A jó szándékot értékelni kell - interjú Kupán Árpád tanár úrral

 

Kupán Árpád tanár úr.Forrás : reggeliujsag.ro 

"Kupán Árpád nevét egész Nagyvárad ismeri, és sokaknak volt lehetősége kezet rázni és elbeszélgetni vele, vagy meghallgatni egy-egy előadását, melyeknek nagy részét idén a nagyváradi vár termeiben tartotta. Egy kiállítás alkalmával találkoztunk, és örömmel bólintott rá, hogy a következő alkalommal felel a kérdéseimre. A kérdéseim aztán megfogyatkoztak, ahogy magától mesélni kezdett, amikor egy héttel később, a napfényes, de lassan télbe forduló délután felkerestem az otthonában, és helyet foglaltunk nappalijában." - írja Szamos Mariann a Reggeli Újságban.Biztosan sok váradit érdekli a tanár úrral készített interjú.Íme : 

"A 2009-ben Magyar Kultúráért-díjjal kitüntetett Kupán Árpád történész-levéltáros, közíró 1938. január 1-jén született a Szatmár megyei Dobrán, és 1958-ban szerzett történelemtanári diplomát Kolozsváron. Ezt követően Zetelakán, Kárászteleken és Mezőtelegden dolgozott tanárként, de tanári és kutatói pályafutása egyaránt tekervényes ösvényeken indult, és ahogy maga fogalmazott a tanulmányi éveket követő időszakról: az egyetem elvégzése után kezdődött a kálváriája.

A rendkívüli szakmai alázatról tanúságot tevő történész széles mosollyal kezd mesélni.

Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkoriban

Az egyetemi évekkel, történészi és levéltárosi pályafutásának kezdeteivel indítunk. A téma adja magát, de az ember az, aki tapasztalataival és meglátásaival újabb árnyalatokat csempész a tudományos terület sokszínűségébe: a nemsokára 79. évét betöltő Kupán Árpád megélt egy nagy háborút, rendszerváltást, forradalmi hullámot, majd egy újabb rendszerváltást, és rengeteg emléket raktározott el. Rögtön el is mondott egyet: „Emlékszem, hogy csépléskor például a cséplőgéphez kellett kivonuljunk diákként, és verset mondtunk, igazi kis irodalmi műsort adtunk a munkásoknak, akik ebédszüneten voltak. A kerítésre jelszavakat kellett festeni mésszel: »Le az imperializmussal!«, »Békét akarunk!« – ilyen mondatokat. Tíz osztályt végeztünk akkoriban, és a történelemtanárom keltette fel az érdeklődésemet a tárgy iránt, így tizenhat évesen kerültem be az egyetemre. Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkor a Bolyai Tudományegyetemen, Jakó Zsigmond professzor pedig korán felfigyelt rám, és mindvégig próbált irányítani a kutatómunka felé, mert látta, hogy könyvmoly hajlamú vagyok” – jegyzi meg mosolyogva.

Egy évvel azután, hogy elvégezte az egyetemet, összevonták a két felsőoktatási intézményt, így jött létre a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, két évvel előtte pedig az 1956-os budapesti forradalom és szabadságharc rázta meg Közép-Kelet-Európát és a világot. Erre így emlékszik vissza: „Az egyetemi éveim alatt kezdett el igazán érződni az osztályharc. Akkor az évfolyamtársaim közül többet is letartóztattak, mert létrehoztak egy újfajta diákszövetséget. Én a hagyományos diákszövetségnek voltam a vezetője, azaz nyilvántartottuk, ki az, aki lakhatási, élelmezési segélyre szorul – gyakorlati jellegű dolgokkal foglalkoztunk. De az a diákszövetség, amit a többiek akartak, komolyabb szerepet szánt a diákságnak, például beleszólási jogot abba, hogy mit taníthassanak az egyetemen, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a magyar történelem, és nagyobb önállósága legyen a diákságnak. Emiatt később, az ’56-os forradalom bukása után lett egy nagy per, és több diáktársamat is letartóztatták, akik tagjai volt ennek a szervezetnek, én azonban kimaradtam, mert csendes ember voltam. A tárgyalásokra a katonai törvényszéken került sor Kolozsváron, és jóllehet nem mindenkit engedtek be, én beosontam az épületbe, mert kíváncsi voltam. Másnap hívatott a rektor, Bányai László, aki akkor jött haza Amerikából, és egy elkötelezett kommunista volt, nos, ő mondta, hogy az, ami Magyarországon történik, az amerikai imperializmus mesterkedése, és fel volt háborodva, hogy miért kellett nekem elmenni a tárgyalásra, bennem megbízott, nem várt volna ilyesmit tőlem… De a szemrehányáson kívül nem volt más következménye annak, hogy ott voltam.”

„A származásom rossz volt”

„Az egyetem elvégzése után kezdődött a kálváriám” – folytatja. „Jakó Zsigmond professzor tudományos, dokumentációs-könyvtárosi pályára szánt, és próbált irányítani, de mivel a származásom akkoriban rossznak számított – édesapám lelkipásztor volt –, ez nem sikerült. Udvarhelyen szerveződött ugyanakkor egy dokumentációs könyvtár, és oda kerültem volna. Meg is kaptam a transzfert (ez amolyan engedély volt, mert amúgy mindenkit a saját megyéjébe neveztek ki akkoriban), de aztán mégis úgy döntöttek, hogy nem lehet, mert nem vagyok megbízható, Jakó pedig arisztokrata származású volt, tehát ki tudja, milyen összeesküvést akartunk volna ott összehozni. Ezt követően négy vagy öt évig hányódtam egyik helyről a másikra. Nagyon nehéz volt, de Jakó végig biztatott, tartotta bennem a lelket: állandóan feladatokkal bízott meg, kitalálta, mit csináljak szabadidőmben, mit dolgozzak. Mikor kezdtem feladni, és szerettem volna hazakerülni, azt mondta, hogy vigyázzak, mert senki sem próféta a saját hazájában. Édesapám ekkoriban már itt, Bihar megyében volt nyugdíjas lelkész, ide akartam hazakerülni. Először ideiglenesen felvettek az állami levéltárba, ahol mint napidíjas dolgoztam egy évig, mert szükség volt magyarul tudó levéltárosra. Itt elég nehéz körülmények között dolgoztam, de mégsem maradhattam.”

Folytatta a tanári munkát

Miután versenyvizsgával Mezőtelegdre helyezték ki tanítani, folytatta a tanári munkát, és emellett kezdett el foglalkozni helytörténettel is. V.–VIII. osztályban tanított, szervezett irodalmi és helytörténeti, valamint diákszínjátszókört, sőt egy kis múzeumot is létrehozott. „Volt egy kis bonyodalom is körülötte. Mondtam a gyerekeknek, hogy hozzanak régi dolgokat, és egyszer hoztak is egy világháborús aknát, amit én betettem az egyik vitrinbe. Aztán egy nyugdíjas katonatiszttől kérdeztem, hogy nem jelent-e valami veszélyt. Hát persze, hogy jelentett! Rögtön értesítettük a hadsereget, kiürítették az iskolát, majd elszállították és felrobbantották az aknát.”

„Az egyik volt tanítványommal, Varga Árpáddal megírtuk Mezőtelegd történetét, kiegészítve a Sass Kálmán által írt könyvet – mesél tovább. – Otthonra találtam, és végül itt maradtam nyugdíjazásomig. Feleségem, aki váradi születésű, végig itt maradt Váradon, én csak a visszavonulásom, 2008 óta élek itt.”

Most Várad a fő profilja

Mivel sok szabadideje volt, a megyeszékhelyen fokozatosan bekapcsolódott a helyi kultúréletbe, sokat közölt napilapokban. Könyvek, folyóiratok, füzetek hevernek az asztalán, és az egyik karnyújtásnyira lévő halomból Kupán Árpád előhúz egy kisebb füzetet, amelybe kézzel minden egyes megírt és megjelent cikke címét bevezette. Összesen 226-ot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tagjaként (2002 óta) számos írása, kötete jelent meg, például a Partiumi füzetek-sorozatban (1956 emlékezete Bihar megyében, Párhuzamos életrajzok – Nagyvárad egykori hírességei).

A történelem kutatójaként örül annak, hogy vannak, akik érdeklődnek a történelem iránt, és kifejti álláspontját az utolsó kérdésre, a helytörténészi mesterségre vonatkozóan: „Autodidakta módon is lehet valaki helytörténész, diploma nélkül is. Nem nézem le és nem ítélem el azokat, akik tényleg megfelelően állnak hozzá. A jó szándékot és a jó akaratot mindenképpen értékelni kell, és mindenképpen folytatni kell ezt a munkát, mert csak úgy maradhatunk meg, ha ismerjük a múltunkat, és ebből tudunk erőt meríteni”.

Jó tanáccsal is szolgál az önjelölt és az avatott helytörténészek számára: „Mindenképpen igyekezzenek eljutni a forrásokhoz, és csak aztán forduljanak egyéb olvasmányok felé. Az interneten sok mindennel lehet találkozni, de nem mindig hiteles dolgokkal. Nem szégyen segítséget kérni azoktól, akik értenek a kutatáshoz, de sajnos ez nem divat Váradon – igaz, máshol se –, sokan vannak, akik bátran belecsapnak, tanácsok nélkül. Mindenesetre bátorítanám őket, tevékenykedjenek csak, értékelendő, ha az ember érdeklődik a múlt iránt, de igyekezzenek forrásokkal dolgozni a megbízhatóság kedvéért.”

Kupán Árpád jelenleg a Várad folyóiratban közöl, és tréfásan megjegyzi, hogy most ez a fő profilja. Be is avat az idei, számára egyik legnagyobb kutatási projektjébe: „Kaptam egy érdekes megbízást, most ez foglalkoztat. Svájcból kerestek meg, hogy dr. Nyiszli Miklós utóéletének váradi vonatkozásait kutassam fel, aki áldozatból lett vádlott. A munkának azt a címet adtam, hogy A tragikus sorsú dr. Nyiszli Miklós életének kevésbé ismert epizódjai.” Ismét előhúz egy mappát egy másik halomból, és megmutatja a gondosan összegyűjtött anyagot. „Az volt a szörnyű, hogy megírta ezt a könyvet (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, vagy másképpen: Orvos voltam Auschwitzban – szerz. megj.), és felállítottak egy törvényszéket, ahol ezt megvitatták, és a vádló Csehi Gyula – illegális kommunistából lett egyetemi tanár – azt mondta, hogy Nyiszli túlságosan elnéző volt a hóhéraival szemben. A Fáklyának ez a száma, amelyikben a beszámoló szerepel, a Megyei Könyvtárból egyszerűen eltűnt, jól láthatóan valaki kivágta ezt az oldalt. Ezért elmentem Budapestre az Országos Széchényi Könyvtárba, és ott kétnapi várakozás után megkaptam. Nyiszli sohasem veszíti el az aktualitását, és tulajdonképpen 1947-ben volt a tárgyalása, azaz jövőre évfordulója lesz. Tervezem, hogy a Váradban is megjelentetem.”

Végtelen szerénységgel beszél, és nyugodt mosollyal bevallja, hogy nem volt tehetsége hozzá, hogy megtanulja kezelni a számítógépet, hogy azon dolgozzon, de hálás, mert segítőkben nincs hiány." 

Forrás : reggeliujsag.ro