Kedves Ünneplő Testvéreim!
Annak ellenére, hogy a mai világban karácsony ünneplésének egyre erősödő profanizálásával szembesülünk, amikor a külsőségek egyre inkább teret hódítanak a bensőséges és tartalommal telített ünnepléssel szemben, a fent idézett híradás valamiféleképpen mégis megfogalmazódik, kifejeződik és elhangzik nemcsak a megszentelt helyek csendjében, a templomokban felállított jászlak közelében, hanem az ünnepek előtti élet mindennapi tumultusában is, a köztereken és a bevásárlóközpontokban, mindenhol, ahová az ünnep egy új fényt sugároz és egy ellenállhatatlan ragyogást közvetít. Mert valóban a világot megrendítő eseményről van itt szó, amelyről évezredeken keresztül meghittséggel beszéltek az emberek, és amely még most is, a XXI. század elején is mozgásba hozza a célját és boldogulását kereső embert. Olyan ez az esemény, amely egyszerűségében lenyűgöz, és nagyszerűségében kimozdít abból, ami a mai ember számára megszokott és mindennapi szokott lenni.
Lenyűgöző egyszerűsége miatt az ember mintha közelíteni sem mer ehhez az eseményhez, az ünnephez, amely végső soron magáról az emberről szól, akihez Isten elérhető módon közeledik. Mindennapi életstílusunkban mintha már elszoktunk volna az ilyen könnyen érthető és megközelíthető megnyilvánulásoktól, és még az Isten megtapasztalását is a rendkívüliségekben keressük. Az ilyen hozzáállásnak van egy keményebb megnyilvánulása is, amikor azt gondoljuk, hogy Isten megismerése csak a kiválasztottakra tartozik, az úgynevezett átlagember pedig csak távolról érezheti át vagy sejtheti meg azt, amit talán elmosódott vagy beporosodott hitével még magában rejt és hordoz.
Karácsony nagyszerűsége azonban újból és újból azt sugallja, hogy maga az ember és az ő élete sokkal csodálatosabb és értékesebb annál, mint amire a sokféle külső hatásokra hajlamosak vagyunk rábólintani. Mert az egyszerű karácsonyi esemény magában hordozza a titkot: az énhatárokat átlépő életről és találkozásról szól, amelyben most is a kezdeményező a minket szerető Isten. Megjelenik közöttünk Ő, és sorsközösséget vállal velünk, hogy tekintetünket és szívünket mi is merjük a magasba emelni. Mert csak az boldogíthat igazán, ami e találkozásból ered és innen indul kibontakozásnak.
Nagyszerűségében karácsony ünnepe újjászületésünknek az ideje, amikor megnyitom és megtisztítom életemet azért, hogy elfogadhassam Isten ajándékát. Ilyenkor, miközben szeretteinknek készítgetjük ajándékainkat és talán a megszokottnál többet figyelünk egymásra, kicsit megzavarhat bennünket az ilyen megközelítés. De ebben rejlik Karácsony mélységes titka: alkalmasnak és késznek kell lennem elfogadni Isten ajándékát, hogy én is ajándékozhassak, és az én ajándékom is értékes legyen mások számára. Örülnöm kell Isten ajándékának, az Ő Fiának, és akkor én is igazi örömet tudok vinni mások életébe.
Az idézett szentírási híradás mintha az ünnep nosztalgikus hangulatába vezetne bennünket. Legalábbis így érezhetjük első olvasásra. „Mária világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette.” Megállunk, elcsodálkozunk az eseményen, tekintetünkkel a Gyermeket keressük, és még együtt érzők is tudunk lenni Máriával és Józseffel szemben. Majd tovább megyünk, mert szólítanak a kötelezettségek, várnak a vendégek, sürget az idő a szórakozásra és értékes az idő a pihenésre. Sok minden feltornyosul ilyenkor bennünk és körülöttünk, amiért is sokak számára csak ennyiből áll a karácsony. Csendes, nosztalgikus továbbhaladás, de igazi találkozás és az élet feletti mélységes öröm nélkül.
A történet azonban nem csak erről szól karácsonykor. Mária mellé állít bennünket, aki pólyába takarja egyszülött fiát. Karjaiba veszi gyermekét és átöleli benne az Istent. Jászolba fekteti Őt, szegényes és egyszerű jászolba helyezi, és ezzel mindent felajánl neki, amivel rendelkezik. József pedig csendben őrködik fölöttük, mert tudja, hogyan kell ilyenkor helytállni.
Ha igazi karácsonyt akarunk magunknak, akkor időzzünk el mi is a jászol közelében. Áldozzuk fel megszokott kötöttségeinket és engedjünk magunknak időt az elcsendesedésre, a megnyugvásra és a kiengesztelődésre. Ne idegenkedjünk Isten közelségétől, inkább adjunk neki helyet a mi életünkben és hitünkkel álljunk ki mellette. Az ilyen karácsonyt szeressük és engedjük, hogy titka megvalósuljon bennünk és környezetünkben. Ünneplésünk legyen valóban megszentelt idő, amikor az ég találkozik a földdel, Isten az emberrel, angyalok a pásztorokkal, én a felebarátommal – mert Isten itt van közöttünk.
Mindenkinek kegyelmekben gazdag, békés, örömteli karácsonyt kívánok!
†Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye megyéspüspöke
Forrás : reggeliujsag.ro
Karácsony azért lehet a keresztyének kitüntetett ünnepe, mert az addig rejtőzködőnek vélt Isten érinthető közelségbe érkezett. A továbbra is láthatatlant láthatóvá tette, a földre jött anélkül, hogy a mennyet elhagyta volna. Megjelent tökéletes gyermekként, akiben igazolódott, hogy Isten teremtménye, az ember is tökéletes volt, de önmagát ettől az állapottól éppen édeni életében megfosztotta.
Az önmagát megmutató Isten több rendben közeledett a teremtett világhoz. Próféták által szólt, kiválasztottait csodák árján vezette. Krisztus Jézusban testté tette az Igét, és ebből a testből állt elő az egyház. Ezért az egyház-testért halt meg a kereszten, de előbb elrendelte az úrvacsora kenyerében és borában a világ végezetéig tartó részesedést, azaz a közvetlen táplálkozást és élő kapcsolatot Vele és egymással. A keresztség sákramentumával gyűjti a sereget, amelyet megtart önmagának. Látható szent jegyek és pecsétek, látható közösség, érthető üzenet, engedelmes szolgálat, és sok hasonló örökség emlékeztet a kijelentett Istenre, Akinek az akarata ma is az, hogy engedelmesen részesüljünk a Vele való közösségben, és hirdessük másoknak is a megismerhető Urat.
Karácsony nemcsak azt kéri számon, hogy látjuk-e a láthatatlant, hanem azt is, hogy felismertük-e, hogy a kijelentés elhanyagolása ma is a nép elvadulását eredményezi. Mi már nem mondhatjuk, hogy Isten nem jelentette ki magát, hogy rejtőzködik, hogy eltitkolja akaratát. Mi semmit sem mondhatunk Istennek, de annál többet e megveszekedett, elvadult világnak. Bizony, a javító szándékú embereknek, különösen a gyülekezetek tagjainak, kiemelten az imádkozóknak mondaniuk kell, alkalmas és alkalmatlan helyen és időben, hogy a kijelentés kirekesztésével minden szinten erőteljes és gyors lefolyású hanyatlás következik be. Nemzeti, családi vonatkozásban tetten érhető ez a jelenség erkölcsi, gazdasági, szellemi szinten. Kijelentés nélkül az ember elveszíti a tájékozódó képességét a világ bonyolult folyamataiban. Eltévedés és eltévelyedés állapotában az Istentől elszakított ember nem találhat kiutat, hanem fokozza a mélyülést és a süllyedés megállíthatatlanná válik. A gondok növekedésének gyökere Isten megtagadása, amelyen jelentkeznek a vadhajtások mint szemet szúró tünetek. Az elvadult embernek se Istene, se embere, csak ezernyi fájdalma és rágalma. Különösen szívünkben kell hordoznunk azoknak sorsát, akik lassan távolodnak a gyülekezettől. Látnunk kell, sőt szóvá kell tennünk, ha azt észleljük, hogy az istentisztelet tartalma kiürülni látszik vagy a formája eltér az illőtől. A bálványimádás alattomos ravaszsággal oson be a gyülekezeti életbe, és foglalja el azon helyeket, amelyeket üresen hagytunk. Isten választ adott önmagáról a megvadult világban, hogy angyalok hangja keljen a sötétségben, pásztorok új szívvel térjenek vissza a nyájhoz. Korunk karácsonyán hasonló a feladat. Hiányzó őrállókat kell pótolnunk katedrákon és szószékeken, presbitériumokban és szövetségeinkben. Elvadult világunkban szelídítenünk kell az erőszakosokat, az önmagukat törvények fölé helyezőket. Le kell lepleznünk az árulókat és a sorainkba beszivárgó bomlasztókat. Mindent Isten dicsőségére, hogy a közöttünk megéledő istenfélelem valódi kegyességet hozzon közénk.
