Janus Pannonius (
Csezmiczei János vagy
Cesinge János, neve magyar fordításban Janus - János / Pannonius - Magyarországi) (
Csezmice,
1434.
augusztus 29. –
Medvevár,
1472.
március 27.) pécsi püspök, az első név szerint ismert magyar(-horvát) költő és humanista, aki egyes feltevések szerint: Csezmiczei János (
Ivan Česmički) néven született.
Mátyás király korában élt,
latin nyelven írt. Habár
Horvátországban született, de
Nagyváradon tanult, ahol anyjának Vitéz Borbálának testvére
Vitéz János
volt a püspök, aki nagybátyja és védnöke volt, Mátyás nevelője, a
magyar humanizmus megteremtője, aki nemcsak az egyház első embere volt,
hanem az egész magyarországi politika irányítója is.
Janus Pannonius nevét Európa-szerte ismerték. Költészetének anyaga,
nyelve és hangulata az olasz humanizmus talajából nőtt ki. Verseinek
világképe a
humanizmus
szellemében alakult ki. Költészetében a vallásos eszmék helyett
megjelenik Magyarországon, s azonnal európai színvonalon a reneszánsz
gondolkodás és életérzés. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a
kultúrát, a természetet és a költői halhatatlanságot.
1454-ben
Padovában jogi tanulmányokba kezdett. A
kánonjogot
négy év alatt, meglepő gyorsasággal végezte el. Tanulmányai
befejeztével itáliai útra indult. 1454-1455 telét Magyarországon
töltötte, amikor váradi őrkanonok volt, és ekkor születtek meg első
pannóniai tárgyú elégiái.
A
Búcsú Váradtól (Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini; 1458) című vers egy elégiko-óda, Pannonius egyik legnagyobb műve.
| „ |
…Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
s a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is, lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyöngyöző verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
|
” |
| – Janus Pannonius: Búcsú Váradtól (részlet,Berczeli Anzelm Károly fordítása) |
A humanista világszemléletű ember értékrendjét fejezi ki azzal, hogy
mitől fáj a legjobban elszakadnia: „válogatott könyvek szépségein
elgyönyörödni”, „csacsogó csermely partján heverészni”, „kéklő égbolt”,
„kristálypatakok, zöldbe borult ligetek”. Jól érezhető a reneszánsz
ember életigenlése – a földi létet már nem siralomvölgyként jeleníti
meg. A vers indulásában Janus szomorú, hogy el kell hagynia
Váradot,
de boldog is egyben, hiszen új vidék várja, és új ismereteket
szerezhet. Ezek az ambivalens érzések. Az első versszakkal csak a refrén
áll szemben, a depressziósság után egy kényszeredett felkiáltás;
dinamikus igék jellemzik, alliteráció
(„viam voremus”) teszik
monotonná. Majd megismerhetjük a Várad környéki téli tájat, csodálatosan
ötvözve a reneszánsz elemeket az ember hétköznapi érzéseivel. A refrén
később a fokozás szerepét is betölti. A vers hangulata átcsap
nosztalgiázásba, azaz az előbbi jövő időből a múltba csöppenünk. Érzelmi
keretet épít fel a félelemre és a szorongásra. Mivel tüdőbeteg, rossz
lesz neki itt hagyni a jó kis fürdőket, hiszen az út igencsak megviseli
az ember tüdejét télidején. Mivel igazán reneszánsz, itáliai műveltségű
ember, rossz lesz itt hagyni a könyvtárakat. Továbbá már nem Istenhez
imádkozik, hanem (ahogy a reneszánsz ember teszi) egy személyiséghez:
Szent Lászlóhoz.
Ezek tehát mind szimbólumok: fürdő = az egészség alapérték, könyvtár =
poeta doctus, aranyba vont királyok = művészet, lovag király =
egyéniség. Majd az utolsó versszak, beleképzelve magunkat a költő
helyzetébe az indulás, ahogy megindul a szekér, és egyre távolodik
Várad…
Forrás :
hu.wikipedia.org
BÚCSÚ VÁRADTÓL
A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Folyón, mocsáron át gyerünk előre,
A mély tavak fölött is jég feszül már,
S hol imbolygó ladikján félt a gazda,
Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat
S rugdossa tán a holt hullámok élét;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
A szél se hajtja úgy a fürge sajkát
(Csapkodhat hozzá még a gyors lapát is),
Ha bíboros vizén a lusta tónak
Zefir szaladgál s fölborzolja bőrét,
Mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dús
Források is; nem terjeng kénszagú köd
Fölöttetek. Be jó is volt szemünkre
A timsós víz, mely csöndesen patakzik
S még orrunkat se bántja tiszta gőze;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
A tűz sem foghatott ki rajtatok s a
Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
S a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Forrás :
mek.oszk.hu
Janus Pannonius összes munkái :
mek.oszk.hu
Búcsú
Váradtól
Janus 1451-ben írta, mikor
Magyarországról visszautazott Itáliába. Ez az első, magyar földön született
humanista remekmű. Könnyed és természetes, hiszen valódi élmény áll mögötte. Az
egész verset áthatják az ellentétes érzések:
-
az öröm, hogy utazhat Janus és a fájdalom, hogy ott kell hagyni a hazai tájat;
-
a bizakodás ( a szán repülése reményt kelt )
és a szorongás, a félelem a téli úttól;
-
a zárt kompozíció egységes, nyugodt érzése és a lírai
én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota.
Horvátországban született, de Nagyváradon tanult, ahol Vitéz János
püspök volt. Nagyvárad már Vitéz János idejében is kulturális központ,
ott tanulnak a Hunyadi fiak - László és Mátyás - is. A diák Jánosban már
ez időben gyanítható a tudós költő. S merthogy a Hunyadiaknak szükségük
van jól képzett értelmiségre, nem lehetetlenség Nagyváradról egyenest
Itáliába jutni, hogy a tehetséges ifjú Hunyadi költségen tovább
tanuljon. Így indul el a már költőnek bizonyult ifjú ember a
Kőröspartról a Duna felé úgy, hogy egyenest továbbmenjen a nagy hírű
itáliai iskolákba.
A-digitália földjén
Ez a honlap annak a Janusnak állít emléket, akinek életműve mindmáig
közvetíti az általa teremtett (és inspirált) értékeket, aki emberként
esendő, diákként életvidám, minden szellemi és világias örömre nyitott
volt, és aki költőként máig érvényes értékekről, gondolatokról beszélt.
A Pécsett, 2009. június 5-én bemutatott, Kustár Ágnes által készített arcrekonstrukció
Talán hazatérése időszakához, 1458-hoz, talán egy korábbi, 1455-ös hazalátogatásához köthető
a
Búcsú Váradtól.
Ez a vers, amely jellemző módon csak az új kritikai kiadásban került
vissza az epigrammák közé, sokféleképpen olvasható. Úgy is tekinthetünk
rá, mint a könyvtár, a kultúra biztonságából a tél világába készülő
ember dilemmájára – ekkor a modern elégia egyik előfutáraként
értékelhetjük. Úgy is érthetjük – s talán ekkor járunk közelebb az
eredeti szándékhoz –, hogy a költő ebben a versben az antik hagyományt
mindenestől kiforgatja azzal, hogy az északi tájat nem mint a borzalmak
honát mutatja be, hanem olyan tájként dicsőíti, amely nem nélkülözi a
Múzsák és Apollón pártfogását, s amelyben még a tél is izgalmas, útra
csábító lehetőséget jelent.