Ady Endre erdélyisége

"Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet Erdély nélkül megérteni. Erdély mindig is jelen volt gondolkodásában, az erdélyi történelem tanulságai minduntalan át szőtték azokat a terveket és látomásokat, amelyeket Magyarország jövőjéről kialakított. Ady számára az erdélyi hagyománynak és e hagyomány üzenetének "stratégiai" jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak, amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első világháború, majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, az ő kívánságai szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.

A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban "forradalmi" megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításban és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század Európájában és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres el végzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni.

Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valóban "új időknek" új eszméi hatottak: új ízlés határozta meg a művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselek vés céljait és erkölcseit. Ady alakja két nagy történelmi kor szak határán állott, a jövőt fürkészte, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatta. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem íté letét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés, a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések, megannyi rejtett akna, amelyeket azután, ahogy az lenni szokott, a történelem rend re felrobbantott, és ezzel az ezeréves ország is darabjaira szakadt." - írja Pomogáts Béla.

Teljes cikk : epa.oszk.hu 

Pomogáts Béla : A költészet felszabadító ereje – Száz esztendeje született Jékely Zoltán

Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind a teljes életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek a mohó meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idő múlása miatt. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömből és fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg poétikai karakterét.
Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a költészetet: a költő, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet, szerintük, nem a mesterség műve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orpheusz alakját idézi elénk, amint legyőzi az alvilág sötét erőit, és Ariónét, amint énekével szövetségesül szerzi meg a természet erőit. Ez a mítosz a dal ősi lényegét ragadja meg, s a szellemnek ez az orpheuszi és arióni hatalma nyilatkozik meg Jékely Zoltán dalaiban is.
Mindezzel együtt elégikus költő volt: verseit emlékek és álmok szőtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. A szüntelen önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye volt a kiűzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi, kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre, akkor, amidőn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettől kezdve nyughatatlan nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorának elhagyott erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megőrizte az emlékezet.
Teljes cikk : varad.ro

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.) romániai magyar író, költő, műfordító, könyvtáros. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta.
Teljes cikk : hu.wikipedia.org


1913. április 24-én született Nagyenyeden.
Apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos 1909-től a nevezetes Bethlen Kollégium tanára. A család brassói eredetű, ősei szászok voltak, városbírák, lelkészek, ötvösök kerültek ki közülük. Ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő, nagyapja, Jékely János Lajos hányatott életű gyári tisztviselő volt. A családot hajdan Jeckelnek hívták, nevük latinos, humanista változata Jekelius, abból lett a Jékely. Enyedet a 12. században betelepített szászok építették, a 15. századi gótikus vártemploma, középkori várfalai, bástyái, a Bethlen-kastély őrzői sokszázados múltjának.
Teljes cikk : pim.hu

Pomogáts Béla : Várad költőfilozófusa - Jegyzetek Horváth Imréről

A huszadik század első két évtizedében kibontakozó modern magyar irodalomnak Nagyvárad volt az első (a fővárost is megelőző) szellemi otthona és tűzhelye. Ez a szerep azonban már a tízes években – Ady Endre, Juhász Gyula és mások távozása következében – erősen megkopott, és az első világháború végére Várad jóformán „beleszürkült” a vidéki nagyvárosok (Debrecen, Szeged, Pécs, Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár) sorába. Igaz, a háborút követő zűrzavaros hónapokban még élt benne annyi kezdeményezőkészség, hogy a magyar fővárosról és a maradék országról leválasztott délkeleti régiók irodalmi életének egyik központja legyen. Váradon jelent meg 1919–1920-ban a két első „erdélyi” irodalmi folyóirat: a Magyar Szó és a Tavasz, és ott alakult meg még 1919 elején az Ady Endre Társaság, amely a lassan magára találó kisebbségi magyar irodalom szervezésében vállalt fontos szerepet. Számos magyar lap, könyvkiadó vállalat és nyomda szolgálta az erdélyi magyar irodalmi kultúra ügyét, a város korábbi mozgalmassága mindazonáltal már alig volt fellelhető. Nagyvárad a hirtelen megnövekedett román állam északnyugati határvárosa lett, elvágva természetes gazdasági hátterétől: a magyar Alföldtől, fejlődése megrekedt és ez kihatott kulturális életére is.

    Voltak persze írói Váradnak továbbra is, mindenekelőtt Tabéry Géza, aki fáradhatatlan munkát végzett Ady Endre szellemi örökségének és írói kultuszának gondozásában, emellett történeti regényíróként is maradandó műveket alkotott. Mellette egy időben a korán Magyarországra költözött Gulácsy Irén volt a váradi irodalom reménysége, illetve a város kultúrájának alakításában is részt vett néhány környékbeli, partiumi író, például Olosz Lajos, Károly Sándor, Szombati-Szabó István és egy időben az odaköltöző kiváló (és mára jóformán elfelejtett) regényíró: Berde Mária. 1927-ben a patinás Szigligeti Társaság is újjáalakult, 1931-ben Váradon szerveződött meg az Erdélyi Helikon irodalompolitikája ellen lázadó írók közössége: az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMIR), és színvonalas tevékenységet folytatott a történelmi múltú Szigligeti Színház is. Várad irodalmi élete mindazonáltal nemigen mutatott fel igazán új tehetségeket, egyetlen kivétel akadt: a költő Horváth Imre, a közeli Margitta szülötte, aki apai részről a hírneves irodalomtörténet-író: Horváth János, anyai részről a nevezetes nótaszerző huszárkapitány: Fráter Lóránt (és még korábbról: Madách Imre hűtlenkedő felesége, Fráter Erzsi) rokona volt.

    Az 1906-ban született Horváth Imre valójában eseménytelen életet élt, hiszen alig mozdult ki szülőföldjének: a Partiumnak a határai közül, és alig vett tudomást korunk irodalmi és művészeti kalandjairól. Meglehetősen szűk körben élt, akár geográfiai értelemben is. Életének négy erdélyi város volt a színtere: Dés, ahol iskoláit végezte, Arad és Szatmár, ahol újságíróskodott, és mindenekelőtt Nagyvárad, ahol költővé érett. Vidéki lapoknál dolgozott: a nagyváradi Esti Lapnál (1927–1928), a szatmári Szamosnál és Szatmári Újságnál (1930–1931), a nagyváradi Erdélyi Lapoknál (1932–1933), az aradi Reggelnél (1933–1937), végül újra Váradon a Magyar Lapok szerkesztőségében. Riportokat, hírfejeket és tárcákat írt, munkáját szűkösen fizették, nemegyszer korrektornak vagy gépírónak használták. 1938-ban aztán búcsút mondott a szerkesztőségnek, hogy verseinek éljen csupán, s általuk teremtse elő a szűkös megélhetést.
Teljes cikk : napkut.hu

Pomogáts Béla : Kis nagyváradi magyar irodalomtörténet

A történelmi Partium, tehát az a térképen megjelölhető zóna – az egykori Bihar, Szatmár, Szilágy és Arad vármegyék területe – hagyományosan a magyar művelődés és természetesen a magyar irodalom bőven termő szülőföldjei közé tartozott, akárcsak Belső-Erdély, az Alföld, a Dunántúl és a Felvidék. Történelmi sorsában és kulturális szellemiségében egyféle „hidat” alkotott az Alföld (illetve a szűkebb értelemben vett Magyarország) és a fejedelmi Erdély között. Valójában irodalom-szociológiai és „szellemtörténeti” vizsgálatokat kellene végezni annak érdekében, hogy a Partium kultúráját és lelkiségét, pontosan leírhassuk és mintegy elkülönítsük a többi hagyományos magyar régió művelődéstörténetétől, szellemiségétől – abban az értelemben, ahogy a magyar kultúra, talán így mondanám, egyéniségét kutató „klasszikus” irodalomtörténészek – Horváth Jánostól Szerb Antalig és Halász Gábortól Keresztury Dezsőig – képet adtak erről a változatos és összetett kulturális egyéniségről. Úgy vélem, hogy a Partium – és most elsősorban Nagyváradra és Biharra gondolok – kulturális hagyományait és szellemiségét mindenekelőtt az a „híd”-szerep határozta meg, amelyet ez a régió a magyar kultúra többi tájegysége és otthona között alkotott. A tájegység kultúráját és most mindenekelőtt Nagyvárad kultúrájára gondolok, erős szálak fűzték össze mind a többi magyarországi (alföldi, dunántúli, felvidéki) kultúrával, mind Erdély magyar kultúrájával. Még a maga változatosságában is a nemzeti kultúra sokszínű egységét mutatta.
Van abban némi példázatosság, hogy Nagyvárad egyszerre volt a katolikus és a protestáns nemzeti hagyomány letéteményese, egyaránt nyitott volt a magyarországi és az erdélyi szellemiség (irodalom és művészet) indításai előtt, őrizte a maga régi tradícióit, ugyanakkor, hogy csak A Holnap fellépésére utaljak, szerepet vállalt a magyar kulturális modernizációban. Mindezt olyan szép sikerrel, hogy a huszadik század első két évtizedében – a magyar kultúra mozgalmas újjászületésének időszakában – Nagyvárad Budapest mellett, alkalmanként, ahogy ezt A Holnap körül gyülekező irodalmi megújulás vagy éppen a váradi szecessziós építészet és művészet tanúsítja, a régi ország szinte legfontosabb kulturális központja lett. Hasonló szerep jutott kisebb mértékben Aradnak és jóval kisebb mértékben Szatmárnémetinek is.
 Tovább a varad.ro-n '
A fotó forrása :cultura.hu

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus (Budapest, 1934). Részt vett az 56-os forradalomban, rövid időre internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.Forrás : varad.ro