1. Első pillantásom, ahogy kinyitom a szemem, minden reggel a váradi várra esik, hogy megbizonyosodjon, ma éjszaka még nem vitték el Szent László lovas szobrát a törökök. Tudom, menthetetlenül el fogják vinni Velencébe, és ott hozzáértő szakemberek beolvasztják nekik ágyúnak, Szent Lászlóstul, lovastul… Nyugodtan fordulhatok a másik oldalamra: Kolozsvári Márton és György mesterek lovas Szent Lászlója rendületlenül áll bent a várban, a katedrális előtt, kihívással a nagy itáliai mesterek felé (Donatello, Verocchio): „Meddig alusztok még, ti híresek? – így kell szabadon álló lovas szobrot csinálni!” Milyen büszkén szólt erről a kora reneszánsz csodáról a Szent László-himnusz:
„Képed föltötték az magas kőszálra,
Fénylik, mint nap, sajog, mint arany;
Nem elégszik senki tereád nézni.”
Fénylik, mint nap, sajog, mint arany;
Nem elégszik senki tereád nézni.”
Az öt bástyájával teknősbékaként ötfelé
terpedő váradi vár falain át belátok az erődítmény szívébe, ahol a
kéttornyú katedrális altemplomában Szent László alussza nyugtalan örök
álmát.
Arany Jánostól tudjuk, hogy ha baj volt, már száguldott is Keletre:
Arany Jánostól tudjuk, hogy ha baj volt, már száguldott is Keletre:
„Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó…”
A templom előtt, persze, a Szobor még
megvan. Látom is ágyamból, szemben a falon, Hufnagel metszetén.
Madártávlatból látom a Várost, és lesek be a várfalak mögé. Angyal volt
talán az a hollandus rézmetsző, Hufnagel György, hogy a felhők közül
skiccelte le Magyarország városait? De hát kisiskolásan ismertem én is
ezt a mennyei perspektívát épp a szülővárosomra, és nem is tudtam soha
betelni vele. Amikor kilencévesen a Fő utcáról a Kórház utcába
költöztünk, a forgalmas, mondén Hársfasorért („Poros a hosszú Hársfasor, / Holdfényes a püspöki udvar, / Simulnak a városi párok, / Vasúthoz futnak a kocsik…” – Ady),
kárpótolt, hogy közelebb kerültem a természethez, a közeli falvakhoz,
bekerültem a Várad melléki szőlősdombok közé. Ha továbbmerészkedtem a
Kórház utcán, lassan elfogyatkoztak a hosszú ablaksoros, rózsakertes úri
házak, és disznósivítás, tehénbőgés hallatszott ki az udvarokból. S
jöttek szembe Száldobágyról sietősen a tejes-, tejfölös-,
tojásosasszonyok, olyan bihari ízzel ejtve a szót, hogy nekem, bárhogy
is szeretném, máig nem áll rá a torkom, pedig az anyám is így beszélt,
amikor a piacon csirkére alkudott velük. (Velünk persze, otthon, tiszta,
ékes magyarsággal.)
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó…”
A Kórház utcával párhuzamosan futott a szőlők felé a Kálvária utca. Csak a Páris-patak kiszáradt árka választotta el tőle. Ha elindultam ezen az épp odatorkolló Ritoók Zsigmond utca végén, a vasúti töltésnél – mennyi gyík és pillangó sütkérezett a töltés oldalában! (fecskefarkú pillangót is láttam nemegyszer és orrszarvúbogarat) –, már ott is voltam a Kálvária utca dereka táján, ahol szemben fel lehet kapaszkodni a Golgotára vivő keresztút rozoga fakapujához. (Hódosy asztalosmester műhelye mellett nyílott a kapu.) A tizennégy stáció képe rács mögött: iszonyatos kegyetlenségszínház, fel, a domb csúcsáig, ahol véget ér a passió, és kőbe dermedt a keresztre feszítés. A három kőkereszt és a piros bádogkupolás körtemplom mellől merülhettem el az odalent terpedő vár falai mögötti látványban. De akkor a törökök már elvitték onnan Szent László lovas szobrát, az elsőt, amelyet e merész és büszke műnemben emeltek jó ezer év után Európában. Elődje a Capitoliumon ma is áll, Marcus Aureliusé, s utódai is állanak: Gattamelatáé Pádovában, a Colleonié Velencében.
Teljes cikk : napkut.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése