Mesélő téglafalak: a Steiner-pékség ,vagy egy család története

 

Steiner Róbert

"Nagyvárad múltjának újabb emblematikus épülete lesz hamarosan az enyészeté. A Fő utca és a Gh. Dima utca sarkán álló egykori pékség a Steiner család több generációjának irányítása alatt a polgári Nagyvárad legmodernebb és legkeresettebb sütödéje volt a II. világháború előtt. Szállítottak kórházaknak, iskoláknak és a katonaságnak is." - írja Szombati-Gille Tamás a Reggeli Újságban..Mi csak hírből ismerjük a Steiner pékséget.A cikkben sok olyan részleteteket olvashatunk,melyeket máshol nem.Ez is mutatja,hogy a szerző alapos kutatást végzett.Sokáig nem lesz,mert lebontják az épületet.A család történetét ki tudja legjobban elmondani?Egy leszármazott,Steiner Róbert.Olvassuk el a teljes cikket '

"Az öreg téglaépület története ugyanakkor szétválaszthatatlanul egybefonódik az alapító Steiner család történetével, amely egyike annak a három nagyváradi zsidó családnak, amelyeknek sikerült együtt maradniuk és együtt túlélniük a holokausztot.

A nagyváradi önkormányzat tavaly nyáron jelentette be, hogy le fogják bontani a privatizálás után ebek harmincadjára jutott épületet. Ennek kapcsán – s kötődve a közelgő holokauszt-emléknaphoz – beszélgettünk a jelenleg Izraelben élő Steiner Róberttel, a neves pékdinasztia leszármazottjával, aki gyerekként gyakran játszott a naplójáról híressé vált Heyman Évával, és besegített az édesapja és nagybátyja által vezetett pékségben. Róbert mindössze 11, nővére, Márta pedig 15 éves volt, mikor családjukkal együtt gettóba hurcolták őket.

Arra kértük, elevenítse fel a pékség életével, működésével kapcsolatos gyerekkori emlékeit. „Az üzletbe a bejárat a Fő utcáról nyílt, a Papp-Váry Elemérné (ma Gh. Dima) utcai nagykapun a lovaskocsik jártak ki-be. A cégnek volt egy lovaskocsi flottája kenyérkihordásra. Az üzletből egy szűk folyosó vezetett a pékségbe. A felszerelés valóban különlegesen modern volt. Az üzlet főbejárata felett a cégtábla azt jelezte: Steiner Victor Gőzsütöde. Ő apám nevelőapja volt” – mondta el kérdésünkre Steiner Róbert.

A polgári Várad legmodernebb péksége

„A gőzsütöde azt jelentette, hogy nem a kemencékben égett a tűz, hanem a műhelyen kívüli kazánban, ahonnan a hőt csövekben a gőz vitte át a kemencékbe. A bejárattól jobb kézre eső falon három sor kemence volt egymás fölött. A legalsó kemencék előtt egy négyszegletes gödör volt, ahová egy lépcsőn lépett le a pék, hogy pont szemben álljon a kemencével. Nagyon hosszú nyelű lapáttal tették be a kenyeret a kemencébe, és hirtelen mozdulattal húzták ki. Gyerekként mindig attól féltem, hogy ha nem vigyázok, belém döfhetik a hosszú nyelet. Két turnusban dolgoztak a munkások, és épp a fentiek miatt apám csak az esti turnusban engedte, hogy forgolódjak a pékségben, mert akkor kisebb volt a zűr. A kenyeret kis kerek és ovális, vesszőből font kosarakban sütötték. A gőzsütödében nem volt veszély, hogy a vessző lángra kapjon. Minden kosár fenekébe egy cédulát kellett tenni a cég nevével, írással lefele, ami aztán a kenyér tetején jelent meg. Unokatestvérem és én órák hosszat raktuk a cédulákat. Az udvarnak egy fedett terében dolgozott egy kosárfonó bácsi. Csoma Sándornak hívták. Vakációkban órák hosszat ültem mellette és néztem, hogy fonja a kosarat. Ő pedig csinált nekem mindenféle kis játékszereket” – emlékezett vissza.

A Steiner-pékségnek fénykorában ötven alkalmazottja volt. Ebbe nemcsak a pékek tartoztak, hanem a kiszolgáló segédek, hivatalnokok, kocsisok, kifutófiúk is. „És persze volt a kosárfonó bácsi, egy asztalos és a cigány Flescher bácsi, aki valamilyen módon önálló volt, és szükség esetén egész munkacsoportot hozott magával – például, amikor hatalmas fahasábokat kellett feldarabolni egy gépfűrésszel. A legnehezebb periódusban egyszer anyám úgy döntött, hogy Flescher bácsi, a cigány az egyetlen ember, akiben meg lehet bízni, és felkényszerítette az ebédlőnkbe velünk ebédelni, ami persze hallatlan dolog volt. Háború után anyám nagyon csalódott benne, mert hallotta, hogy miután elvittek bennünket, a mi lovainkkal szállította el a felhasábolt fát” – mesélte Steiner Róbert.

A szűk Steiner család: Róbert, Márta és szüleik

A Steiner családról

„Steiner Victor, az apám nevelőapja, egy pék dinasztiából származott, és úgy látszik, hogy a dolog a génjeiben volt. Valódi fia, Guszti, aki nem maradt a családi cégben, nagyra vitte mint cukrász Olaszországban. Mussolini kitüntette. Háború után kivándorolt Amerikába, és ott is sokra vitte. Victor testvére, Gyula bácsi, a pék világszövetség alelnöke volt. Kilencvenedik születésnapján az egész világról kapott gratuláló sürgönyöket. Apám mostoha unokatestvérének, Elemérnek, egy nagyon híres, hatalmas cukrászdája volt Budapesten. A hirdetése ez volt: Steiner keksze a kekszek rexe. Steiner Bandinak pékipari felszerelési cége volt” – mesélte Róbert.

„Ami érdekes, hogy apám és Sanyi nagybátyám örökölték a pékgéneket nevelőapjuktól. Amíg együtt dolgoztak, Sanyi bácsi volt a nagy pékszakértő, és apám inkább a külügyi dolgokkal foglalkozott. De amikor egyedül maradt, kiderült hogy neki is a szakma a vérében van. Mikor az ujjai között felmorzsolt egy kis lisztet, mindjárt tudta, hogy mennyi vizet kell hozzátenni. Ez minden zsák lisztnél változott. És úgy látszik, hogy ezt nem minden pék tudta” – fogalmazott.

A közös útlevél, amellyel átléphettek a határon

A siker titka

A pékség olyannyira fontos szerepet töltött be a váradi közélelmezésben, hogy még a háború alatt is működhetett, egészen a legvégső időkig, megszűnése ugyanis olyan mértékű kenyérhiánnyal járt volna, amelyet nem engedhettek meg maguknak a hatóságok. „Volt néhány fióküzletünk. Szállítottunk az összes fűszerüzletnek a városban és a környéken, a katonaságnak, nevelési intézményeknek – többek közt a paszulyvári görögkeleti papneveldének is, melynek gondnoka, Gheorghe Mangra később döntő szerepet játszott a megmenekülésünkben” – magyarázta Steiner Róbert.

„Azt hiszem, hogy a siker egyik fő oka az volt, hogy Victor szigorúan befogta a gyerekeket a munkába – két édes- és öt nevelt gyermekét. Mesélték az apám legkisebb húgáról, Vali néniről, hogy ő kiszolgált az üzletben; mikor bejött egy osztálytársa vásárolni, szégyellte magát, és hangosan megkérdezte: Mennyibe kerül ez és ez nálatok? A városban az a vicc járta, hogy az öreg Steiner, ha nem tud más munkát adni a fiainak, akkor átrakatja velük a tüzelőfát az udvar egyik sarkából a másikba.”

A Steiner-pékség Fő utcai homlokzata

Családfő nélkül

Róbert édesapját és nagybátyját 1942 nyarán munkaszolgálatra vitték, várad zsidóságának színe-javával egyetemben. Ekkor a két feleség vette át a pékség irányítását, akik gyermekeiket is szigorúan bevonták a munkába. A kicsiknek – beleértve Róbertet is – iskola előtt a kenyereket kellett házhoz szállítaniuk. „Ezt pék zsargonban úgy hívták, hogy gájba járunk” – mesélte. „Egyáltalán nem volt erre szükség. De anyánknak elvei voltak. Azt mondta, hogy az nincs rendjén, hogy a gyerekek apja a fronton van, és ők meg se érezzék. Mintha nem éreztük volna meg!” – tette hozzá.

A gyermekek buzgón vetették bele magukat a munkába. „Az egyik családnál, ahova kenyeret szállítottam, volt egy kutya, aki előtt ha fölemeltek egy kockacukrot, akkor két hátsó lábára állt, és jött a cukor felé. Én ezzel órák hosszat el tudtam szórakozni” – mesélte. „Akkoriban természetesnek tűnt, hogy besegítünk a pékségnél. Csak később, mikor már magam is apa voltam, valaki megkérdezte, hogy én ma küldeném-e a tizenegy éves lányomat reggel kenyeret kihordani, és akkor valóban megdöbbentem”– emlékezett vissza.

Róbert édesapjának munkaszázadát a Gomelig vonaton vitték. Ott leszálltak, és szekerek elé fogták őket, hogy lovak helyett húzzanak. „Apám és nagybátyám mindjárt jelentkeztek a parancsnokságon, mondván, hogy pékek, és ők akarnak a század szakácsai lenni. Így is lőn. Aztán apám flekktífuszt kapott és kórházban (azaz istállóban) feküdt, míg bátyját továbbvitték a századdal. Többé nem is találkoztak” – mesélte.

Merőkanállal Ukrajnában

„Apám, mint szakács, arról lett híres, hogy nála nem volt protekció. Mikor a levest osztotta, a kondérba nézett, hogy ne lássa, kinek osztja az adagot” – mondta el lapunknak Steiner Róbert. „Egyszer, mikor rá került a sor a levesosztásnál, dr. Deutsch Elemér nőgyógyász, aki igen pajkos volt, odasúgta a kondérba bámuló apámnak, hogy »kutykurutty«. Mivel apám is csak földi halandó volt, a merőkanál akaratlanul is mélyebbre merült, ahol sűrűbb volt a leves. Ezt egy bajtárs kifigyelte és megkérdezte Elemértől, hogy mit mondott a szakácsnak, s ő elárulta. A bajtárs úgy vélte, ezt neki is érdemes kipróbálni, s legközelebb, mikor rá került a sor a levesosztásnál, azt mondta apámnak, hogy »brekeke«. Apámból és a körülállókból erre mind kitört a nevetés. Ezt a sztorit csak jóval apám halála után tudtam meg egy barátjától.

Apám sosem mesélte, hogy Ukrajnában rendkívül emberségesen viselkedett, mint szakács. Csak közvetlenül a gettó előtt Molnár Vili, a zsidó kórház igazgatója mondta neki, hogy nem kell szökésre gondolnia, mert szerveződik egy vonat (a Kasztner-vonat), és apámnak, valamint a családjának biztosítva van rajta a helye, ukrajnai viselt dolgai miatt. Jó, hogy nem hallgattunk rá” – fogalmazott.

A kóser uniformis

„Végül is apám dr. Juhász Attila századába került tiszti szakácsként. Ez a Juhász Attila igen jámbor ember volt, és rém rendesen bánt a zsidókkal általában, és apámmal különösképpen; sőt, fő bizalmasává vált. Volt egy törvény, hogy akinek a testvére elesett a fronton – s ez áll nagybátyámra is –, azt hazaküldik szabadságra. De ezt a zsidókkal sohasem tartották be. Juhász Attila adott apámnak egy menlevelet, amelyen elfelejtette feltüntetni, hogy zsidó, és adott neki kóser magyar katonai egyenruhát. Mikor egy vasútállomáson várta a kapcsolatot egy vendéglőben, sírva fakadt. Egy magyar katona kóser kereszténynek vélte, átölelte, és azt mondta: Bajtárs, ne sírj. Számodra már mindennek vége van. A határról sürgönyt küldött, hogy jön haza, de a sürgöny csak egy nappal azután jött meg, hogy ő már hazaérkezett. Így nagy volt a meglepetés és az öröm” – mesélte Steiner Róbert.

Jelek

A megnyugvás azonban nem lehetett hosszú életű a Steiner család számára. Mikor arról kérdeztük, lehetett-e sejteni a közelgő tragédiát, voltak-e értesüléseik arról, hogy mi történik a zsidósággal Európa más részein, Steiner Róbert megosztottságról számolt be. „Mindenki úgy tett, hogy nem tud semmit. De jöttek a lengyel menekültek és mesélték a borzalmakat, jiddisül. De ezt a nadrágos zsidók a Körös bal partján (a Monarchiához hű, asszimilálódott neológ zsidók – szerz. megj.) nem hitték. Csak az ortodoxok, a Körös jobb oldalán hittek nekik, mert azok egymás között is jiddisül beszéltek. Anyám viszont a nagypiac környékén nőtt fel, és ott sok ortodox barátnője volt. Egyszer, mikor látogatóba ment, pont ott voltak a lengyel menekültek és mesélték a borzalmakat. Anyám minden szavukat elhitte, és aztán ehhez tartotta magát” – mesélte.

Kupfer doktor áljárványa

1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot. Másfél hónap sem telt el, és a Steiner családot a nagyváradi gettóba hurcolták. Az Ullmann-palotába kerültek, ahol tizenkettedmagukkal kellett osztozniuk egyetlen szobán. Róbert édesapja megjárta a Dreher sörgyárban felállított kínzókamra borzalmait. A családot végül a dr. Kupfer Miksa nőgyógyász által kitalált flekktífuszjárvány mentette meg a deportálástól.

„Dr. Kupfer nőgyógyásznak támadt egy zseniális ötlete, és teremtett egy ál flekktífuszjárványt, azt remélve, hogy karantént fognak elrendelni a gettóban, és leállítják a deportálást. De a magyaroknak nem volt probléma flekktífuszos betegeket a gázkamrába küldeni, mikor az egészségeseket is oda küldték. A deportálások tehát folytatódtak, viszont a tífuszkórházat rövid időre ott hagyták. Valószínűleg a hatóságok azt a benyomást akarták kelteni a lakosságban, hogy a jogállam némi csökevénye még be van tartva” – mondta Steiner Róbert. Édesapja – az ukrajnai munkaszolgálaton szerzett tífusz-immunitására hivatkozva – szakácsként került a kórházba és elérte, hogy családját is bevihesse. Itt találkoztak újra rég nem látott ismerőseikkel: Zsolt Bélával és feleségével, Ágnessel.

Emlékek Heyman Éváról

Zsolt Béla korának legismertebb publicistái közé tartozott. „A háború éveiben szinte nemzeti intézményszámba ment. Helyzetelemző írásai tartották a lelket a magyar zsidóságban és a liberálisokban” – emlékezett vissza. Feleségének előző házasságából volt egy lánya, Éva, akit a háborús időkben írt naplója miatt a magyar Anne Frankként emlegetnek. 13 évesen pusztult el Auschwitzban. A kislánynak a Tikvah Egyesület támogatásával 2015-ben szobrot emeltek a nagyváradi Rhédey-kertben, azon a helyen, ahonnan 1944. május 24. és június 3. között naponta mintegy 3000 embert deportáltak Auschwitzba.

A vészkorszak előtti időkben Éva nagyszüleinél lakott, a Steiner család szomszédságában, és a gyerekek gyakran összejártak.

„Heyman Éva nagyszüleinél, a Rácz patikuséknál élt, a Schubert utcán, alig egy saroknyira tőlünk. Velünk szemben, a Dima utcán, a Klobusicki-házban lakott Kecskeméti Bandi, a mi gyerekorvosunk, az Éva nagybátyja. A Klobusicki-háznak csodás nagy kertje volt (ma már nem létezik), fákkal és bokrokkal, és ott bújócskáztunk, a Steiner gyerekek, Kecskeméti Marica és Heyman Éva. A széder estéket Márta és én Kecskemétiéknél töltöttük, Rácékkal és Évával. Mikor Márta harmadik elemibe és én még óvodába jártam, Márta megtanított a má nistánára (dal, melyet a széder estén a gyerekek szoktak énekelni – szerz. megj.). Legnagyobb megrökönyödésemre Évát kérték meg, hogy mondja el a szöveget, pedig előírás szerint a legfiatalabbnak kell elmondania, és az én voltam” – idézte fel Évával kapcsolatos emlékeit Steiner Róbert.

