja majd szeretett szülővárosát. Ugyanezt írta a rá jellemző váteszi adottsággal már 1903 nyarán Ady Endre is, aki a városháza építésének befejezése előtt megállapította: „A művészember beteges ambíciójával feküdt neki régi kedves ideájának. Száraz, józan, hozzáértő emberek mondják, hogy erre az ambíciójára rá kell fizetnie azon kívül, hogy lelkének, erejének legjavát rakta a kövekbe. Miután a mai modern arcú Nagyváradot jó részben ő rajzolta meg, triumfálni akart az új székházban, s ez sikerült is neki.”

Ifj. Rimanóczy Kálmán halálhírére a Nagyváradi Napló 1912. július 13-i vezércikke Solness építőmester tragédiájával hasonlította össze a váradi műépítész végzetét: „Solness építőmesternek, Ibsen e megrázóan tragikus alakjának végzete ragadta el tőlünk karrierje magaslatán, produktív életének delén Rimanóczy Kálmánt. Amikor halálának dermesztő híre lelkünkhöz ér, elénk tűnik a zseniális Solness építőmester drámai silhonetje. Akiben égett, lobogott a vágy, hogy benépesítse, feldíszítse az ő szülővárosát felhőkig érő monumentális palotákkal. Éjjel és nappal, hatalmas agyának izzó erejével dolgozott Solness mester az architektúra remekein. E túlfeszített, idegölő, lázas ambíció közben egyszer csak azt vette észre, hogy mikor az épülő emeletes házak tetején jár a kőművesek munkáját ellenőrizni, szédülés fogja el. Solness leplezte ezt a szédülést csodálói előtt, de továbbra is folytatta a harcot a régi építési rendszerrel, felvette a harcot lázongó idegeivel is, míg egyszer egy felhőkarcoló palota ormán elfogta a szédülés, és lebukott holtan a földre. Ez volt Solness mester tragikuma. Ez volt Rimanóczy Kálmáné is.”
Id. Rimanóczy Kálmán alkotómunkája javát a XIX. század utolsó harmadában fejtette ki, amikor az uralkodó építészeti stílus az eklektika volt, amely nevében hordozza azt, hogy e stílus követői válogattak a régmúlt stílusaiban, visszatértek azokhoz, néha stílustisztán, máskor egyazon épületben több stílust alkalmazva. E többféleségből adódott az irányzat másik elnevezése, a pluralizmus. Használatos rá a historizmus kifejezés is.

Az idősebb Rimanóczy alkotó periódusában sokat építettek az eklektika jegyében, ezáltal kialakították a város sajátos arculatát. Id. Rimanóczy Kálmán legjelentősebb alkotásai közül meg kell említeni a Szent Vince Intézet földszinti részét (1868), a Kereskedelmi, Ipar- és Termény Hitelbank székházát (1886), a Bihar Megyei Nemzeti Kaszinó székházát (1888), a Rimanóczy Szállodát és Gőzfürdőt (1892), a családi házát a Rimanóczy utca 5. szám alatt (1894), az egykori múzeum épületét (1895) vagy a Bazárépületet (1900).

A XX. század elején az eklektika mellett megjelent a szecesszió, amely egyéni jelleget kölcsönzött a városnak. Ennek az új stílusnak a megjelenése nem jelentette az eklektika megszűnését, a kettő párhuzamosan fejlődött az első világháborúig. Ez a párhuzamosság figyelhető meg ifj. Rimanóczy Kálmán munkásságában is, aki kezdetben maga is az eklektika jegyében alkotott, például a Katolikus Kör épületénél (1895) vagy a pénzügy-igazgatósági palota (1900) esetében. Legjelentősebb váradi alkotása, a városháza is a historizmus jegyében született 1903 végére, neoreneszánsz stílusjegyekkel. Az Úri utca 3. szám alatti saját palotája (1903), akárcsak a Fő utca és a Széchenyi tér sarkán levő emeletes Rimanóczy-bérpalota (1905) a velencei gótikát idézi.

Ifj. Rimanóczy Kálmán a századforduló utáni években egyre inkább a korszerű építészet felé fordul. Ekkoriban a modern építőművészet jegyében Nagyváradon egyre inkább teret nyer a szecesszió, amely nem jelent egységes stílust, hiszen az ebben alkotó építészeket csak a történeti stílusok tagadása és a gyökeres megújulás óhaja kötötte össze és vezérelte.

A magyar nemzeti szecesszió legnagyobb alakja Lechner Ödön volt, nevéhez fűződik a gazdag virágmotívumos díszítésű, magyar stílus elterjedése. Követőinek több csoportja alakult ki, akik közül Komor Marcell és Jakab Dezső, illetve Bálint Zoltán és Jámbor Lajos Nagyváradon is alkotott. Ők és a hasonló stílusban dolgozó társaik többsége a századforduló után a budapesti József Nádor Műegyetem hallgatói voltak. Ifj. Rimanóczy Kálmán ekkor már végzett műépítész, aki a Charlottenburgban (ma Berlin egyik negyede) levő Műszaki Főiskolán (Technische Hochschule) nyert oklevelet 1892-ben. Az is közrejátszhatott abban, hogy ifj. Rimanóczy Kálmán nem állt be a Lechnert követők sorába, hogy ő Németországban végzett, s az ottani tapasztalatai alapján közelebb álltak hozzá a külföldi avantgárd irányzatok megjelenési formái: főleg a német, azon belüli is a berlini Jugendstil (Apolló-palota) vagy a müncheni Lilienstil (Moskovits-palota).

Forrás : biharmegye.ro