Látogassa meg Nagyváradot a Google Street Viewen '

Látogasson Nagyváradra a Google Street Viewen ' Kezdje a Borsi úton. Kattintson a linkre a instantstreetview.com-ra '

2019. január 29., kedd

Nem lehet hátradőlni - Beszélgetés dr. Pete Istvánnal

 
Pete István.Forrás : biharmegye.ro 

"DR. PETE ISTVÁN közgazdász, egyetemi docens, volt szenátor, a mezőgazdasági tárca államtitkára, a Számvevőszék korábbi főtanácsosa, jelenleg az RMDSZ Bihar megyei Választmányának elnöke. Közel három évtizedes politikai, közéleti tapasztalatai, széles körű kitekintése alapján úgy véli, kisebbségi jogainkért ma ugyanúgy meg kell harcolnunk, mint a rendszerváltás után, ezért szükséges az elkötelezettség és az összetartás."- olvashatjuk az interjú bevezetőjében,melyet Máté Zsófia készített.Teljes interjú : 

– Elgondolkodtatott egy korábbi választmányi ülésen elhangzott hozzászólása, miszerint azt hitte, lassan harminc év elteltével már hátradőlhetünk, nem kell naponta a jogainkért küzdenünk, de látnunk kell, nem így van. Ez éppen az elemi osztályokban a román nyelv oktatását érintő tanügyminiszteri rendelet visszavonásakor történt. Hol is tartunk?

– A román társadalom a mai napig sem érti a kisebbségi problémáinkat. Azt hittük, a 25-30 éves párbeszéd meg az együtt megoldott feladatok egyik-másik politikai erővel jobban összekovácsolja azt az érdekközösséget, amivel kivívhatjuk mi is a jogainkat, sőt kivehetjük ezeket az ügyeket a politikából. Azt gondolom ugyanis, hogy a kisebbségi jogok az emberi jogok kategóriájába tartoznak, és nem kellene politikai alkuk tárgyát képezniük. A politikumnak életbe kellene léptetnie, alkalmaznia kellene a már lefektetett szabályokat. Abban bíztam, eljutunk oda, hogy az elért eredmények nem lesznek sértők senki számára, a jogszabályok szintjén elért eredményeket alkalmazzák is, a bevett rendszer részei lesznek, és tovább lehet lépni. Ehelyett egyik-másik párt felhasználja a kisebbségi ügyeket szavazótábor toborzására, de nem azzal, hogy egyre nyitottabb és barátságosabb a kisebbségekkel, hanem azt felmutatva, hogyan tud ellenállni a kéréseink teljesítésének. Nem jutott el a társadalom arra a szintre, hogy felmérje: ki kell vonni a politikumból a kisebbségi ügyet. Ezért érzem, hogy három évtized elteltével is előrehaladás helyett meg kell harcolni a már elért jogokért.

– Mennyiben volt más a küzdelem a rendszerváltás utáni első időkben?

– A ’90-es évek elején igen forró problematika volt ez, hiszen a romániai politika nem ismerte a nemzetközi chartákat, egyezményeket, előírásokat, modelleket – spanyol, dél-tiroli, svédországi –, nekünk kellett ezeket megismertetni, behozni a köztudatba. Hiszen a totalitárius rendszerben csak a többségi nézet, felfogás létezett, mindenkit románnak tekintettek, és az akkori fiatalok ezt el is sajátították, és egy emberöltő alatt nem sikerült ezt levetkőzniük. Most talán olyan európai trend is van, ami önmagukba fordítja az államokat, az eddigi nyitott kapukat, ha nem is éppen bezárják, de szűkítik a mozgásteret. Még mindig az ország belügyének tekintik a kisebbségi ügyeket. Nálunk hiába vannak jogilag szabályozva bizonyos eredmények, a gyakorlatban nem érvényesülnek, egyéb kezdeményezéseket lesöpörnek az asztalról, megint másokat az alkotmánybíróságon megtámadnak. Pedig ezek nem sértenek senkit, csak aláhúzzák, hogy a sokrétű társadalomban nem vagyunk egyformák. Ezért mondtam, hogy nem lehet hátradőlni, nagyon is ébernek kell lenni, megvédeni az elért eredményeket. Nagyon apró lépésekkel tudunk előrehaladni, ezért ez a munka nagyon erős szervezetet követel meg, az összetartást és a kitartást fokozni kell. Egyre nagyobb kell hogy legyen az elkötelezettség, amivel a kisebbségi problémákat kezeli a Szövetség, mélyebb és alaposabb odafigyelést követel. Most is a velünk való tárgyalás nélkül, néha alattomosan hoznak meg döntéseket – példa ez a tanügyi rendelkezés. Minden visszalépés a közösségünk elbátortalanításához vezethet, és ha nem érzik a biztonságot főleg a fiatalok, hosszú távon nagyon káros lehet: akár az elvándorlásuk, akár a beolvadásuk a közösségünk megcsappanásához vezet.

– Nehezebb volt-e a tárgyalás a többségi nemzet képviselőivel a kezdetekben? Gyűjthetett erről tapasztalatot törvényhozóként, az önkormányzatban, kormányszinten is…

– Azon kevesek közé tartozom, akik a legelejétől dolgozunk a Szövetségben. Nem tudom, hogy összehasonlítható-e a maival. Más dimenzióban tárgyaltunk, amikor megtaláltunk olyan partnert, akivel apró előrehaladást értünk el, de a fontos, nagy jelentőségű döntésekben nem mertek mellénk állni a pártok, mert az szavazatvesztéssel járt volna számukra. Láthattuk, milyen nehezen, lassan sikerült létrehozni a magyar iskolákra vonatkozó törvényi keretet, a kétnyelvű helységnévtáblák kitételét csakis bizonyos népességarány fölött, holott az lenne a normális, ha nem lenne ilyen küszöb, ahol a kisebbség kérné, ott alkalmaznák, gesztust tehetne a többség ebben. Nem értették, hogy ilyen intézkedések arra szolgálnak, hogy jobban érezzük magunkat a szülőföldünkön, ha már ugyanannak az államnak az adófizető polgárai vagyunk. Hiába tettünk az asztalra egy bővebb kisebbségi csomagot, csak egy-egy lépést lehetett kialkudni, főleg a ’96–2000-es időszakban, amikor a parlamentben a Nagy-Románia Párt is jelen volt, és borzasztó hangulatot teremtett. Olyan ügyekben is nehéz volt a haladás, amelyek végeredményben nem kisebbségi kérdések, mint az államosított földek visszaadása vagy a jogtalanul elvett ingatlanok restitúciója. Ezek is emberjogi problémák, és mégis mekkora harc kellett hozzá. Az 1991-es földtörvény óta sokszori módosítás után néhol még a mai napig is rendezetlenek a tulajdonviszonyok. A 2005-ös módosítás tárgyalásakor a szenátus részéről a mezőgazdasági minisztériumban tárgyaló bizottságban voltam, és emlékszem, mekkora ellenszenvet váltott ki a javaslatunk, hogy ne korlátozzák a visszaadandó erdők területét – addig ez legtöbb 10 hektár lehetett. Elértük valahogy, óriási előrelépésként értékeltem, de mennyi egyeztetéssel, vitával, sokszor az asztaltól való felállással, visszajövéssel lehetett egyetlen mondat megváltoztatását átvinni… Tehát nem volt könnyebb akkor sem. Ma nagyon nehéz konjunktúrát látok a romániai politikai életben, a pártok részéről határozatlanságot, mintha útkeresésben lennének, pedig nem kellene, hiszen már rég az EU-ban vagyunk, aláírtunk bizonyos feltételeket, jogaink vannak, egyértelmű az ország pozíciója, legalábbis egyértelmű kellene hogy legyen. De nem csak Romániára érvényes ez az útkeresés, hisz látjuk a Brexitet, ami szerintem nagyon elhamarkodott döntés volt. Ez is példa arra, hogy fennáll a veszélye bizonyos visszarendeződésnek – akár a kisebbségi jogok területén is.

– Aztán elérkezett egy olyan köztisztségbe – számvevőszéki főtanácsos –, amely miatt a politikától hátrébb kellett lépnie. Mennyire volt nehéz döntés elvállalni a megbízatást? Távolabb
került-e Bihartól, Váradtól azzal, hogy munkája a fővároshoz kötötte?
 
– Gyakorlatilag hat hónap híján húsz évig Bukarestben dolgoztam, kezdve az államtitkárságtól, majd két mandátum szenátus, aztán 1998-tól a Számvevőszék. Utóbbi nagy szakmai kihívás volt, de szép munka is. Az intézmény a közpénzek felhasználásának felügyeletével foglalkozik. A Szövetségtől nem távolodtam el, sőt az akkori munkám tapasztalatairól sokat tanácskoztam a kollégákkal, önkormányzatiakkal is, hogy miként alkalmazzuk korrektül az előírásokat, és hol kell esetleg változtatni a szabályokon. Nagyon fontos volt számomra ez alatt a kilenc év alatt, hogy az ellenőrzés koncepcióján változtassunk, ne a represszív oldala érvényesüljön, hanem a tanácsadás. Nem mindig sikerült ez, hiszen a számvevőknek széles az ellenőrzési jogkörük, nagy a függetlenségük, és ez az emberi gyarlóságot is magával hozhatja. Azon igyekeztünk, hogy megállítsuk az esetleges túlkapásokat, visszaéléseket, és partneri viszonnyá változtassuk a könyvvizsgálást, az auditot, hogy ne a büntetésen legyen a hangsúly, hanem a korrekción. Most a parlament is változtatott a számvevőszéki törvényen, s ez valóban más koncepcióra építi fel az intézmény működését, ettől talán hasznosabb lesz a munka, eredményesebb a közpénzek felhasználása. Ez a munka nagy rálátást ad az egész ország gazdaságára, az állami fennhatóságú cégek gazdálkodására; az én szakterületem a mezőgazdaság volt – az, amit 45 éven át csináltam – és a szállítás, ez szintén nehéz gazdasági ágazat, sok a probléma. Bizony látszott, hogy nagyon sok pénz folyt el, egy része visszakerült, sok része nem, néha bűnvádi eljárás is indult – lásd az autópályák építését, a vasutat. A legnagyobb probléma, hogy az állami intézmények gazdálkodása rendezetlen – nem tudja, mennyi a vagyona, hogyan használja fel, ki használja, joggal vagy jogtalanul stb. A volt állami gazdaságok földjeinek tulajdonjoga is nagyrészt rendezetlen, a vasútnak is sok földje volt, azt mondják, már azt sem tudják, hol vannak a bakterházak. Az autópályáknál a kisajátítás megy nagyon nehezen a telkek tulajdonjogának tisztázatlansága miatt. Ha csak azt mondom, az elmúlt 9 év alatt 10 vagy 12 szállítási miniszter volt, nem is lehet csodálkozni.

– Mennyire lett bukaresti?

– Annyira nem, hogy a húsz év alatt soha egyetlen szombat-vasárnapot sem töltöttem ott, mindig hazajöttem Váradra. Nem is törekedtem rá, mert nem szerettem a város hangulatát, bár sokkal több lehetőséget nyújt, akár kulturálisan is, hiszen főváros. A támaszom végül is az RMDSZ volt, velük találkoztam, velük tartottam a kapcsolatot, a parlamentben, a kormányban, az intézményekben dolgozókkal, így telt jobban az idő. Amikor eldöntöttem, hogy odamegyek, megkérdezték, jó lesz-e ez nekem. Attól féltettek, hogy számvevőszéki munkám miatt elszigetelődöm, hiszen ez nem népszerű foglalkozás, s megszakadnak a kapcsolataim a közösségi életben. Egy darabig tényleg magányos farkas voltam, az első három év nehezebb volt, de aztán érkezett Lakatos Péter, vele sok mindent megtárgyalhattunk, egymás mellett volt az irodánk is, aztán harmadiknak érkezett Dézsi Attila, és még kevésbé éreztem egyedül magamat. A közgazdász szakma csúcsának is nevezhető ez a feladat, de ha belegondolok, bizony, nagyon sokat voltam egyedül.

