Kedd este az Ady Endre Középiskola
dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre
hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Ezúttal Kalmár János
magyarországi történész, egyetemi docens tartott előadást a 18. századi
betelepítésekről.
Az érdeklődőket szokás szerint Szabó
Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető
elnöke köszöntötte.
Felvezetőjében Kalmár János kandidátus, az egri Eszterházy Károly
Főiskola egyetemi docense arra hívta fel a figyelmet: a múlt öröksége a
18. századi változásokat is befolyásolta. Ha demográfiai szempontból
vizsgáljuk a korszakot, azt láthatjuk, hogy az általánosan elfogadott
nézet szerint a 15. század végén, Mátyás király halála után a Magyar
Királyság (MK) lakossága körülbelül 3,8 millió fő volt. Mivel akkoriban
általános összeírás nem történt, ez az adat a monopolhelyzetben levő, jó
adminisztrációs apparátussal rendelkező római katolikus egyház
adóztatási célból készített adatfelvételére támaszkodik, melynek
pontosságát azért több bizonytalansági tényező befolyásolja.
Összehasonlítva: ez az akkori Európa összlakosságának 5,8 százalékát
jelentette. Kétszáz évvel később, a török hódoltságot követően 4,2- 4,5
millióra volt tehető a MK lakossága, mely a kontinens populációjának 3,8
százalékát tette ki. Minimális növekedésről beszélhetünk csupán, hiszen
míg a MK lakossága csak 30 százalékkal nőtt, Európában ez a bővülés
átlagosan 60 százalékos volt. Ráadásul ez a szerény emelkedés is a
bevándorlások nyomán állt elő, nem spontán népszaporulat következtében.
Előbbi már Mohács előtt elkezdődött, amikor balkáni elemek, főleg rácok
érkeztek az általuk biztonságosnak ítélt MK területére. Ez a folyamat
később újabb lendületet vett, csak az indok volt más: először a törökök
elől, majd a törökök nyomában jöttek szálláscsinálóként iparosok és
állattenyésztők, akik fokozatosan átvették a magyar parasztság helyét,
és délen lokálisan abszolút túlsúlyba kerültek, mely helyzet a
településneveken is kimutatható. Az átrendeződés nem csupán etnikai
volt, hanem mezőgazdasági átszíneződést, civilizációs szintkülönbséget
is eredményezett. A jövevények ugyanis az archaikusabb állattenyésztő
kultúrát hozták magukkal, a földműveléssel foglalkozó magyar
parasztoknak pedig nem volt más választásuk: „vagy megszokták, vagy
megszöktek” Észak-Nyugatra, illetve a Dunántúlra. Ahogy aztán
megszilárdultak a meghódított alföldi területek, úgy megváltozott a
településszerkezet is. Felbomlott a hagyományos faluhálózat, és helyet
kényszerült adni a mezővárosoknak, melyek tulajdonképpen gazdátlanul
maradt nagy falvak voltak, ezek minden előnyeivel és hátrányaival
együtt. Ugyanakkor kialakult a szarvasmarhatartás szokása, melynek
másfél évszázadig jó konjunktúrája volt- magyarázta a történész.
Hozzátette: ahová elmenekült a magyar népesség, ott viszont ellentétes
tendencia zajlott, vagyis sűrűbb lett a településhálózat, a
földparcellák összezsugorodtak, és nőttek a földesúri igények, mely
különbségeknek a 18. században messzemenő következményei lesznek. Az
erdélyi területeket ezek a változások aránylag kevésbé érintették, mert a
belső politikai helyzet viszonylag stabil volt. Béke volt, ezért a
meglevő etnikai arányok nem változtak meg gyökeresen, bár némi mobilitás
azért itt is érzékelhető volt. A leginkább jellemző, hogy transzhumán
életmódot folytató románok jöttek a Kárpátok felől Közép-Erdély
irányába, és hosszabb távon állandó településeket hoztak létre.
Teljes cikk :
erdon.ro