Ady Endre: Az én kálvinistaságom

Egyik ősöm Adi (Ódi) István (megolvasható sok helyütt, többek között Szilágy-vármegye monográfiájában is) a tizenhatodik század közepe táján végrendeletében megemlékezett a kálvinista rektor-lévitáról is. Diósadon, ahonnan származásunk s egyik prédikátumunk is van, Adi (akkor még az ipszilon nem volt mai fontosságú) Adi (Ódi) István (?) egy bornyút hagyott a rektor-lévitának. Jól-tette s jól-tette az én legnagyobb, legbüszkébben vallott ősöm, anyai nagyapám apja, aki Aranyos-meggyesen az új M. T. Akadémia első folyóiratára hetediknek vagy nyolcadiknak prenumerált. Előtte főurak, püspökök, akiket talán egy lelkes honfiú kapacitált, de az öreg pásztornak (a tiszaeszlári előnevet használták s még nem nézhettem utána, hogy joggal?) kellett a magyar nyelvű tudomány, habár még a fia, a kálvinista pap-nagyapám is szívesebben verselt latinul. Szóval, igazoltam magamat, ősi, legősibb kálvinista vagyok s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus, - s bár internacionalista vagyok - a legteljesebb magyarság. Hogy nagyszerűbb liberalizmusomban elhagyott a zsidóság? - ez az ő dolguk. De a protestánsoknak érezniük kellett volna, hogy az én megjelenésemmel a protestáns s a protestantizmus jelenik meg. "Hejh, Debreczen": nem szeretnék Debrecen lenni, aki a maga gyönyörű kálvinista rómaságát, főiskoláját s vagyonát föláldozta egy alighanem Kalksburgban regulázott egyetemért, s milyen nyílt titok, hogy ezt a gyönyörű kollégiumot, mihelyst egyetem lett, Bernolák Nándor első rektorságára bízták. Diák-kongresszusokról emlékszem e szűzmáriás, májbajosnak látszó öcsémre s megüt a guta, ha komolyan kell tudnom, hogy ez a - Nándor a debreceni egyetem rektora.

No: most jutottam el a mondandómhoz, Rákosit a mai debreceni egyetemi kör ifjúsága üdvözölte a "Nyugat" ellen s - ellenem. Rákosi elment fölolvasni Pesten kálvinista diákok előtt s hajbókoltak előtte gyönge emlékezetű professzorok, papok és világi előkelők. Mindenkinek tudnia illik, hogy Rákosi Jenő jezsuita, kálvinista-gyűlölő volt egész életében és most csak - politizál. Politizál először is - ellenünk, másodszor (jó mindenre gondolni), másodszor a protestáns Németország se kutya. Debrecen megérdemli, amit kapott, de, óh, félek, hogy a magyar kálvinistaság is, melynek irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsra érdemes volt ember. Az én kálvinizmusom meg is marad, mert adott energia a halálig, de undorral vagyok mindenkihez, kik kaphatók, gyávák, bölcsek vagy hallgatók a felekezetemben.

Megjelenési év : 1916.Nyugat ,  6. szám
Forrás : epa.oszk.hu 

Olvasható : huszadikszazad.hu 

Az Osvát fivérek, az irodalmi élet jelesei

Ritkán fordul elő, hogy ugyanabból a családból két olyan férfiú származzon, aki a maga területén, a lapindításban, a literatúra szervezésében, a kultúra animátoraként annyira jelentős hatáskört vállaljon, mint OSVÁT ERNŐ és OSVÁT KÁLMÁN. Az előbbi Budapesten, az utóbbi főleg Marosvásárhelyen töltötte be ezt a fontos szerepkört - írja Szilágyi Aladár az első cikkben.

Osvát Ernő 1876-ban Nagyváradon született Róth Ezékiel néven, nem messze a Nagyvásár tértől, ahol az apjának, Róth Móricnak tőzsdebizományosi irodája volt. Róth Móric előbb rabbinak tanult a nagykárolyi bibliamagyarázónál, Perls Mayernél, de nem lett rabbi, viszont feleségül vette mesterének a leányát. Ernő az első gyermek, majd a családba szinte ótestamentumi szaporasággal érkeznek a fiúk s végül az egyetlen leány. A családi életet szigorú házirend szabályozza, rideg fegyelem uralkodik, egyedül Ernőnek könnyebb a sora: ő a mama kedvence és bizalmasa, franciául társalognak, amit a többiek nem értenek, színházba is csak ketten járnak, miként nyáron fürdőhelyre, de a rendszeresen kiszabott büntetések enyhítése érdekében Ernő öccseinek a közbenjárója is lesz. A kivételezett helyzetért viszont sokat kell szenvednie: a német zongoramester hosszú éveken keresztül hiábavalóan oktatja, miként a nevelőnő jó modorra és eleganciára, de a legborzasztóbb még hátravan: amikor a felsős diák tanulmányi eredménye romlani kezd, az aggódó anya a fiával egyidős magántanítókat szerződtet. Ennél megalázóbb dolog egy öntörvényű kamaszgyereket nem érhet.

Érettségi után jogásznak iratkozik Nagyváradon, majd Budapesten, ám a szigorlatokat nem teszi le; ekkor bölcsésznek áll, de diplomát a bölcsészkaron sem szerez.

A lapalapító

Első cikke 1897-ben jelent meg az Esti Újságban. 1898-tól a Budapesti Hírlap közölte irodalmi kritikáit, majd A Hét belső munkatársa lett 1889-től. Az 1900-as években az Új Magyar Szemle munkatársa volt. Osvát Ernő 1902-ben pénzt örökölt, megvásárolta a Magyar Géniusz nevű, válságban lévő hetilapot, és hónapok alatt csődbe vitte. Osvát ekkor házasodott meg, egy bihari gazdálkodó lányát, Steiner Kornéliát vette el, egy gyerekük született, Ágnes.

1905 januárjában Figyelő címmel új lapot indított, nyárra már maga is unta, meg az apósa is állandóan rágta a fülét, hogy kezdjen valami pénzkereső foglalkozásba, így a feleségével elutazik Berlinbe, Drezdába; állást keres, de sehol sem kell. Amikor hazaér, újra szerkeszteni kezdi a Figyelőt, aztán novemberben egy dupla számmal ezt is lezárja.

1907 februárjában lát napvilágot a Nyugat előfizetési felhívása – Ignotusszal szépen ki is számolják, hogy minimum 1200 előfizető kell az életben maradáshoz. Hónapok múlva még mindig az előfizetőket gyűjtik. Aztán lesz, ami lesz, 1907 karácsonyán megjelenik az első szám, élén Ignotus talányos beköszöntőjével. A deficit nő, fő pártolójuk, Hatvany Lajos egyre több pénzt áldoz a lap fenntartására, de a támogatás fejében egyre nagyobb beleszólást kíván a szerkesztésbe. El akarja távolítani Osvátot, cikkeket ír és írat ellene, ankétjához kibérli a Világ című napilapot. 1912 elejére eldurvul a helyzet, Osvát és Hatvany úgy dönt, hogy a köztük lévő feloldhatatlan ellentéteket lovagias módon intézik el. A modernség héroszai január 6-án kardpárbajt vívnak. Hatvany elbizakodott, és két fejjel magasabb Osvátnál; a segédek jelt adnak, ekkor Osvát rémisztő ordítással megrohanja Hatvanyt, s nagy sebet ejt a homlokán.

Hatvany kiszáll a Nyugatból, az alapító szerkesztők meg visszajutnak oda, ahonnan indultak, még mindig hiányzik 600 előfizető. Pedig már olyan nevek fémjelzik a lapot, Osvát felfedezettjeiként, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula. Osvát életében, tehát a folyóirat huszonkét évfolyama alatt, 1908 és 1929 között csaknem ötven nőírót „fedezett fel” a Nyugat. A szerkesztő gyanús bőkezűségét mutatja, hogy ennek egyharmada csupán egyszeri, alkalmi közlés volt. A Nyugat remélt felfutásának az első világháború kitörése vet véget.

A Nyugat alkonya

Mivel 1919-ben az írói direktórium tagja volt, a Horthy-éra elején az a hír járta, hogy Osvátot is le fogják tartóztatni, de ő egykedvűen fogadta a hírt. Aztán Ignotus kivételével – ő inkább külföldön maradt – mehetett mindenki vissza a Nyugathoz, ahol addig Babits tartotta a frontot teljesen egyedül. A szerkesztőtárs, Fenyő Miksa anyagilag szanálta a lapot, s mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének egyik vezetője, időnként pénzügyi hozzájárulásra bírta tehetősebb ismerősét, az illető cserébe Nyugat-részvényeket kapott, ám osztalékfizetésre „soha nincsen mód”…

A Nyugat hasábjain feltűnik Szabó Lőrinc, József Attila, Németh László. De ezekkel az új tehetségekkel valahogy nem jött ki a lépés, s az első nemzedék is elfáradt. A húszas években – ahogy Ignotus mondja – kicsit haloványabb lett a Nyugaton az élet pirosa.

Osvát házasságát, egész magánéletét nagyban meghatározták az örökös anyagi gondok, melyekhez (részben azok következményeként) súlyos betegségek jöttek: gyermekük tbc-vel fertőződött, Osvát 1920 őszén előbb a spanyolnáthát kapta meg, majd nemsokára veseroham tört rá, kétszer is megoperálták. Gyógyulása nem lett tökéletes, gyakran jelentkeztek szövődményes tünetek. A betegeket a feleség kemény önfegyelemmel ápolta. Osvát Ernő, a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alakja életében, sorsában és némiképp szerkesztői magatartásában is meghatározó szerep jutott néhány nőnek. Ez a szexuális kapcsolataiban csapongó, de mély, évtizedes barátságra és szerelemre is képes, lelki alkatában alapvetően rejtőzködő ember igazán csak egy-egy nő előtt tudott valamennyire megnyílni, ritka feltárulkozásai csak nők társaságában történtek meg.

Osvát betegeskedett, és családi élete közben darabokra hullt. Kártyázott, nőzött. A kártyán egyszer nyert egy sarokházat – s még aznap este egy kicsit nyerni akarván hozzá, mindent elveszít. Otthon pokoli a hangulat. A veszekedésekben Osvát lánya mindig az apja pártján állt. Osvátné 1927. május 2-án öngyilkos lett a Farkasréti temető hátsó kerítésénél, egy híd alatt, de előtte még feltöltötte otthon tartós élelmiszerrel az éléskamrát, és a legócskább ruháját vette fel.

Osvát szenvedett. Hetekig ült a szobájában, aztán a heves fájdalom és lelkiismeret-furdalás enyhül, és az élet újra élhetőnek látszik. Folytatta a Nyugat szerkesztését, a kávéházba járást, együtt kellett működnie a világgal, mert pénz kellett a másik tragédia elodázásához: leánya menthetetlen tüdőbeteg, s azt is tudta mindenki, hogy Osvát nem akarja túlélni a gyermeke halálát.

Már kívülállóként nézi a világ és benne saját dolgainak alakulását. 1928 nyarán a Magyar Írók Köre alakuló ülésére el sem akar menni, végül benéz, mert Kosztolányinak megígérte, aztán megszökik, mert túl sokáig tart. A Nyugathoz beérkező kéziratokat hazahordja, de nagy részüket olvasatlanul hagyja heverni. Hogy ki milyen új lapot akar indítani, nem érdekli. Aztán hazamegy, s hogy elcsendesedik a ház, szobájában a saját életének lezárásával van elfoglalva. Az Aréna utcai lakásban az ebédlőből nyíló egyik szűk szoba az övé. A könyvszekrény és a könyvespolcok tartalmától – pénz kell, mindegy, hogy kitől, mennyi és hogyan – hamarosan megválik, de a szobában kötegekben állnak a kéziratok is, évtizedes irományok és frissek, a közölt dolgok és az olvasatlanok. Osvát a fontosabbakat visszajuttatja az eredeti tulajdonosokhoz, a saját kézirataiból egy kisebb részt a barátainak ajándékoz, akik látogatóba mennek hozzá; mindenki tudja, hogy egy ilyen alkalom nem más, mint előre hozott részvétlátogatás. A maradékot eltüzeli a sarokban álló vaskályhában. 1929. október 28-án meghal Osvát Ágnes, és Osvát Ernő szíven lövi magát egy hatlövetű pisztollyal. Az édesanyja arcképe alá ezen a reggelen is friss virágot tűzött…

Forrás : biharmegye.ro 

 Második cikk

A kisebbik Osvát (eredeti családi nevén Roth) fivér, Kálmán, 1880-ban született Nagyváradon. Az elsőszülött Ernő – a Nyugat későbbi szerkesztője – árnyékában nőtt fel. Bátyja volt a „mintagyerek”, a példakép, akinek a nevelésére elsősorban az anya sokkal nagyobb gondot fordított, mint a négy évvel fiatalabb öcs taníttatására, pedig Kálmán kitűnő tanuló volt. Felnőtt korában nem kis keserűséggel így emlékezett vissza a kettejük viszonyára: Ernő „eleitől a felnőttek közé tartozott, köztem és közte a rangkülönbség áthidalhatatlan volt”.

Hogy Osvát Kálmán mit jelentett a Trianon után ébredező erdélyi magyar irodalmi élet számára, arra nézvést hadd idézzük munkatársa, Molter Károly szavait: „Szakadatlanul szelet vet és tisztító vihart arat minden írása, méltatás és elismerés nélkül csak építi a szellem barikádjait a közöny és köznapiság ellen. (…) Munkájának semmi lármásabb eredménye nincs, csak annyi, hogy néhány évtizedig nem volt, ma pedig van erdélyi literatúra.”

Ígéretes, de rövid orvosi karrier

Kálmán a premontreieknél érettségizett, majd orvosi diplomát szerzett. Egyetemista korában kezdett irodalommal is foglalkozni, 1903-ban jelent meg Szivárvány című verskötete, néhány évvel később A jeruzsálemi templomban címmel adta ki elbeszéléseit. Erdélyben, a Régen melletti Bátoson kezdte körorvosi pályáját. A közeli Dedrádszéplakon ismerte meg a szép és művelt nagybirtokoslányt, alsócsernátoni Csernátoni Ágnest. Molter szerint az „érdekesen csúnya, elegáns, sziporkázó szellemű fiatal orvos” vonzotta a fiatal lányt. A szülők azzal a feltétellel engedélyezték a házasságot, hogy a doktor úr vegye fel a református vallást. 1909-ben újabb állomáshelyére, a Bihar megyei Felsődernára költöztek.

Bátyja, aki immár a Nyugat tekintélyes szerkesztője volt, Budapestre csábította, de a fiatalok hamarosan visszatértek Erdélybe, Marosvásárhelyen telepedtek le. A háború kitörése után Roth Kálmánt besorozták katonának. A Kárpátokban súlyos térdsebet kapott, emiatt a vásárhelyi csapatkórházba szállították. Felgyógyulása után nem tért vissza a frontra, a város orvos-parancsnokának nevezték ki a kitűnő tüdőspecialistát. 1916-ban a bátyja nyomán ő is felvette az Osvát nevet, bár ekkor még nem sejtette, hogy ezzel az írói névvel maga is rövidesen bekeveredik az irodalmi élet sodrába, nem, nem Ernő kitaposott nyomdokain haladva, Budapesten, hanem a bénaság sújtotta Erdély földjén…

A megszállott lapalapító

1919-ben, immár a Trianon előtt bekövetkezett román megszállás, impériumváltás első hónapjaiban – a derék vásárhelyi polgárok nem kis meglepődésére – a doktor úr mesterséget cserélt: félbehagyta az orvosi praxist, és felcsapott lapalapítónak. Tette ezt nem sokkal Tabéry Gézáék nagyváradi lapindítási kezdeményezései után, két évvel Kós Károlyék passzivitásellenes röpirata, a Kiáltó Szó megjelenése előtt. Molter Károly visszaemlékezése szerint: „1919 elején, a kínpadra vont magyar lélek hónapjaiban, egy civilbe átöltözni alig tudott, volt háborús főorvos járta velem a várost, majdnem házról házra tolakodtunk a szemüveges úrral, hogy előfizetőket gyűjtsünk egy akkor induló erdélyi revüre. A kérdezősködő, morózus polgároknak, foglalatoskodó háziasszonyoknak azt feleltük, hogy Zord Idő lesz a heti, majd félhavi irodalmi lap címe. »Biza elég zord az idő!« – rázták a fejüket a két házaló felé, és egy unintelligens bankdirektor legyintett a nem éppen nyájas szerkesztőjelöltnek: »Most más dolgok vannak, nem lapszerkesztés!«”

Végül szeptember elsején mégis napvilágot látott a Zord Idő első száma, benne Osvát nagy vihart kavaró vezércikke, Pater, peccavi (Atyám, vétkeztem) címmel. Berde Mária, aki a Szentségvivőkben elevenítette fel ezt a jelentős mozzanatot, hőse révén imigyen töprengett: „Azt kérdezem és kérdezni fogják sokan rajtam kívül, ha ezt olvassák: milyenek voltak ellenfeleink, hogy győzelmet, dicsőséget érdemeltek? Boldogabb volt a regáti paraszt a magyarországinál? A párizsi proletár a budapestinél? Szebben, készebben halt meg az angol katona a székely legénynél? Tisztább kezű volt egy amerikai államférfiú Tisza Istvánnál? (…) Mivel érdemeltük mi jobban meg, hogy az Isten tőlünk elforduljon? Hogy mi legyünk a világ bűnbakja?”

A konzervatív tábor az első számtól kezdve össztüzet zúdított a lapra és szerkesztőjére. Ugyanis Osváték nem kímélték sem a helyi politikai és társadalmi tekintélyeket, sem a belső emigrációba zárkózott búslakodókat, sem a repatriálókat, még az anyaországot sem, annyira, hogy végül kitiltották a lapot Magyarországról. Történt mindez, miközben Osvát Kálmán megnyerte irodalmi szerkesztőül Berde Máriát, fölfedezte – többek között – Nyírő Józsefet, Tompa Lászlót, Sipos Domokost. Osvát a saját költségén adta ki a lapot, nem remélhetett és nem is kapott támogatást, s egy év múltán, 1920 végén kilépett a Zord Időtől, eladta a Kemény Zsigmond Társaságnak, mert az csak nélküle volt hajlandó megvenni.

Kudarcról kudarcra

Osvát nem tud már lap nélkül élni. A Zord Időben elindított Erdélyi Leveleket lap formájában folytatta. Kritikai lapnak szánta, de mindössze egy hónapig jelent meg, mert elfogyott a pénze. Kolozsvárra hívták munkatársnak a Napkelethez, de ő újabb lapot indított Marosvásárhelyen. A Kalauz című társadalmi-irodalmi szemléje valamivel tovább élt, mint az előző, 1923-ban is megjelent néhány száma.

A sikertelen lapkísérletek közben fedezte fel a maga számára az irodalmi konferanszot. Ennek voltak előzményei, hiszen a Zord Idő-esteken is fellépett, de most ez vált megélhetési forrásává. A közönség sziporkázó szellemmel találkozott a kultúrpalotai esteken. Színes, szellemes politikai, közéleti, irodalmi előadások voltak ezek, nem csak hívei, még ellenségei is szívesen hallgatták.

1922-ben jelentetett meg egy füzetet Levelek a fiamhoz. Főúr! címmel. Önvallomások, válaszkeresések és magyarázatok addigi életére, kudarcaira. Aztán elindult felfedezni Romániát. Már a Zord Időben is szót emelt azért, hogy az impériumváltást, az adott történelmi helyzetet, bármilyen fájdalmas legyen is, tudomásul kell venni, és meg kell ismerni azt az országot és azt a népet, amelynek az erdélyi magyarság része lett. Ennek bizonyítására született meg a Románia felfedezése című, úti leveleket tartalmazó könyvecskéje.

Kolozsvárra költözött, és ismét lapalapítással próbálkozott. A Hétfői levelek és a Fölösleges Ember sem lett sikeresebb, mint a megelőzők. Hiába álltak mellé a kor legnagyobb írói. Hiába szerkesztett magas színvonalú lapot, a jól szituált polgárok és a konzervatív arisztokraták, akik anyagilag támogathatták volna, nem voltak hajlandók egy gyékényen árulni az összeférhetetlen Osváttal. 1926 februárjában már Temesvárról küldött körlevelet régi barátainak és írótársainak, a Repríz című új kezdeményezéséhez kért tőlük támogatást.

Még egy utolsó kísérletet tett, a néhány hónapig megjelenő Reprízben számolt be újabb vállalkozásáról, az Erdélyi Lexikonról. Ugyanaz a cél vezette, mint a Románia felfedezése megírásakor. A lexikon Nagyváradon jelent meg 1928-ban. Visszhangtalansága végképp elkeserítette Osvátot. Visszavonult a közélettől, és elment Budapestre. Attól kezdve ritkán írt, még néhány cikket küldött a Helikonnak és a Korunknak, de idejét bátyja, Osvát Ernő hagyatékának gondozásával, művei kiadásával töltötte. 1953. augusztus 1-jén az íróasztalára borulva halt meg agyvérzésben.

Forrás : biharmegye.ro

Nagyvárad és a Holnaposok

 Szinte minden magyar tudja,hogy Ady Endre Nagyváradon élt és szerette a " Pece-parti Párizst". Az egyik lap melynek az egyik alapítója volt ,az a Holnap volt.Az Ady Líceum ( volt Mogyorósi) és a Főutca (Republici)sarkán találhat egy szoborcsoportot,mely a Holnaposokat jelképezi.Megjelent egy cikk a szoborcsoporttal kapcsolatban a cultura.hu-n

 

A Holnap irodalmi társaság 1908-ban alakult Nagyváradon, tagja volt Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka. Azzal a céllal jött létre, hogy a budapesti központú kulturális élet mellett a konzervatív irodalmi szemléletet meghaladó, modern vidéki centrumot hozzanak létre, illetve – Ady nem titkolt szándéka szerint – a Budapesten ebben az időben induló Nyugat folyóirattal konkuráló lapot szerettek volna létrehozni. A helyszínnek pedig leginkább a mind gazdasági, mind kulturális szempontból dinamikusan fejlődő Nagyvárad felelt meg. Nagyváradot ekkor már pezsgő szellemi életének köszönhetően Pece-parti Párizsként emlegették. A társaság az újítást, a modern verselést népszerűsítette, de csak két antológiakötetet tudtak kiadni: az elsőt a megalakulás évében, majd 1909-ben a második, egyben utolsó kötetet.  A versgyűjtemények így is felértek egy hadüzenettel, s a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását váltotta ki.

1914 márciusában a Nagyváradi Naplóban Juhász Gyula A Holnap városa (Lírai feljegyzések) című írásában rajongással írt az öt évvel korábbi, rövid életű, de nagy hatású irodalmi kezdeményezésről: „Igen bizony, jól esik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezik és még a költőknek is juttatnak belőle osztalékot. Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszűnt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom.”
Az Ady-emlékmúzeumban látható egy festmény, amely négy holnapost ábrázol egy kávézóasztal mellett. Innen ered az ötlet, hogy a szoborcsoport az utcára kerüljön, méghozzá “használható” formában. A kis szögletes asztalkát négyen veszik körbe: Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás. Az egyik alak (Emőd Tamás) a széke mellett áll – ez az a motívum, amely megkülönbözteti ezt az alkotást a szokványos köztéri szobroktól -, a sétálóutcán felállított életnagyságú bronz műalkotás üresen hagyott székére bárki leülhet, így válik “aktívvá” a szoborcsoport.

A szoborcsoport elkészítésére Nagyvárad polgármesteri hivatala 2011-ben írt ki pályázatot, amelyet Deák Árpád szobrászművész nyert meg – olvasható az MTI közleményében. Az avatáson a város polgármestere, Ilie Bolojan beszéde szerint a szoborcsoport egyfelől a tisztelet jele azon kulturális és építészeti örökség iránt, amelyet a magyar közösség hozott létre a városban koroktól és politikai rendszerektől függetlenül, ugyanakkor a műalkotás híd is a múlt és a jövő között. Aki az üresen hagyott székre leül, részese lehet a század eleji kulturális élménynek, a Holnaposok irodalmi csoportosulás szellemi örökségének. A Holnaposok szoborcsoportot az Ady Endre Líceum főbejárata melletti, Fő utcai sarkánál találni Nagyváradon.

Tovébbi információ   erdon.ro 
 multikult.transindex.ro   

 Videó : Felavatták a Holnaposok szobrát/tudositok.hu