Mit írnak Nagyváradról az útikönyvekben?Jó adatokat és badarságokat.Az egyik cikkben ez olvasható :
Néhány évvel ezelőtt a kezembe került a Lonely Planet Romániát
ismertető, angol nyelvű útikönyve. A szülővárosomat, Nagyváradot
bemutató fejezetnél ütöttem fel a bédekkert, s nem kis meglepetéssel
konstatáltam, hogy a szerző hetet-havat összehordott a Pece-parti
Párizsról, nagyfokú tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot a történelem
és a kultúrtörténet terén egyaránt.
Bár meglepett a jó nevű, útikönyvekre szakosodott kiadó
dilettantizmusa, ezt annak a számlájára írtam, hogy a világtérképen
Románia a Lonely Planet számára eléggé jelentéktelen, érdektelen folt
lehet, Nagyvárad pedig fokozottan az. Azt azért megfogadtam, hogy Lonely
Planet-kiadványra pénzt költeni sosem fogok.
Nyitott szemmel, mégis sötétben
A közelmúltban egy másik népszerű bédekkersorozat, a brit Nyitott
Szemmel (Insight Guide) Romániának szentelt könyvét, pontosabban annak
magyar nyelvű, a budapesti Kossuth Kiadó által megjelentetett változatát
volt alkalmam forgatni. A gyönyörű kivitelezésű kötetet –
lokálpatriótai kíváncsiságtól fűtve – ismét Nagyváradnál nyitottam fel.
Már az első sorok után az a kellemetlen benyomásom támadt, hogy a könyv
tartalma minőségében meg sem közelíti annak külcsínét. A szerző
Nagyváradot a történelmi régióként nem létező Körös-vidékbe helyezi,
leszögezve, hogy 1920-ban „a terület lakosságának 80 százaléka magyar
volt”, a városokban pedig ez az arány elérte a 95 százalékot.
A Pallas Nagy Lexikonának 1897-es kiadása szerint azonban Bihar
vármegye lakosságának csupán 54,93 százaléka volt akkoriban magyar, s
bár a Körös-vidék átnyúlik Arad vármegyébe is, ez lényegesen nem
módosíthatta a nemzetiségi arányokat, s főleg nem a magyarság javára,
illetve azok nem változhattak mintegy 25 százalékkal két évtized
leforgása alatt.
Az útikönyv írója – aki ugyanazon fejezetben a Bánságot konyhanyelvi
terminussal Bánátként emlegeti – kifejti, hogy az utóbbi időben a
nyugati határszél „városai rendezettek és pezsgőek, jó állapotú
építészeti alkotásai és egyre felkapottabbá váló fürdőhelyei azokra az
időkre emlékeztetnek, amikor Közép-Európa gazdagjai idejártak pihenni”.
Ezen mondatot olvasva immár kétségem sem volt, hogy aki leírta, az
elmúlt húsz évben nem járt Nagyváradon, nem látta a szebb napokat
megélt, málló vakolatú szecessziós bérpalotákat, a jelenleg hamisítatlan
balkáni hangulatú Félix- és a Püspökfürdőt pedig Karlsbaddal téveszti
össze. Néhány bekezdéssel odébb arról értesülhetünk, hogy a román
asszimilációs politika következtében a nagyváradi magyarok száma
„minimálisra csökkent”. Bár a „minimális” szubjektív kategória, azért a
2012-es cenzus idején összeszámlált, a népesség 25,4 százalékát kitevő,
több mint 46 ezer lelket számláló váradi magyarságra alkalmazni nagyon
túlzónak tűnik.
A továbbiakban aztán a vitatható minősítéseket konkrét valótlanságok
váltják. „I. László országa legnagyobb várát építette ide, mely ma az
UNESCO világörökség része.” Nagy kár, hogy ez nem igaz, bár az
önkormányzat szerette volna a várat a világörökség részévé nyilvánítani.
Valótlanság az is, hogy a vár zárva volna a turisták előtt; igaz ugyan,
hogy mivel nagyrészt munkaterület, csak részben látogatható. „A Szent
László halálát követő három évszázadban a város a katolicizmus keleti
végvárának számított, egyfajta védőbástyának Bizánccal és az
ortodoxiával szemben” – szögezi le a szerző. Ha Várad volt a nyugati
kereszténység keleti végvára, vajon minek minősül Kolozsvár, Beszterce,
Medgyes, Szeben, Szászhermány és Brassó?
A „régi Nagyváradtól” a „Hold katedrálisig”
„A vár soha nem esett el. A tatárok sem tudták bevenni 1241-ben, és a
törökök is inkább kikerülték” – olvasható az ismertetőben. A
szarvashibákat egy logikai bukfenc követi, kiderül ugyanis, hogy
Nagyvárad, bár az ottománok úgymond sosem foglalták el, „a török uralom
alatt minden más városnál nagyobb szabadságot élvezett. Az igazi
aranykor azonban 1692-ben jött el számára, amikor a törökök átengedték a
Habsburg Birodalomnak”. A valóság az, hogy a várat a mongolok is
elfoglalták, amint azt Rogerius mester megörökítette Carmen Miserabile
című művében, s a törökök is bevették, ez utóbbiak 1660. augusztus
28-án. Váradot 1692-ben szabadították fel a Habsburg-csapatok.
Tovább böngészve a szöveget kiderül, hogy írója a város
architektúrájához éppoly keveset konyít, mint történetéhez, hovatovább
az elemi logikával is hadilábon áll. „Kilépve a strada Independenţeire,
egy rövid séta után eljutunk a város fő zsinagógájához (strada Vasile
Alecsandri). A zsinagóga előtt álló fekete márvány emlékmű a holokauszt
során elpusztult, nagyváradi zsidókra emlékeztet” – olvashatjuk a
valótlanságok újabb füzérét. Az említett épület nem fő-, hanem neológ
zsinagóga, és semmi köze a Zöldfa (Vasile Alecsandri) utcához azon
egyszerű oknál fogva, hogy a Kossuth (Independenţei) utcán található. Az
emlékmű ellenben a Zárda (Mihai Viteazul) utcában levő, az ortodox
zsinagóga szomszédságában álló elemi iskola udvarán van. Ezután
megtudhatjuk, hogy „a könyvtár mögött áll a katolikus Szent
László-templom”, ami akár igaz lehet, feltéve, ha az ember a jelenleg
ismét görög katolikus püspöki palotaként működő épület udvarát tekinti
viszonyítási pontnak, a józan ész szerint azonban a templom a volt
könyvtár előtt, a Szent László (Unirii) téren található. A szerző úgy
tudja, hogy a tér közepén trónoló Mihai Viteazul-szobor 1924-ben került
oda, s nem is téved sokat, mindössze körülbelül hét évtizedet, a lovas
szobrot ugyanis a helyőrség állította fel az önkormányzat akarata
ellenére a kilencvenes években.
A Szent László tér nevezetességei között nevesítve van a „hatalmas
ortodox Hold katedrális” is. Az információ szépséghibája csupán az, hogy
a kései barokk emlékmű nem hatalmas, s a magyar nyelvben a
szakirodalomban is meghonosodott elnevezése Holdas templom. „Az Oradea
Veche (régi Nagyvárad) kifejezés a Piaţa Republiciit körülvevő utcákra
vonatkozik.” A szöveg írója ez esetben is bakot lőtt, ilyen nevű tér
ugyanis Nagyváradon nincs, Republicii utca azonban igen, lévén ez a Fő
utca jelenlegi hivatalos elnevezése. A helyi köznyelvben nem létezik a
„régi Nagyvárad” kifejezés mint egy városrész megnevezése, a szerző
valószínűleg abból kombinálta ki, hogy ha van Újváros, a Sebes-Körös bal
partján, akkor valahol lennie kell egy régi városnak is. A régi
Nagyváradként említett városrész valójában Várad-Olaszihoz tartozik. A
kötetben tényként szerepel az a helyi, városi legenda, miszerint a római
katolikus püspöki palotának 365 ablaka van, s nem felel meg a
valóságnak azon állítás sem, hogy a restitúciót követően az egyház „azon
nyomban be is záratta” az épületben székelő Körösvidéki Múzeumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése