"A kaszás aratás munkamenete több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: A kaszás arató
A kaszás aratás terén többféle munkamódszer volt elterjedve:
1/ Kötetlen aratás:
- A kaszások a gabonát rendre vágták, a földre terítették. Nem kötötték
kévébe, nem rakták keresztbe, hanem a villások villával vagy
gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas) rakták, majd
nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) és azután szállították
nyomtatni.
A kaszás aratás kezdetekben Magyarországon is ezt a
munkamódszert alkalmazták a régi feljegyzések; dézsmajegyzékek, deftirek
szerint.
A termés gyors betakarításának szüksége azonban
rászorította a gabonatermelőket, a munka racionalizálása szorította rá a
parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra.
2/ Rendre vágó kévéző aratás:
- A gabonát rendre vágták. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal vagy
villával, gereblyével kévékbe gyűjtötték és bekötve keresztekbe rakták.
Ez a munkamódszer egészen a 19. század közepéig – kiváltképp a tavaszi
gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és még a 20.
század elején is sokfelé gyakorlatban volt, főképp a Kárpát-medence
középső területein.
3/ Rávágó kévéző aratás:
- A gabonát a
kaszás rávágta, azaz úgy sújtott, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó)
segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt.
Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő,
kettőző) – ezt a munkát rendszerint nő végezte – puszta kézzel,
sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjtötte és az előre elkészített
szalma- vagy búza-illetve rozsszálból font kötélbe tette.
Ezt az
aratási módot a Németalföldön már a 16. század végén is ismerték. A
rávágó kévéző aratást hazánkban sem végezték a 18. század előtt, a
19–20. században azonban a magyar paraszti gazdálkodásban már ez a forma
volt a legelterjedtebb aratási mód. A sarlós aratást legtöbb helyen ez
váltotta föl.
A kézi aratás szerszámai
- Az aratás eszközei: a
sarló és a kasza, melyek kialakulását a vas feltalálása tette lehetővé.
A sarló megjelenése Európában a keltákhoz kapcsolható. Az általuk
lakott területeken a régészeti leletek szerint mindenütt, így
Magyarországon is elterjedt volt. A horgas sarló pengéje idővel
kiegyenesedett, meghosszabbodott, hosszabb nyelet kapott, ami kezelője
nagyobb lendületével és erőkifejtésével nagyobb teljesítményt tett
lehetővé. Ugyanekkor kialakult a speciálisan aratásra használt,
hátratört nyakú ún. ívsarló, a későbbi aratósarló közvetlen őse, a rövid
kasza pedig a fűvágás szerszáma lett.
- A kaszanyelet erdős
vidékek fafaragó falvaiban háziiparban készítették, és távoli tájakra
vitték eladni vásározók, vándorárusok útján. Falusi bognárok is
foglalkoztak előállításával.
A 19–20. századi paraszti
gazdálkodásában a magyar nyelvterületen a kaszák közt minimálisra
csökkentek a formai különbségek. Leginkább a mankók (kocs, kacs)
számában (1 vagy 2) és a nyél hosszúságában maradtak kisebb eltérések. A
Tiszaháton, Lónyán például az egykocsú kaszanyelet használták, addig a
Szatmári-síkság déli részén már kis- és nagymankós kaszanyél volt, és
ugyancsak ezt használták a debreceni gazdák is Békés megyében pedig már
csak két kaccsos kaszáról írtak. A formák elterjedéséhez nagyban
hozzájárultak a mezőgazdasági eszközök vándorárusai, a vásározók és az
idegen tájakról érkező aratók is. A különböző vándorárusok a szatmári és
beregi tájakon is megjelentek. A magyar Simplicissimus 1683. évi
leírása szerint a Felső-Tisza vidékén: "az aratást rendszerint nem maguk
végzik, hanem vannak Kassán emberek, akik aratás idején 50 és több
lengyel és rusznyák paraszttal a Tisza vidékén, s azon túl aratni
járnak. Ezek néha egész falvak termésének levágását elvállalják és bérül
a negyedik, ötödik, hatodik vagy hetedik keresztet kapják. A nekik járó
részt nagy hirtelen csépekkel kiverik, a szalmát otthagyják. Azt
azonban kikötik, hogy a gabonát haza szállítsák nekik".
A régi
leírások gyakran emlegették például ugyancsak a Felső-Tisza-vidékén a
ruszin aratómunkásokat, kiket az 1930-as évek közepétől 1944 nyaráig még
nagy számban foglalkoztattak a magyar gazdák.
A feljegyzések
szerint például Lónyára Volóc, Munkács és Nagyberezna környékéről
jöttek, Fehérgyarmatra Léczfalva, Bábakút, Iváskófalva ruszinjai jártak
aratni, míg Penyigére Jalova , Beregsziklás (Serbóc) és Vezérszállás
aratói jártak dolgozni, és a magukkal hozott gazdasági szerszámok közül a
gereblyét a magyar gazdáknál hagyták. Rozsályon pedig arra emlékeztek,
hogy a ruszinok sarlóval és kaszával is arattak. A beregi Tóhát falvaiba
pedig Galíciából Polyákok jöttek aratni, kiknek asszonyai sarlóval
vágták a gabonát, míg a férfiak csépeltek. A fizetést résziben kapták,
minden 14-15. kéve búza volt az övék, de az emlékezet fenntartotta a
Nyírségbe lejáró ruszin és szlovák aratómunkásokat is.
Marokszedők
A kaszásokat a marokszedők követték. Sarlóval, hajolva szedték fel a
learatott gabonát. Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy
ember lehajolva, kinyújtott karjával testéhez szorítva fel tud emelni.
Az összefogott markot egy kicsit megigazították, földhöz verték az
alját, hogy egyenes legyen a „segge”. Ez csak ritkán sikerült, mert
igyekezni kellett az arató után. A marokszedőnek akkor is nehéz dolga
volt, ha a gabona megdőlt, vagy a sok eső és zivatar összekuszálta. A
kaszáló nem
tudott szép rendet vágni, mert összekuszálódott, nehéz volt kibogozni, így a marokszedés lassan ment.
A markot a renddel ellenkező irányba fektették le a tarlóra. Voltak
olyan marokszedők, akik hátrafelé haladva szedték a markot, kinek mi
volt a jobb, mi állt jobban a keze ügyébe.
Cséplés
a
gabonaszemnek a kalászból való kiverésére szolgáló kézieszköz.
Legegyszerűbb formája egy bot, melynek használata bizonyos növények (pl.
kender, napraforgó, hüvelyes növények) magvainak kiverésénél napjainkig
fennmaradt. Gabonához viszont a kb. 150–200 cm-es nyélből és a 70–80 cm
hosszú ütőjéből, a hadaróból álló szerszámot használták. A hadarót a
nyélhez erős szíj, a telek vagy közszíj erősítette, mégpedig többnyire a
nyél és a hadaró felső végére kötött csépfej vagy kápa segítségével. A
nyél mindig könnyű fából, többnyire bodzából készült, míg a hadaró
szívósabb gyertyán- vagy bükkfából. A nyélen a csépfej rendszerint
forgott. A hadaró vége Ny-Mo.-on olykor bunkós, hogy ütése erősebb és
ezzel munkavégzése eredményesebb legyen. Ugyane célt szolgálta a hadaró
erőteljesebb, vastagabb fából való készítése vagy az ágas hadaró
alkalmazása. A D-Dunántúlon a négyszögletes hadaró a gyakori. A cséplés
munkahelye rendszerint a → csűr (pajta) középső része (csűrföldje,
csűrszáraza, csűr- piaca, csűrszérű stb.) vagy a gabonatároló épület
előtti térség, amelyet a nyomtatás → szérűjéhez hasonlóan készítenek el.
Aszerint, hogy a cséplés milyen céllal történt, a munka végzése is
másképpen folyt. Ha zsúpnak csépeltek – és ez volt az általánosabb –,
akkor a zsúpkévéket fejjel egymás felé sorban ágyásba lerakták, majd két
oldalt megcsépelték. E munka neve öregelés, oldalazás vagy előzés.
Ezután a kévéket kioldva verték újra végig mindkét oldalon. Ez volt a
tisztára verés, kicsépelés vagy zsúpolás. A forgatást csépnyéllel vagy
puszta kézzel végezték. S ha már nem volt szem a kalászban, szedték a
zsúpot, azaz markonként a kalász alatt összefogták, a szemet belőle
kirázva és a kusza szálaktól megszabadítva, tövét összeütve a zsúpot
külön összerakták. A szemet szórással (→ gabonatisztítás) tisztították,
míg a kuszált szalmát újra végigverték a cséppel. A tiszta zsúpot →
kévekötő bottal kötötték kévébe. A zsúp készítésénél különösen az Alföld
azon vidékein, ahol a szemnyerés fő formája a → nyomtatás volt, gyakran
alkalmaztak széket, cséplő padot is. Ez vagy lábakra helyezett
közönséges ajtó volt, vagy olyan deszka, amelynek végébe fogakat is
erősítettek. A rozskévéket kis markokra fogva ezekhez csapdosták, és így
tiszta, szép zsúpot nyertek. A rozsnak ilyen széken, asztalon történő
kézi cséplése rendszerint az öregelés után történt, a tisztára verés
helyett. Ha viszont nem akartak zsúpot, vagy ha nem rozsot csépeltek,
akkor a fenti második munkafolyamat helyett a szárak összetörésére
került sor, amit agyalásnak, szalmázásnak neveztek. Az agyalást
végezhették a cséplés elején is, de inkább a végén, a munka
befejezéseként került rá sor. Ez pedig abból állt, hogy a kévéket
torzsra állították két sorban, és kétoldalt a cséppel szárukat
összetörték, leagyalták. Majd az összetört tuskószerű kévéket kioldva,
szalmájukat a cséppel kihadarták, azaz addig verték, míg a cséplés
helyéről a szalma két oldalra el nem szállt. Csépelni egy ember ritkán
szokott, rendszerint a munkát bandában végezték, melynek létszáma 2–9 fő
szokott lenni. A leggyakoribb az 5–6 fős banda. A kis létszámúban
nagyon kellett sietni, a nagyban viszont a munka lassan folyt, és
akadályozták is egymást. A banda tagjai, az ágyást közrefogva, egymással
szemben álltak fel, és egymás után, ütemre ütöttek. A munkát így nagyon
össze kellett hangolni; aki nem figyelt, könnyen „elverték a csépjét”. A
cséplés az ágyás kévéin folyamatosan sorban haladt, mégpedig úgy, hogy
minden ütéssel valamivel tovább mentek. Ütés után a csépet felemelték,
és fejük felett körben megfordítva, lendülettel, nagyobb erővel csapták
le. – Az uradalmak a csépeseket rendszerint az aratási szerződés
megkötésével egyidőben szerződtették. A csépesek részt kaptak az
elcsépelt gabonából és külön kévepénzt a zsúp felkötéséért. A
cséplőmunkások aratás után, augusztus végén kezdték munkájukat, amely a
nagyobb Ny-mo.-i uradalmakban, ahol csak kézi erővel választották el a
szalmától a szemet, egész télen át tartott. Sok helyen külön cséplőházak
is álltak a messziről jött csépesek rendelkezésére, hol hetekig laktak.
A cséplést cséplőpajtákban végezték. – A honfoglaló magyarok a
szemtermést elsősorban nyomtatták, de feltehető, hogy ismerték a
korabeli É- és Ny-Európára jellemző cséplést is. Emellett gyakorolták a
különböző egyszerű cséplési eljárásokat, amelyek kisebb mennyiségű vagy
alkalmi szemnyerés céljából egészen a 20. sz.-ig fennmaradtak. Pl. a
magot a kalászból tenyérrel kidörzsölték; a szálas gabonát kemény
tárgyhoz (székláb, kocsikerék, deszka, földbe ásott gereblye, létra
stb.) verdesték, vagy a földre fektetett kalászokból bottal kiverték a
szemet. A csép szó a magyarban szláv, közelebbről déli szláv eredetű, de
nem tudjuk, hogy átvételekor az egyszerű cséplőbotot, vagy a két
darabból álló fejlett cséplőeszközt jelentette-e. A másfélfa eszköz
feledésbe merült, de szórványosan még a 20. sz. elején a magyar
nyelvterület számos pontján föllelhető neve sejteti, hogy a csépnek is
volt eredeti magyar megnevezése. Az Alföldről (pl. Jászság) ismert csikó
elnevezése újabb eredetű, belső keletkezésű kifejező szó. Valószínű,
hogy az egyszerű cséplési eljárások, a kézi cséplés, valamint a
nyomtatás a honfoglalást követő évszázadokban párhuzamosan éltek egymás
mellett Mo.-on mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a
nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárása. A cséplés a
csapadékosabb, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és
hegyvidékeken volt kizárólagos. A nyomtatástól való elkülönülését a 12.
sz.-tól folyamatosan elősegítették a hűvösebb-esősebb éghajlatú
vidékeken meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). A 18–19. sz.-ra a
cséplés és a nyomtatás, valamint a hozzájuk kapcsolódó gabonatartó
épületek ill. a szabad ég alatti rakodás elkülönült a Kárpát-medence
egész területén. Ahol a cséplés és a nyomtatás egymás mellett élt, pl. a
Dunántúl bizonyos vidékein és az Alföld északi és keleti peremén, ott
leginkább a rozsot csépelték, más gabonákat nyomtattak, ill. a cséplés
megmaradt a kis parcellákon gazdálkodó szegényparasztság eljárásának
vagy alkalmi szemnyerő eljárásnak. A Dunántúl Ny-i felén, a Felföld
hegyes vidékein, valamint Erdélyben a cséplés, másutt a nyomtatás vált
jellemzővé. A kézi cséplés visszaszorulását a cséplőgépek elterjedése
meggyorsította. Ettől függetlenül azonban a kézi cséplés ott, ahol a
zsúpra szükség volt, akár tetőnek, akár egyéb célra, szórványosan szinte
napjainkig fennmaradt. – A kézicsép különben, mint lendületes
ütőeszköz, vasalva és szögekkel kiverve időnként – pl.
parasztfelkelésekkor – fegyverül is szolgált
Források és irodalom
Magyar Néprajzi Lexikon
Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Néprajzi Értesítő, 1928)
Farkas József, Újváry Zoltán: Tanulmányok Szatmár néprajzához (Debrecen, 1984) ISSN 0139-2468 "
Megjelent a Biharikum Facebook oldalon.Fotók :
facebook.com