Anyai ösztönök

„Mikor Kupfer doktor meghallotta, hogy Zsolt Béla a váradi gettóban van, felkereste és azt mondta, hogy nemzeti kötelességének tartja, hogy próbálja megmenteni a kórházon keresztül. Éva még megemlíti a naplójában, hogy Bélától hallotta, hogy van egy ilyen terv. De mire megtudta, hogy ez rá nem vonatkozik, a napló már Marcsánál volt, és így nem tudjuk, hogy hogyan reagált erre. De el tudom képzelni” – mesélte Steiner Róbert. „Az első napon a kórházban anyám találkozott Ágival, és kérdezte, hogy hol van Éva. Éva egész életében a nagyszülőkkel élt, és úgy gondoltuk, hogy legjobb lesz, ha velük megy. Erre anyám azt válaszolta: Ági, azt hiszem, hogy ezúttal az anyai ösztönöd cserben hagyott. Ilyenkor a gyereknek az anyja mellett a helye.

Aztán Zsolték megszöktek, s a Kasztner vonattal Svájcba kerültek. Háború után hazajöttek, és Kupfer ellen keresztes hadjáratot indítottak, amiért nem mentette meg Évát. Zsolt egyik könyvében vörös ördögnek nevezte Kupfert, és be is perelték. Ági levélben kérte meg apámat, hogy tanúskodjon Kupfer ellen a perben. Anyám írt választ neki, és levelében felemlítette találkozásukat a járványkórházban. Mikor anyám felolvasta a kész levelet a családi reggelinél, apám megjegyezte: Ezt a levelet nem fogja Ági kirakatba tenni” – idézte fel Steiner Róbert.

A bűnbak pszichológiája

A holokauszt túlélői gyakran bűntudatról számolnak be, amiért ők maguk életben maradtak, míg mások – szüleik, barátaik – elpusztultak. Mikor arról kérdeztük, hogy családjában vagy ismeretségi körében tapasztalt-e hasonlót, illetve beszéltek-e erről, Steiner Róbert a bűnbakkeresést említette meg általános jelenségként.

„A bűnbak pszichológia kíséri az emberiséget a törzsi társdalomtól fogva, a görög tragédián keresztül a szovjet kirakatperekig. A bűnbaknak hasonlítania kell hozzám, de különböznie is kell abban, hogy természetfeletti erőkkel is rendelkezett, ami abban nyilvánult meg, hogy volt ereje megmenteni embereket. Azok, akik megmentették magukat Kupfer által, és sorsukra hagyták szeretteiket, Kupfert választották bűnbaknak. A Zsolt pár az iskolapéldája ennek a teóriának, de könyvemben más példát is hozok. Kasztner is ennek a tünetnek lett áldozata” – vélekedett.

„Azt is leírtam a könyvemben, hogy apám könyörgött a bátyja özvegyének, hogy a gyerekeivel együtt jöjjön velünk, de ő megmakacsolta magát, és azt mondta, hogy ha apám annyira segíteni akar, kísérje el a deportálásba. A családunkban ez bornírtságnak lett elkönyvelve. De nekem az a véleményem, hogy itt egy rég elnyomott keserűség nyilvánult meg”– tette hozzá Steiner Róbert.

„A gettóban az anyám eszelősen hajtogatta mindenkinek, hogy menekülni kell. Derék szomszédjaink azt mondták neki, hogy demoralizálja az egész gettót, aki szökni akar, szökjön, és fogja be a pofáját. Ezek után a mi családunkban nem volt bűntudat azért, hogy mi megmenekültünk és ők nem” – fogalmazott.

A túlélés receptje

A Steiner családnak egy Kupfer doktor által szerzett értesülés nyomán végül sikerült megszöknie a gettóból, mielőtt a tífuszkórházat felszámolták volna. Külső segítséggel – a görög katolikus szeminárium gondnoka, Gheorghe Mangra hozzájárulása – és számos vesztegetés révén sikerült átszökniük a határon, Romániába. A gyerekek azonban elszakadtak szüleiktől, és végül külön-külön letartóztatták őket illegális határátlépésért. A szülőknek sikerült elkerülniük a börtönt, a gyermekeknek viszont nem. Hatalmas lelki erőbe és hosszú hónapokba került, mire a családot sikerült újra egyesíteni. Végül néhány kényszerű kitérő után Izraelbe emigráltak.

A túlélők elmondásaiból gyakran úgy tűnik, hogy nemegyszer a vakszerencse döntött élet és halál között a vészkorszakban. A Steiner család azon nagyon kevesek közé tartozott, amely együtt tudta átvészelni az eseményeket. Mikor arról kérdeztük, többön múlott-e ez, mint a szerencse, illetve van-e receptje a túlélésnek, Steiner Róbert a következőket válaszolta: „Persze, a szökés minden stádiumában lebukhattunk volna, és merő szerencse volt, hogy ez nem történt meg. De nem hagytunk semmit a vakszerencsére. Anyám egész idő alatt hajtogatta, hogy szökni kell, és rágta az apám fülét. Apám hihetetlenül realista volt. Amíg nem lehetett semmit sem csinálni, addig nem csinált semmit. Amikor viszont alkalom nyílt, zseniálisan működött. Hogy az egész család együtt maradt, nem véletlen egyáltalán. Mikor apám hallott a flekktífusz kórházról, elment a gettó alparancsnokához (akivel előzetes ismeretsége volt) és mondta, hogy ő akar a kórház szakácsa lenni. Neki már volt flekktífusza, és ő immunis. Az alparancsnok azt mondta: – Maga maradhat, de a család nélkül. Apám erre azt válaszolta, hogy köszönöm szépen, akkor inkább nem, és már indult el. Erre az alparancsnok: – Nézze, ez hatályomon kívül van; de még megbeszélem a parancsnokkal. És az beleegyezett. Mesém folyamán sok olyannal találkoztam, aki gondolkodás nélkül maradt volna egyedül is. Szüleimnek az volt az elve, hogy a családnak minden körülmények között együtt kell maradni. És, mint említettem, merő véletlenségből nem buktunk le.”

A Steiner-pékség Dima utcai oldala

A pékség utóélete

Az egykori nagyváradi pékség, a Steiner család emigrációját követően, a kommunizmus alatt is eredeti rendeltetésének megfelelően pékségként működött, de már korántsem a hajdani színvonalon. A forradalom után a Pamora Rt. tulajdonába került, amelyet később csalárd módon becsődöltettek, a részvénytársaság tulajdonában levő ingatlant pedig átjátszották egy magánszemély tulajdonába.

Időközben a 2000-es évek elején Róbert nővére, Steiner Márta visszaigénylési kérvényt nyújtott be az épületre, amelynek Bukarestbe való továbbítását 2006-ig késleltették a helyi hatóságok. A természetbeni visszaszolgáltatást már eleve elutasították, holott nemcsak magánszemélyek, hanem az állam is részvényese volt a Pamorának, és a saját részéből visszaadhatta volna. Anyagi jóvátételről a mai napig sem érkezett érdembeli válasz Bukarestből. A visszaszolgáltatási procedúrát jól bevált módszer szerint évtizedekig húzták, mígnem a visszaigénylő örökös, Steiner Márta körülbelül egy évvel ezelőtt elhunyt. Ha bárkinek is ez volt a számítása, annak csalódnia kell, mert a hagyaték rendezését Márta halála után fiai, Amnon és Yoram vették át."

Steiner Róbert (jelenlegi nevén Reuven Tsur) 1932-ben született Nagyváradon. 1944 tavaszán családjával együtt gettóba zárták, ahonnan néhány hét múlva kalandos úton Romániába szökött. Nagyvárad felszabadulása után ide tért vissza, majd rövid budapesti tartózkodást követően Izraelbe emigrált. A Tel-Aviv-i Egyetem héber tanszékének professzora lett. Vendégprofesszorként tanított a Columbia Egyetemen és a Lancasteri Egyetemen is. Számos nagy visszhangot kiváltó irodalomelméleti és irodalomtörténeti mű szerzője. Magyar, angol, francia, spanyol költők verseit fordította héberre. Családja túlélésének történetét Menekülés a gettóból című könyvében örökítette meg, amely 2005-ben jelent meg a Noran Kiadó gondozásában. A szakterületén elért kiemelkedő teljesítményéért és a nemzet kultúrájához való hozzájárulásáért 2009-ben az Izráel-díjjal tüntette ki Simón Peresz államelnök (ez a Kossuth-díj izraeli megfelelője – szerz. megj.).