– Akkor tehát nem volt kérdés, hogy hazajön Váradra, ha letelik a mandátum, és itt a szervezet életében újra aktívan szerepet vállal?

– Ez egyértelmű volt. Húsz év elegendő, hogy hétfőtől csütörtök-péntekig távol legyél otthonról, és közben még az egyetemi oktatást is folytattam. 2000-től van katedrám a Babeș–Bolyai Tudományegyetem közgazdaságtudományi karán. Az óráimat megtartani sem volt egyszerű, általában péntekre tettem őket, s ha csütörtök estére értem haza Váradra repülővel, akkor kocsiba ültem, és éjfélre Kolozsváron voltam, s másnap reggeltől estig, ebédszünettel, leadtam az anyagot. Nagyon szeretem a tanítást, és az elmúlt tizennyolc év alatt egy órámat sem halasztottam el. Azok között lehetek, akik létrehozták és megerősítették a magyar közgazdászképzést. A 2000-es évek elején indult, s ma a kolozsvári közgázon minden tárgyat magyarul lehet tanulni, nemcsak az alapképzésen, hanem a mesterin is. Büszkék vagyunk arra is, hogy sok végzettünket sikerült ott tartani, a tanári gárdánk nagyon fiatal. Az egyetemi struktúra átalakításakor, 2011-ben éppen ennek köszönhetően rögtön megalakítottuk a mai napig is önállóan működő Magyar Közgazdaságtudományi Intézetet, hiszen több mint húsz főállású fiatal oktatónk volt. Tavaly letettem a habilitációs vizsgámat, így doktori iskolát is vezethetek. Nyolcvannál több publikációm jelent meg, több mint hatéves munkával megírtam az első számviteli tankönyvet magyarul, hogy legyen miből oktatni. Nem volt egyszerű a szakkifejezések átültetése s arra is figyelni, hogy az érvényes hazai és nemzetközi előírásoknak megfeleljen a tartalma. Azóta többször átdolgoztuk, most is esedékes. Emellett tucatnyi szakmai könyvem is megjelent, konferenciákon vettem részt. Nehéz volt összeegyeztetni a bukaresti munkát a tanítással, hétköznap esténként jutott erre idő, de szerettem csinálni, mindegyiket. Most már több időm marad a közösségi munkára, és ha szükség van rám, természetesen itt vagyok, segítek.

– Változtatásokat is kezdeményezett a választmányban…

– Rendszeres a választmányi munka, gyakrabban ülésezünk meghatározott időrend szerint, az is működik, hogy a választmányi tagok, vezetők aktívabban részt veszünk a politikai eseményeken, tartjuk a kapcsolatot a körzeti, helyi szervezetekkel, a polgármesterekkel. Igyekszem, hogy a tapasztalataimmal segítsem a közigazgatásban minket reprezentálókat. Dinamikus mozgásban akarjuk tartani a szervezetet, a bizottságok működésében még van tennivaló. Igyekszem azt bevezetni, hogy a szakbizottságok politikai témában is tudjanak szakvéleményt kialakítani. Év végéig még összeül a megyei választmány, meglátjuk, milyen SZKT-döntéseket kell alkalmazni a februárban esedékes kongresszusi előkészületekhez. Pezsgő választmányi életre kell számítani. " 

Forrás : biharmegye.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése