A jó szándékot értékelni kell - interjú Kupán Árpád tanár úrral

 

Kupán Árpád tanár úr.Forrás : reggeliujsag.ro 

"Kupán Árpád nevét egész Nagyvárad ismeri, és sokaknak volt lehetősége kezet rázni és elbeszélgetni vele, vagy meghallgatni egy-egy előadását, melyeknek nagy részét idén a nagyváradi vár termeiben tartotta. Egy kiállítás alkalmával találkoztunk, és örömmel bólintott rá, hogy a következő alkalommal felel a kérdéseimre. A kérdéseim aztán megfogyatkoztak, ahogy magától mesélni kezdett, amikor egy héttel később, a napfényes, de lassan télbe forduló délután felkerestem az otthonában, és helyet foglaltunk nappalijában." - írja Szamos Mariann a Reggeli Újságban.Biztosan sok váradit érdekli a tanár úrral készített interjú.Íme : 

"A 2009-ben Magyar Kultúráért-díjjal kitüntetett Kupán Árpád történész-levéltáros, közíró 1938. január 1-jén született a Szatmár megyei Dobrán, és 1958-ban szerzett történelemtanári diplomát Kolozsváron. Ezt követően Zetelakán, Kárászteleken és Mezőtelegden dolgozott tanárként, de tanári és kutatói pályafutása egyaránt tekervényes ösvényeken indult, és ahogy maga fogalmazott a tanulmányi éveket követő időszakról: az egyetem elvégzése után kezdődött a kálváriája.

A rendkívüli szakmai alázatról tanúságot tevő történész széles mosollyal kezd mesélni.

Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkoriban

Az egyetemi évekkel, történészi és levéltárosi pályafutásának kezdeteivel indítunk. A téma adja magát, de az ember az, aki tapasztalataival és meglátásaival újabb árnyalatokat csempész a tudományos terület sokszínűségébe: a nemsokára 79. évét betöltő Kupán Árpád megélt egy nagy háborút, rendszerváltást, forradalmi hullámot, majd egy újabb rendszerváltást, és rengeteg emléket raktározott el. Rögtön el is mondott egyet: „Emlékszem, hogy csépléskor például a cséplőgéphez kellett kivonuljunk diákként, és verset mondtunk, igazi kis irodalmi műsort adtunk a munkásoknak, akik ebédszüneten voltak. A kerítésre jelszavakat kellett festeni mésszel: »Le az imperializmussal!«, »Békét akarunk!« – ilyen mondatokat. Tíz osztályt végeztünk akkoriban, és a történelemtanárom keltette fel az érdeklődésemet a tárgy iránt, így tizenhat évesen kerültem be az egyetemre. Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkor a Bolyai Tudományegyetemen, Jakó Zsigmond professzor pedig korán felfigyelt rám, és mindvégig próbált irányítani a kutatómunka felé, mert látta, hogy könyvmoly hajlamú vagyok” – jegyzi meg mosolyogva.

Egy évvel azután, hogy elvégezte az egyetemet, összevonták a két felsőoktatási intézményt, így jött létre a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, két évvel előtte pedig az 1956-os budapesti forradalom és szabadságharc rázta meg Közép-Kelet-Európát és a világot. Erre így emlékszik vissza: „Az egyetemi éveim alatt kezdett el igazán érződni az osztályharc. Akkor az évfolyamtársaim közül többet is letartóztattak, mert létrehoztak egy újfajta diákszövetséget. Én a hagyományos diákszövetségnek voltam a vezetője, azaz nyilvántartottuk, ki az, aki lakhatási, élelmezési segélyre szorul – gyakorlati jellegű dolgokkal foglalkoztunk. De az a diákszövetség, amit a többiek akartak, komolyabb szerepet szánt a diákságnak, például beleszólási jogot abba, hogy mit taníthassanak az egyetemen, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a magyar történelem, és nagyobb önállósága legyen a diákságnak. Emiatt később, az ’56-os forradalom bukása után lett egy nagy per, és több diáktársamat is letartóztatták, akik tagjai volt ennek a szervezetnek, én azonban kimaradtam, mert csendes ember voltam. A tárgyalásokra a katonai törvényszéken került sor Kolozsváron, és jóllehet nem mindenkit engedtek be, én beosontam az épületbe, mert kíváncsi voltam. Másnap hívatott a rektor, Bányai László, aki akkor jött haza Amerikából, és egy elkötelezett kommunista volt, nos, ő mondta, hogy az, ami Magyarországon történik, az amerikai imperializmus mesterkedése, és fel volt háborodva, hogy miért kellett nekem elmenni a tárgyalásra, bennem megbízott, nem várt volna ilyesmit tőlem… De a szemrehányáson kívül nem volt más következménye annak, hogy ott voltam.”

„A származásom rossz volt”

„Az egyetem elvégzése után kezdődött a kálváriám” – folytatja. „Jakó Zsigmond professzor tudományos, dokumentációs-könyvtárosi pályára szánt, és próbált irányítani, de mivel a származásom akkoriban rossznak számított – édesapám lelkipásztor volt –, ez nem sikerült. Udvarhelyen szerveződött ugyanakkor egy dokumentációs könyvtár, és oda kerültem volna. Meg is kaptam a transzfert (ez amolyan engedély volt, mert amúgy mindenkit a saját megyéjébe neveztek ki akkoriban), de aztán mégis úgy döntöttek, hogy nem lehet, mert nem vagyok megbízható, Jakó pedig arisztokrata származású volt, tehát ki tudja, milyen összeesküvést akartunk volna ott összehozni. Ezt követően négy vagy öt évig hányódtam egyik helyről a másikra. Nagyon nehéz volt, de Jakó végig biztatott, tartotta bennem a lelket: állandóan feladatokkal bízott meg, kitalálta, mit csináljak szabadidőmben, mit dolgozzak. Mikor kezdtem feladni, és szerettem volna hazakerülni, azt mondta, hogy vigyázzak, mert senki sem próféta a saját hazájában. Édesapám ekkoriban már itt, Bihar megyében volt nyugdíjas lelkész, ide akartam hazakerülni. Először ideiglenesen felvettek az állami levéltárba, ahol mint napidíjas dolgoztam egy évig, mert szükség volt magyarul tudó levéltárosra. Itt elég nehéz körülmények között dolgoztam, de mégsem maradhattam.”

Folytatta a tanári munkát

Miután versenyvizsgával Mezőtelegdre helyezték ki tanítani, folytatta a tanári munkát, és emellett kezdett el foglalkozni helytörténettel is. V.–VIII. osztályban tanított, szervezett irodalmi és helytörténeti, valamint diákszínjátszókört, sőt egy kis múzeumot is létrehozott. „Volt egy kis bonyodalom is körülötte. Mondtam a gyerekeknek, hogy hozzanak régi dolgokat, és egyszer hoztak is egy világháborús aknát, amit én betettem az egyik vitrinbe. Aztán egy nyugdíjas katonatiszttől kérdeztem, hogy nem jelent-e valami veszélyt. Hát persze, hogy jelentett! Rögtön értesítettük a hadsereget, kiürítették az iskolát, majd elszállították és felrobbantották az aknát.”

„Az egyik volt tanítványommal, Varga Árpáddal megírtuk Mezőtelegd történetét, kiegészítve a Sass Kálmán által írt könyvet – mesél tovább. – Otthonra találtam, és végül itt maradtam nyugdíjazásomig. Feleségem, aki váradi születésű, végig itt maradt Váradon, én csak a visszavonulásom, 2008 óta élek itt.”

Most Várad a fő profilja

Mivel sok szabadideje volt, a megyeszékhelyen fokozatosan bekapcsolódott a helyi kultúréletbe, sokat közölt napilapokban. Könyvek, folyóiratok, füzetek hevernek az asztalán, és az egyik karnyújtásnyira lévő halomból Kupán Árpád előhúz egy kisebb füzetet, amelybe kézzel minden egyes megírt és megjelent cikke címét bevezette. Összesen 226-ot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tagjaként (2002 óta) számos írása, kötete jelent meg, például a Partiumi füzetek-sorozatban (1956 emlékezete Bihar megyében, Párhuzamos életrajzok – Nagyvárad egykori hírességei).

A történelem kutatójaként örül annak, hogy vannak, akik érdeklődnek a történelem iránt, és kifejti álláspontját az utolsó kérdésre, a helytörténészi mesterségre vonatkozóan: „Autodidakta módon is lehet valaki helytörténész, diploma nélkül is. Nem nézem le és nem ítélem el azokat, akik tényleg megfelelően állnak hozzá. A jó szándékot és a jó akaratot mindenképpen értékelni kell, és mindenképpen folytatni kell ezt a munkát, mert csak úgy maradhatunk meg, ha ismerjük a múltunkat, és ebből tudunk erőt meríteni”.

Jó tanáccsal is szolgál az önjelölt és az avatott helytörténészek számára: „Mindenképpen igyekezzenek eljutni a forrásokhoz, és csak aztán forduljanak egyéb olvasmányok felé. Az interneten sok mindennel lehet találkozni, de nem mindig hiteles dolgokkal. Nem szégyen segítséget kérni azoktól, akik értenek a kutatáshoz, de sajnos ez nem divat Váradon – igaz, máshol se –, sokan vannak, akik bátran belecsapnak, tanácsok nélkül. Mindenesetre bátorítanám őket, tevékenykedjenek csak, értékelendő, ha az ember érdeklődik a múlt iránt, de igyekezzenek forrásokkal dolgozni a megbízhatóság kedvéért.”

Kupán Árpád jelenleg a Várad folyóiratban közöl, és tréfásan megjegyzi, hogy most ez a fő profilja. Be is avat az idei, számára egyik legnagyobb kutatási projektjébe: „Kaptam egy érdekes megbízást, most ez foglalkoztat. Svájcból kerestek meg, hogy dr. Nyiszli Miklós utóéletének váradi vonatkozásait kutassam fel, aki áldozatból lett vádlott. A munkának azt a címet adtam, hogy A tragikus sorsú dr. Nyiszli Miklós életének kevésbé ismert epizódjai.” Ismét előhúz egy mappát egy másik halomból, és megmutatja a gondosan összegyűjtött anyagot. „Az volt a szörnyű, hogy megírta ezt a könyvet (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, vagy másképpen: Orvos voltam Auschwitzban – szerz. megj.), és felállítottak egy törvényszéket, ahol ezt megvitatták, és a vádló Csehi Gyula – illegális kommunistából lett egyetemi tanár – azt mondta, hogy Nyiszli túlságosan elnéző volt a hóhéraival szemben. A Fáklyának ez a száma, amelyikben a beszámoló szerepel, a Megyei Könyvtárból egyszerűen eltűnt, jól láthatóan valaki kivágta ezt az oldalt. Ezért elmentem Budapestre az Országos Széchényi Könyvtárba, és ott kétnapi várakozás után megkaptam. Nyiszli sohasem veszíti el az aktualitását, és tulajdonképpen 1947-ben volt a tárgyalása, azaz jövőre évfordulója lesz. Tervezem, hogy a Váradban is megjelentetem.”

Végtelen szerénységgel beszél, és nyugodt mosollyal bevallja, hogy nem volt tehetsége hozzá, hogy megtanulja kezelni a számítógépet, hogy azon dolgozzon, de hálás, mert segítőkben nincs hiány." 

Forrás : reggeliujsag.ro

Kupán Árpád : A 160 évvel ezelőtti Nagyvárad egy amerikai republikánus leírásában

Az 1848–1849-es magyar forradalom vérbe fojtása és az emigrációba kényszerült Kossuth Lajos amerikai útja felkeltette egy 25 éves connecticuti fiatalember, Charles Loring Brace érdeklődését a „magyar ügy” és Magyarország iránt. Így határozta el, hogy Prágán és Bécsen keresztül Magyarországra megy, ám 1851. május 23-án Váradon az osztrák hatóságok letartóztatták, s több mint egy hónapig raboskodott az akkor börtönként is fungáló váradi várban. Magyarországi tapasztalatairól és legrészletesebben a váradi várbeli raboskodásáról könyvet írt Magyarország 1851-ben címmel, s már 1852 júniusában egy amerikai folyóirat recenziót is írt róla. Mindez azt igazolja, mennyire fontos volt számára és bizonyos amerikai politikai körök számára a magyar ügy megismertetése az ottani közvéleménnyel.
Érthető, hogy ez a magyarság számára olyan fontos és ma már forrásértékűnek számító könyv az 1867-es kiegyezésig nem jelent meg, viszont nehéz elfogadni, hogy azután is szinte teljesen homályban maradt, elfelejtették. Pedig K. Nagy Sándor Biharország, útirajzok című, 1885-ben megjelent könyvében leírja találkozását Charles Loring Brace-szel.
Íme, mit ír könyve bevezetőjében: „Mi magyarok nagyon sokat köszönhetünk neki, mert 1852-ben egy terjedelmes könyvet adott ki rólunk In Hungary 1851 cím alatt, melyben melegen írja le hazánkat és ismerteti minden oldalról, de könyve ki volt tiltva a birodalomból. Csupán egyetlen példány juthatott valamilyen fűszeres ládába rejtve az öreg Lugosihoz Debrecenbe.” (Ő a nagy hírű kollégium egyik professzora volt, akivel Brace még 1851-ben ismerkedett meg.) „Az 1872. évben azonban, midőn ismét meglátogatta hazánkat, hozott egy példányt az Akadémiának és egyet a Múzeum részére. Igen, csakhogy az angol nyelven van írva, s azt a fáradságot pedig senki sem vette magának, hogy lefordította volna magyar nyelvre, ami elég kár.” K. Nagy Sándor könyvében a 139. oldalon lapalji jegyzetben közli, hogy az amerikai szerző könyvét röviden ismertette a Budapesti Szemle az 1873. évi I. kötet 385–414. oldalán, a Vasárnapi Újság pedig az 1873. évi 11–13. számában. Mindezek ismeretében némi iróniával jegyezzük meg, hogy a Pató Pál-os gondolkozás, magatartás mindig is jellemző volt reánk magyarokra.
Számunkra, mai nagyváradi magyarok számára talán még fontosabb az ebben a könyvben leírtak megismerése, bemutatása, mert számos színes leírást ad a városról, a várról, a korabeli helyi viszonyokról és a várban raboskodó jeles személyiségekről.
A továbbiakban, tekintettel arra, hogy maga a könyv nehezen hozzáférhető, fellelhető, válogatott idézetekkel segítjük olvasóinkat a címben jelzett téma megismeréséhez.
 Teljes cikk : varad.ro

Kupán Árpád : A magyar szabadkőművesek első országos vándorgyűléséről

A szabadkőműves mozgalom az új és jelenkori történelem egyik legkevésbé ismert és legellentmondásosabban megítélt szervezete volt, és maradt egészen napjainkig. Ennek legfőbb oka és magyarázata, hogy mindig igen szigorúan zárt szervezet volt, és egyes országokban és időszakokban titkosan, illegálisan folytatta tevékenységét. Fokozták a körülötte kialakult titokzatosságot szervezeti felépítményei, elnevezései, misztikus-szimbolikus szertartásai, rituális előírásai, melyeket máig megőrzött. Ezt használták ki a mozgalom mindenkori ellenzői és ellenségei arra, hogy a tájékozatlan emberekben minél negatívabb képet alakítsanak ki róla. Pedig pozitív megítéléséhez elég csak két dolgot figyelembe venni: hogy kik az ellenzői, s hogy kik a tagjai és hívei a mozgalomnak. Ellenzői a reakció, az önkényuralom, a totalitarizmus erői, hívei és támogatói a haladás, a felvilágosodás, a racionalizmus elkötelezettjei. A másik, konkrétabb érv csak akkor használható, ha ismerjük a szabadkőművesség alapvető célkitűzését: A nemzeti, faji, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családba kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. (Dr. Balassa József nyelvészprofesszor, 1864-1945)

A szabadkőművesség nem nemzetközi, hanem egyetemes szervezetnek nevezi magát, elhatárolódva így a szocialista, kommunista mozgalom internacionalizmusától. A 18. században Angliából kiinduló mozgalom ideológiája szorosan összefonódott a felvilágosodás eszméivel és mozgalmával. A 19. században a szabadkőművesek lettek a liberális, demokratikus, antiklerikális eszmék hirdetői és képviselői, noha a páholytagok politikai felfogása meglehetősen különböző volt. A 19. század végére a szabadkőművesség jellegzetesen városi, polgári szervezetté vált. Tagjai a középrétegek soraiból kerültek ki; kereskedők, iparosok, bankárok, értelmiségiek voltak. Az 1886-ban létrejött, az összes magyarországi páholyt egyesítő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabálya kimondta: A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést, és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi. (2. paragrafus)

A 19-20. század fordulóján a szabadkőművesség fejlődésének csúcsára ért. Ez időben Európában több mint 7000 páholy működött, mintegy 330.000 taggal, s világszerte több mint kétmillió volt a szabadkőművesek száma. Magyarországon akkor 126 páholy létezett, körülbelül 13.000 taggal. Ennek a jelentős szervezetnek egyik újszerű tevékenységi formája a vándorgyűlés lett, melyet először a történelmi Magyarországra kiterjedően éppen Nagyváradon szerveztek meg, 1903. október 24-25-én. A 20. század elején Nagyvárad rendkívül dinamikusan fejlődő, fontos gazdasági és művelődési központ. A gazdasági fellendülés egyik jelentős következménye volt a polgárosodás, a civil társadalom kialakulása. Ennek meghatározó keretei a különböző társadalmi, közművelődési, jótékony célú, sport- és más egyesületek, amelyek foglalkozások, életkorok, nemek, vallások vagy kitűzött célok szerint szerveződtek, felölelve az élet szinte minden ágát, területét. A várostörténész Fleisz János adatai szerint 1904-ben Nagyváradon összesen 72 egyesület működött, ami rendkívül magas szám a város kb. 50.000 lakosához viszonyítva. A Borovszky Samu szerkesztette Bihar vármegye és Nagyvárad című korabeli monográfia ezzel a kérdéssel kapcsolatban megállapítja: A nagyváradi társadalom mindenféle eszmét vagy törekvést, jótékony vagy kultúrcélt, emberbaráti, irodalmi vagy művészeti vállalkozást támogat. A baj csak az, hogy az egyleti életben résztvevők száma az egyesületek számához képest csekély, s így jellemző a túlterhelés és ennek következménye a gyakori kimerülés. Nem azért szenvednek hajótörést az egyes közhasznú törekvések, mert nem lennének támogatói, hanem azért, mert túl sok az egyesület, s nem sikerül őket egyesíteni egyes közös célokra. Ezeknek az egyesületeknek a sorába tartozott az 1876-ban megalakult László Király Szabadkőműves Páholy, melynek jelentőségét és erejét igazolja az a tény, hogy képes volt egy országos méretű, igen fontos rendezvény kezdeményezésére és megszervezésére.

A nagyváradi szabadkőműves-páholy történetéről mindeddig igen kevés adat áll rendelkezésünkre. Az említett, Borovszky-féle monográfia csak anynyit közöl róla, hogy 1876-ban dr. Berkovits Zsigmond orvos alapította, s fivére, dr. Berkovits Ferenc ügyvéd főmesteri vezetése alatt indult virágzásnak. Napjainkban Péter I. Zoltánnak a Bihari Naplóban közölt városépítészet-történeti cikkeiben olvashattunk a váradi páholyházak leírása kapcsán a helyi szabadkőművesek korai történetéről. Eszerint az 1880-as évek végétől leginkább pangás jellemezte a páholy működését, sőt 1891-ben kimondták a páholy „elaltatását”, hogy egy év múlva ismét életre keltsék. Akkor új, fiatal tagokat is bevontak, de továbbra is Berkovits Ferenc vezetése alatt. Széles körű programot tűztek maguk elé: jótékonysági akciókat szerveztek, megalakították a rabsegélyező egyesületet, a rabok iskoláját. Foglalkoztak az árva gyermekek megsegítésével, gyermekbarát egyesületet létesítettek. Harcoltak a faji megkülönböztetés ellen. Szorgalmazták a város víz- és csatornahálózatának lefektetését a közegészségügyi program keretében. Népkönyvtárak létesítésére indítottak akciót. Saját könyvkiadójukban ismeretterjesztő könyveket adtak ki. A legfontosabb, kézzelfogható, ma is létező megvalósításuk azonban az 1901-ben a Rulikowsky utca elején felépült páholyházuk (székházuk, szentélyük) volt. Erről így írt Dutka Ákos: A sarkon túl, a Rulikowsky úton egy titokzatos, egyiptomi templom külsejű épületet szenteltek fel nemrég. Ez a szabadkőművesek háza. Két páholy is dolgozik benne. Nyugtalan lelkű értelmiségiek otthona. Itt gyúrják, dagasztják a jövendő kovászát. Nagy Andor szerint az új épület villa is volt, de mintha templom is lenne, s végeredményben hasonlít egy különös műterem-házhoz is, melyben valami nagy építőművész zárja el magát a magasba nyíló ablakokkal, hogy csöndben és láthatatlanul folytassa munkáját.

Ebben, a kortársaknak oly titokzatosnak tűnő épületben zajlott le 1903. október 24- és 25-én a László király páholy kezdeményezésére és szervezésében a magyarországi szabadkőműves-páholyok első országos vándorgyűlése.

A gyűlésnek a szervezők által megfogalmazott célja: „hogy elősegítsék a szabadkőműves szervezeteknek az egyöntetű munkálkodását és közvetlen érintkezését, valamint a közös célok és eszmék közös erővel leendő gyakorlati megvalósítását. A vándorgyűlésre Magyarország egész területéről 23 páholy jelentette be részvételét: Budapest, Szeged, Szolnok, Szombathely, Győr, Pozsony, Fiume, Zágráb, Munkács, Temesvár, Brassó, Kolozsvár stb. különböző elnevezésű és irányultságú páholyai.

A szervezők élén a László Király Szabadkőműves Páholy akkori főmestere, dr. Grósz Menyhért állott, s a 12 tagú szervezőbizottságban ott találjuk a város akkori több jeles személyiségét, neves jogászokat, orvosokat, tanárokat, újságírókat, bankárokat (Biró Márk, Edelmann Menyhért, Gáthy Bálint, Kepes Miklós, dr. Nagy Géza, Papp János, dr. Révész Vilmos, dr. Sarkadi Lajos, dr. Schütz Albert, dr. Rosenthal Mór, dr. Várady Zsigmond). A vándorgyűlés programjában a következő előadások szerepeltek:
Teljes cikk : galilei.hu

Kupán Árpád : „A gyermekvédelem és emberszeretet igaz apostola” – Edelmann Menyhért gyermekorvos, szakíró élete

A címbeli jellemzés Edelmann Menyhértről egyik kortársától, Erdős Istvántól, a Nagyvárad újságírójától származik. 1932. december 23-án A hetvenéves Edelmann Menyhért dr. hősi élete címmel rajzolta meg lapjában riportalanya életpályáját, s vonta le végső következtetésként a fenti megállapítást.
Háromnegyed évszázad elteltével, s mai szemmel vizsgálva ennek a rendkívüli személyiségnek életét, tevékenységét, elmondhatjuk, hogy a címben foglalt megállapítás ma is helytálló. Inkább a riport címével vitatkoznánk, de azzal sem elutasítólag. Ma, annyi év távlatából úgy látjuk, hogy annak a korszaknak, amelyben Edelmann Menyhért élt, nem ő volt a hőse, hanem a egész nemzedék, amelynek kortársa volt. Benne élt, hittel, idealizmussal egy történelmi korszakban, de annak nem volt kiemelkedő alakja, haszonélvezője, nem keresett benne karriert, hanem vezető munkása és eszméinek művelője, hirdetője volt. Hiányzott belőle minden valóságérzet, javíthatatlan, naiv eszmeharcos volt, aki mélyen hitte, hogy az emberiségen önzetlenséggel, humánummal és társadalmi összefogással lehet segíteni.
Kétségtelen, hogy Edelmann korának egyik legkiválóbb egyénisége volt, már fiatal orvos korában az emberi boldogság kivívásának vágya hajtotta. Másokért dolgozni, mások szenvedését enyhíteni, embertársai számára érdemessé tenni az életet; ez az ábránd űzte, hajtotta egész életében. A megszállott álmodozók közé tartozott. Barátai csodálattal figyelték, hogyan tudott beteges, erőtlen, gyönge fizikumával annyit dolgozni, alkotni. Ahhoz az a fanatizmus kellett, amely legyőzött minden fáradtságot és erőtlenséget, minden csábítást, minden külső és belső ellenállást. Aki megismeri dr. Edelmann Menyhért életét, az ámulattal látja alkotásainak visszfényében nemes szívének győzelmes alkotóerejét.
Teljes cikk : varad.ro

Kupán Árpád : A legnagyobb magyar bihari napjai Naplójának tükrében

Gróf Széchenyi István halálának 150. évfordulója tiszteletére, a 2010. esztendőt hivatalosan Széchenyi-emlékévvé nyilvánították, s ennek keretében számos rendezvényen idézik a nagy reformer és civilizátor emlékét, méltatják nagyszerű tetteit, alkotásait, újkori történelmünkben betöltött kiemelkedő szerepét.
Mi bihariak, nagyváradiak, diószegiek büszkék vagyunk arra, hogy a fiatal Széchenyi életének egy nem túl hosszú, de meghatározó jellegű szakaszát ezen a vidéken töltötte, s az itt szerzett élmények, tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi években tetteivel, cselekedeteivel kiérdemelje a legnagyobb magyar elnevezést.
A Biharban, pontosabban Diószegen töltött napjairól egy rendkívül hiteles forrás áll rendelkezésünkre, Széchenyi István naplója, amelyet szinte egész életében vezetett. Ezekben a feljegyzésekben számos olyan adat, tény olvasható, amelyből nem csak a szerző gondolat- és érzelemvilágát ismerhetjük meg, de magát a kort is, amelyben ő élt és alkotott.
Az ifjú Széchenyi 1814 júliusában a napóleoni háborúk hadszíntereiről visszatérve Bécsben vetette papírra első naplófeljegyzéseit. Ezek a feljegyzések német nyelven íródtak, mivel abban az időben ő németül írt és beszélt a legfolyékonyabban, mondhatni anyanyelvi szinten. Később, mikor már egyre több időt töltött Magyarországon s bekapcsolódott a közéletbe, a helyi politikába, az országgyűlések munkájába, felfrissítette gyermekkorában szerzett magyarnyelv-készségét, elsajátította a nyelvújítás eredményeképpen kialakult magyar irodalmi nyelvet, de ennek ellenére naplóját szinte mindvégig németül írta. Az 1820-as évektől azonban egyre gyakrabban bukkannak fel magyar szavak és mondatok naplója szövegében, sőt később egész oldalas magyar nyelvű feljegyzések is olvashatók benne.
Naplóját Széchenyi kizárólag saját maga számára írta, gondosan óvta idegen szemektől, olyannyira, hogy 1822-től zárral felszerelt bőrkötésű jegyzőkönyveket használt. Végrendeletében még az 1830-as években úgy rendelkezett, hogy halála után összes naplóját semmisítsék meg. 1841-ben viszont olyan toldalékkal egészítette ki, hogy naplóit és személyi iratait titkárára, Tasner Antalra hagyja, azzal a kikötéssel, hogy azokból csak azokat a részeket hozhatja köztudomásra, amelyek más személyeket nem kompromittálnak. Tasner Széchenyi halála után eleget tett ennek a kérésnek, s eltávolított, kitörölt a naplók szövegéből minden, általa kényesnek tartott részletet.
Széchenyi irathagyatéka csak 1877-ben jutott igazán méltó helyre, az általa alapított Magyar Tudományos Akadémiára, ahol ezen iratok elhelyezésére külön Széchenyi Múzeumot létesítettek. 1945 óta viszont az MTA könyvtárának kézirattárában őrzik.
Széchenyi naplóinak első teljes, betűhív kiadására 1925–39 között került sor, amikor a Magyar Történelmi Társulat a legavatottabb Széchenyi-kutató Viszonta Gyula szerkesztésében, értelmező jegyzetekkel ellátva hat vaskos kötetben adta közre (német nyelven). A naplók teljes magyar nyelvű fordítása csak 1978-ban készült el, jelent meg, s azóta még két újabb kiadásra került sor, már a 21. század elején.
Amint már említettük, az első naplóbejegyzés 1814 júliusában történt, de csak 1820. június 6-tól vezette rendszeresen naplóját Széchenyi, Ami rosszat és jót átéltem címmel. Neves irodalomtörténészek szerint Széchenyi naplói az 1820-as évek elején még valóságos irodalmi alkotások, és az általa írt legszebb szövegek közül valók. Nem tévedtek azok, akik szerint Széchenyi írónak indult, s ehelyett mégsem igazi politikussá vált, hanem inkább olyan költővé, aki versek helyett hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önminősítés, sőt, a tökéletesülés lehetősége volt, vagyis gyónás, önmaga képezésének és megtalálásának az eszköze.
Tovább : varad.ro 

Kupán Árpád : Szabadkőművesek Nagyváradon

A nagyváradi László király páholy jelvénye a borítón

Előszó Biró Bélától

 

 
Kupán tanár úr könyve, bár formailag pusztán a nagyváradi szabadkőművesség
történetét tárja elénk, lényegében Nagyvárad újkori történetének
tömör és érdekfeszítő összefoglalása is egyben. A város történetének
legfontosabb, mondhatni, meghatározó mozzanatát egészen az impériumváltásig,
amikor más történelmi erők vetődnek felszínre, és csaknem
egy évszázadra kibillentik egyensúlyukból a sok évszázados folyamatokat,
éppen a szabadkőművesség által képviselt liberális-kozmopolita
irányzatok és az ultramontán konzervativizmus párharca jelentette.
Mindkét irányzatnak nagyon erős állásai vannak a városban, az összecsapások
tehát itt a leglátványosabbak és a legszenvedélyesebbek.
Nagyvárad a 19. század végén és a 20. század elején Kelet-Közép-Európa
szellemi küzdelmeinek egyik középpontja. Cseppben a tenger. Így aztán a
váradi szabadkőművesség történetének felelevenítése elkerülhetetlenül
ezeknek a küzdelmeknek a krónikája is. Kupán Árpád pedig kitünő krónikás.
A „résztvevő” hitelessége, a kutató szenvedélyes kíváncsisága, a
szabadkőművesség eszméivel rokonszenvező narrátor elfogódottsága
mind-mind tetten érhető a szövegben. Igaz, mindezeket a tények iránti
tisztelet, a hipotézisek, mítoszok, rejtélyek tudatos kerülése tartja
egységben.
A szöveg a történeti tudat krónikus hiánytüneteivel küszködő olvasó
rendelkezésére bocsátja a „történet” megértéséhez legszükségesebb történettudományi
fogódzókat is, és minden esetben az elsődleges forrásokra,
a szabadkőművesség fennmaradt dokumentumaira és főként a
korabeli sajtó közleményeire hagyatkozik.
Ítélkezni semmilyen vonatkozásban sem ítélkezik, bár a szöveg horizontján
a történet végkifejletének körvonalai is földerengenek: a tanácsköztársaság,
a holokauszt és a kommunista diktatúra. Az egymással
szemben álló politikai alternatívák már eleve magukban hordják az
elfajulás csíráit. Már a történet kezdetén nyilvánvaló, ha a Monarchiában
körvonalazódó liberális demokrácia nem lesz eléggé erős ahhoz, hogy a
szemben álló ideológiákat és kulturális preferenciákat működőképes
politikai közösségben integrálja, mindkét oldal ön- és közveszélyes
törekvések forrásává válhat. Nem beszélve a nemzeti problematikáról,
melynek megoldatlansága (a társadalmi konfliktusokkal ötvöződve)
szintén veszélyes gyúanyagot kínál.
Hogy mi lehetett volna a Monarchiából, Magyarországból, Kelet-Közép-
Európából, ha a történeti fejlődés a szabadkőművesség által képviselt
modernizáció és a konzervatívok által képviselt hagyomány konvergenciájának
irányában hat, ha sikerül a valódi konszenzusos politizálás
alapjait megteremteni, ma már aligha tudhatjuk meg. De hogy Európa
határát nem most kellene óriási áldozatok, közel százesztendős katasztrófasorozat,
jobb- és baloldali diktatúrák, vérontások, nemzeti gyűlölködés
és sorozatos gazdasági összeomlások árán keletre tolni, az bizonyosra
vehető.
Az utóbbi években kevés meggondolkodtatóbb szöveget olvastam,
mint ez itt.
Bíró Béla
 Forrás : moly.hu A könyv itt is megrendelhető '

A szerző kötetében nem csupán a nagyváradi szabadkőművesség történetét tárja elénk, hanem a partiumi nagyváros újkori történelmének tömör és érdekes összefoglalását is. Elsőként ennek a legvitatottabb, a legellentmondásosabban megítélt szervezetnek a valós történetét, célkitűzéseit, múltbeli és jelenlegi tevékenységét vázolja fel, majd ismerteti a magyar szabadkőművesség legfontosabb eseményeit is a 18. századtól napjainkig. A fejezetet egy, a mai Románia területén működött magyar szabadkőműves-páholyokat rendszerező táblázat egészíti ki. Ezt követően ismerhetjük meg, hogyan indult meg a 19. században dinamikusan fejlődő Nagyváradon a páholyszervezés, mikor és miként alakult meg a helyi László király szabadkőműves-páholy, s milyen tevékenységet fejtett ki 1919-es betiltásáig. Külön fejezetekben olvashatunk a Trianont követő eseményekről, az előbbi páholyból kivált, s egészen a szabadkőműves szervezetek működését betiltó, 1937-es román intézkedésig működő Bihar páholy, a váradi zsidóságot reprezentáló Jezirah páholy és az újjáalakuló László király páholy további történetéről, a mozgalom II. világháború alatti rövid helyi újjáéledéséről, majd teljes megszűnésükről, végül pedig a román szabadkőművesség mai helyzetéről. A szerző igyekszik elsődleges forrásokra, a szabadkőművesség fennmaradt dokumentumaira és a korabeli sajtó közleményeire támaszkodni, ezekről az irodalomjegyzékből, illetve a források és forráskiadványok jegyzékéből tájékozódhat az érdeklődő olvasó. A kiadványt a páholyok tagságáról készített összefoglaló táblázatok gyűjteménye és névmutató zárja.

A könyv bemutatója: http://szkp1.blogspot.com/2004/12/konyvbemutato-kupan-arpad.html

Részlet a műből: http://www.galilei.hu/erdekes/kupan.pdf
Forrás :szkp2.blogspot.ro 

Kupán Árpád történész, érdemes tanár (Dobra, 1938). Kolozsváron szerzett történelemtanári diplomát 1958-ban, tanított Zetelakán, Kárászteleken, Mezőtelegden, volt levéltáros, vezetett diákszínjátszó kört, helytörténeti kutatásokat folytatott. Mezőtelegd társmonográfusa, többkötetes ismeretterjesztő közíró, Nagyváradon él. 2009-ben Magyar Kultúráért Díjjal tüntették ki.Forrás és írásai: varadlap.ro

Bár nagy volt az érdeklődés- szinte teljesen megtelt a váradi városháza díszterme- a rendezvény ismertetői részét egy óra elteltével be kellett rekeszteni, ugyanis ezen a héten a Polgármesteri Hivatalban minden nap délután 5 órától valamilyen (kampány)eseményt szerveznek…

Jobboldalt a szerző,Kupán Árpád 

Felszólalásában Kupán Árpád arra hívta fel a figyelmet: napjainkban, amikor újból sorsfordító küzdelmek várnak ránk, hiszen megmaradásunk és fejlődésünk a tét, fontos hogy legyőzzük a közönyünket, és erőt merítsünk példamutató elődeink cselekvőkészségéből, lokálpatriotizmusából. A történész külön kiemelte Rimler Károly ünnepi beszédét, melyet „Nagyváros-város új székházának megnyitási ünnepélyén” olvasott fel, ez ugyanis reprint formában most látott először napvilágot. Ugyanakkor megjegyezte: a könyv megírásakor három régi szentenciát tartott szem előtt: míg élek, remélek; a történelem az élet tanítómestere; és a remény hal meg utoljára. Meglátásában ugyanis a reményre, a küzdi akarásra és a cselekvő bátorságra nagy szükség van annak érdekében, hogy Váradnak a történelemben betöltött szerepe ne fakuljon, és büszkék lehessünk a városunkra.
Forrás : erdon.ro 


A szabadkőműves mozgalom az új és jelenkori történelem egyik legkevésbé ismert és legellentmondásosabban megítélt szervezete volt, és maradt egészen napjainkig. Ennek legfőbb oka és magyarázata, hogy mindig igen szigorúan zárt szervezet volt, és egyes országokban és időszakokban titkosan, illegálisan folytatta tevékenységét. Fokozták a körülötte kialakult titokzatosságot szervezeti felépítményei, elnevezései, misztikus-szimbolikus szertartásai, rituális előírásai, melyeket máig megőrzött. Ezt használták ki a mozgalom mindenkori ellenzői és ellenségei arra, hogy a tájékozatlan emberekben minél negatívabb képet alakítsanak ki róla. Pedig pozitív megítéléséhez elég csak két dolgot figyelembe venni: hogy kik az ellenzői, s hogy kik a tagjai és hívei a mozgalomnak. Ellenzői a reakció, az önkényuralom, a totalitarizmus erői, hívei és támogatói a haladás, a felvilágosodás, a racionalizmus elkötelezettjei. A másik, konkrétabb érv csak akkor használható, ha ismerjük a szabadkőművesség alapvető célkitűzését: A nemzeti, faji, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családba kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. (Dr. Balassa József nyelvészprofesszor, 1864-1945)Teljes cikk : galilei.hu 

 

 Forrás : kereso.nava.hu