A fentiek után a kérdező ember keresheti a választ arra is, hogy miként vehetné komolyabban a kijelentés ajándékát, a karácsonyi üzenetet, Isten Fiát. Érdemes az idézett igeszakaszt Károly Gáspár bibliájából is megvizsgálni. „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul…” A kijelentés helyett „mennyei látásról” van szó ebben a fordításban. Nincs tévedés, csupán egy bennünket is segítő hangsúlyáthelyezés. Ameddig a kijelentés először azt tárja elénk, hogy Isten hogyan láttatja meg önmagát a láthatatlanságból, addig a második esetben az ember mennybe forduló látásáról hoz elénk megválaszolandó kérdéseket. Felemelő és önbizalomerősítő, ha azt halljuk ki, hogy van mennyei látásunk, a kijelentőt felismerjük. Istennek éppen ez az akarata, hogy üzenetére válasz érkezzék, jeleire jelzések következzenek, akcióját reakció kövesse. Az ember kiváltsága nemcsak annyi, hogy lát, és különbséget tud tenni a jó és rossz között, hanem mint teremtmények közül egyik sem, egyenesen a mennybe lát. Látja a mennyeit, a mennyből származót. Az elvadult állapot megalázó láttatása éppen ezért több fokozatú. Az elvadultság feltételezi, hogy a jó és rossz megkülönböztetésének készsége is sérült, a mennyei látás pedig elmarad. Etikai vonatkozásban nem kerülhető el annak megállapítása, hogy ameddig Isten mindent megtett az emberért, az ember gyakran megbukott. Létünk tragédiája az, hogy ameddig Isten a mennyből megrajzolja utunk térképét, elmondja a tudnivalókat, addig az ember megvakul és megsüketül. Isten kijelenti önmagát és akaratát, az ember egyéb ismeretekkel butítja magát.
Karácsonykor megkerülhetetlen számunkra a válasz arra a kérdésre, hogy szabad-e fenntartani a menny nélküli állapotunkat, avagy a mennyei látás elhanyagolását. A kegyes ember istenfélelme, avagy a hitből való élet sohasem csalatkozik. Nincs olyan ínséges idő, hogy ne jutna a mennyei kenyérből (Zsolt 105,40) a vándornak. A mennyei gabona (Zsolt 78,24) kilátástalan helyzetben is ajándékként érkezik. A mennyei jelet (Mt 15,16) nem adja farizeusok hadának, de mindig az őszinte embereknek. Jézus mennyei erővel gyógyít, és adja vissza az egészségét a benne hívőknek. Mennyei hajlékot ígér (1Kor 5,2) azoknak, akik a földi sátorházukba is befogadják Isten Fiát, akit mennyei seregek követik (Jel 19,14) minden útján.
Karácsony az igazi vízió, alkalmazható célra látás, valós célkitűzés, a beteljesült várakozás, a lendületes mennyhez közeledés ünnepe, amit illik nekünk felfedezni és hittel megélni. Az ég és föld érintkezése Isten és a mennyei látású ember együttléte, hadd kívánjunk magunknak és mieinknek ebben kiteljesülő áldott karácsonyt és megszentelt új esztendőt.
A békesség kötelékében,
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
Forrás : reggeliujsag.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése