Trifán László.Forrás : Reggeli Újság
"A Szigligeti Színház Lilliput Társulatának neve elválaszthatatlanul egybefonódik Trifán László képzőművész, bábkészítő, plakát- és díszlettervező, grafikus nevével. 2016. júniusában kiállítás nyílt az általa tervezett plakátokból, és színes alkotásait az évek során több egyéni kiállításon is megtekinthette a közönség. Trifán László 1955. december 10-én született Nagyváradon. A Metropol Group rockegyüttes tagja, a Tibor Ernő Galéria (TEG) alapító tagja. A májusban nyugdíjba vonuló művésszel beszélgettünk munkáról, tehetségről, életről, halálról." - írja Szamos Mariann a Reggeli Újságban. Teljes interjú :
Trifán László Nagyváradon született, a Solidaritatea cipőgyár szomszédságában, ahonnan a kéttornyú templom mellé költözött a család, az egykori kenyérgyár közelébe. Nehéz körülmények között éltek, édesapja vasöntő volt, aki szabad idejében sokat tangóharmonikázott. A 2-es líceumba járt, nem volt jó tanuló, viszont a nyelveket, a franciát, az angolt nagyon szerette, különösen a rajzórákat várta lelkesen. Az olyan órákon, amik nem nagyon érdekelték, osztálytársainak rajzolgatott, például Winnetout, és gyakran bámulta az eget, a szálló madarakat. Már kisgyermekként eldöntötte, hogy nem a madarat akarja megfesteni, amint repül, hanem magát a repülést. Álmaiban a mai napig tényleg repül.
– Hogyan kezdődött a zenészi pályája?
– A Zene- és Képzőművészeti Líceumba, a rajziskolába jártam, festészetre, amikor jött a Beatles-korszak, a ’60-as évek elején. A varázslámpás rádióban hallgattuk apámmal a Szabad Európa mindenféle zenéjét. Akkor még nem volt rock-, hanem beatzene. Aztán jött a Rolling Stones, a nagy kedvenc, Mick Jagger, Keith Richards, szóval kellett egy gitár, de nem volt rá pénz. A Fő utcán volt egy gyönyörű hangszerbolt, ahol csodás illatok várták az embert, a kirakatból inspirálódtam, és végül csináltam is egyet: anyám régi ágyának deszkáit használtam fel, és ezeket fűrészelgettem el titokban. Az első produkciót a szomszédoknak mutattam meg, az ajtóban kezdtem pengetni a Beatles-dalokat. Egy családi összejövetelen derült ki aztán a turpisság, amikor apám és egy rokon alatt berogyott az ágy a megritkított deszkák miatt. Ezután viszont megenyhültek, és vettek nekem egy 330 lejes furnér gitárt. Minden buli Beatles- és Omega-slágerek előadásával telt. Én furulyáztam, zongoráztam is. A szomszédban volt egy úri család, akiknek csodás festményeik voltak, anyám házvezetőnő volt náluk. Volt egy zongorájuk, amit felnyithattam a képek megcsodálása után, és a hölgy megengedte, hogy játsszak rajta, mert látta, hogy nem csak klimpírozok. A legjobb mestertanáraink voltak. A szüneteink is zenéléssel teltek, vittem az iskolába a harmonikát, majd suli után a Körös-parton folytattuk. Grafikát a népművészeti iskolában tanultam, a mostani görög katolikus palotában. Felért egy egyetemmel. Voltak szerzeményeim ekkor már, mindig saját, egyéni dalokat akartam előadni. A legtöbbjük később sláger lett, mint például a Rum blues, a Védj meg engem, a Virágének, a Hideg hajnal.
– Milyen volt munkába állni?
– Első munkahelyem a mozivállalat műhelye lett a Rhédey-kert környékén, itt majdnem húsz évet töltöttem. Tulajdonképpen végig azt csináltam, amit szerettem, az ecset mindig a kezemben volt. Közben a România Film grafikus iskolájában kaptam szakmai továbbképzést mozi reklámgrafikából, a vállalat kérésére. Saját műhelyem volt, két-három méteres reklámpannókat készítettem az összes nagyváradi mozi számára, kézzel festettem meg például az indiánokat, de a megyei mozikat is mi láttuk el plakátokkal. Innen kért át a színház grafikusnak a ’70-es években. A mozit ekkor már kezdték felszámolni, darabonként adták el a vasat, a plakátokkal tüzeltek, a gyönyörű székeket is eltüzelték. Tragédia volt! Nagyjából száz plakátot sikerült megmentenem, és azon gondolkodom, hogy a múzeumnak átadom őket megőrzés céljából. Szerettem a művészlégkört, itt is húsz évet töltöttem el, az idei év a huszadik. Nagyon kedves számomra a Lélek Tibor rendezésében közösen színpadra vitt A három zsivány, de sokat dolgoztunk Az égig érő fán, szintén Tiborral, és a Moha és Páfrányon is. A bábszínházi munkámmal párhuzamosan mentek a koncertek, a mozivállalatnál hívtak a televízióhoz, közreműködtem a román televízió magyar nyelvű adásában, mint egyéni előadó, jelentek meg felvételeim, lemezeim. A Kortárs Színpadon írtam vagy három darabhoz zenét, nagyon szép idők voltak ezek. Ez volt a virágkorszak, a Metropol számára IS.
– Hogyan emlékszik vissza a Metropol Group éveire? Mit adott önnek az együttes?
– Ráduly Béla keresett meg, a Majomszigeten (a mostani Ady líceum előtti kis téren) volt a találka, és közölte, hogy kell nekik egy gitáros, mert elvállaltak egy komoly munkát a színházzal. Rögtön a mélyvízbe kerültem, a színpadra, Szabó Ódzsa Az ifjú Werther szenvedéseivel indult a zenészi pályafutásom. Turnéztunk is a darabbal, de közben koncerteztünk is, egybekötöttük a kettőt. Székelyföldön, Szentgyörgyön, két sportcsarnoknyi ember, Bukarestben a polivalens színpadon tízezer ember – magyarok és románok – skandálta a nevünket, igazi show-műsor volt fényekkel, füsttel, görögtűzzel. Turnék, fesztiválok egész sora következett, hazajöttem, de nem pakoltam ki, mert két nap múlva megint mentünk. A tengerparton hónapokig játszottunk. Székelyföldön akkor alig volt tévé, a magyar adás úgy ment, hogy valakinél, akinek volt, összegyűltek az emberek. Mi majdnem minden héten szerepeltünk benne, a toplista élén voltunk. A Metropol Group első lemezén, a Fehéren, öt szerzeményem szerepel.
– Megosztana egy-két személyes történetet a Metropollal kapcsolatban?
– Egy: Zilahon volt koncertünk, rengeteg ember jött el. Amikor a második szám, a Rum blues következett volna, beállt életem első szívkrízise. A számot lejátszottam, kijött a mentő, de csak egy óra múlva jöttem rendbe. Kettő: Egyik szilveszterkor táncestre mentünk Révre, két külön kisbusszal: a felszerelés egy része és a feleségek egyikben, mi meg Rádullyal meg az énekesnővel egy másikban, és mi lent ragadtunk a nagy havazásban másnap reggelig. Egy pásztornál töltöttük az éjszakát, vízzel koccintottunk.
– Hogyan lett vége az ön számára a turnézásnak? Vége lett egyáltalán?
– Pár év múlva megcsináltuk a második lemezt, amelyen mint hangszeres szerepelek. Utána léptem ki, de az együttes újraalakult. Elhatároztam, hogy a csillogásnak vége, és holnaptól megszerzem azt, ami hiányzik az életemből. Megházasodtam, született egy lányom. De persze hívtak még, fel is léptem, csak már nem voltam tag, talán 1978-ig ment ez így. Az 1994 decemberében, egy balesetben elhunyt Ráduly Béla tiszteletére több emlékkoncertet is adtunk, melyeken én is közreműködtem. 2015 decemberében a budapesti Rockmúzeumban léptünk fel újra közösen, de a Szent László Napokon egyéni előadóként is felléptem, és a Nagyváradról elszármazottak találkozóján is jelen voltam. 2013-ban hármas jubileumot ünnepeltünk: 40 éve mutatták be Az ifjú W. szenvedéseit, akkor töltötte be 85. életévét Szabó József (Ódzsa), valamint 45 évvel azelőtt alakult meg a Metropol Group. Az eseményt a Weisz István színházfotográfus munkáiból készült fotókiállítással is megünnepeltük, aki a Metropolnak is készített plakátokat. Tavaly a Szent László Napokon az Omegával lépett fel a Metropol itt Nagyváradon, és én egészségi állapotom miatt a közönség soraiból nézhettem csupán őket. Idén lennénk 50 évesek, ezért a Nagyváradi Őszre készül egy jubileumi koncert. Szeretnék én is fellépni, állítólag jön mindenki, aki valaha a tagja volt a zenekarnak.
– Mit tartott mindig szem előtt pályája során? Volt olyan, amire nemet mondott?
– Szeretem az embereket, és nem nagyon tudok nemet mondani. A szívműtétem után ez egy kicsit változott. Nem akartam például pionír lenni, sem ifjú kommunista, meg a hajamat sem akartam levágni. Ezek miatt az iskolából a fél lábam mindig kilógott. A falusi kiszállásokat sem nagyon kedveltem a Metropollal, mert rossz volt az első benyomás, sokat kellett idegen számokat játszani, nem pedig a saját szerzeményeket, és a közönség sokszor már kora reggel be volt pálinkázva. Nem nagyon tudtam ezt elviselni, a pénzért sem.
– Mit említene meg fontosabb megvalósításaként?
– Minden nagyváradi iskolában megfordultunk Tóth Ágnes költőnővel nem sokkal ezelőttig, jó pár éven keresztül. Az én dalaim, az ő versei. Jó lett volna folytatni. Hálás és forrongó kis közönség a gyerekeké, szívesen fogadják, amit megmutatsz nekik, és őszintén reagálnak, nem hazudnak, egyszerűen nem mersz nem önmagad lenni előttük. Nagyon szerencsés vagyok, hogy az Ági verseit elénekelhettem, és hogy van egy CD is, amit 2011-ben adtak ki. Egy kedves emlék például, amikor a bábszínházban előadásra jöttek a gyerekek, és a folyosón találtak munka közben, ott faragtam a kis lámpámnál, és megnézték, mit csinálok. Elénekelték nekem a Cirmi című dalunkat. Nagyon megható volt. Ugyanakkor Kinda Péterrel, a filharmónia nagybőgősével is nagyon sokat léptünk fel együtt, duóban is, például kiállításokon, amiért szintén nagyon hálás vagyok.
– Mi az, ami visszatekintve, némi bánkódásra adhat okot?
– Talán az, hogy a mai napig nem vagyok megemlíthető zenész, Nagyváradon különösen nem. Én foglaltam össze három kötetben a város zenei életének hozzám, hozzánk köthető elmúlt évtizedeit, hogy maradjon valami valakinek, akit esetleg még érdekelhet a mi közös múltunk, a történelem, amit tulajdonképpen megírtunk. Így például a Mátza Gyula által és az általam szerzett dalszövegeket is egybeszedtem, a Metropol történetét is sok-sok képpel. Gyakran megkérdezem: ennyi lesz egy emberélet? A TEG is lassan nyugdíjba vonul, és nem lesz, ki átvegye, mert a fiatalok nem jönnek, nem kötelezik el magukat. 1991-ben nyílt meg, szörnyű lenne, ha nem lenne folytatás.
– Hogyan gondol a jövőre?
– 63 éves vagyok. Kiléptem térből és időből. Egy éve lesz márciusban, hogy megműtötték a szívbillentyűmet Temesváron, hamarosan pedig nyugdíjba vonulok. A kórházban a géppel együtt lélegeztünk, és megláttam, ahogy a nap tüzes korongja lenyugszik, és nem fájt semmi. Két év betegeskedés, gerinc- és szívműtétek után hosszú lábadozás következett, aminek a végét most kezdem érezni, kezdek visszatalálni magamhoz, érzem, hogy telítve vagyok, jönnének a dalok, a képek, a tűz még bennem van, most ért be. A szeretet bennem a hajtómotor.
– Mit szeret legjobban Váradban?
– Mindent szeretek Váradban, de úgy érzem, hogy mostanában nem rezdülünk vele úgy együtt, ahogyan régen, kezdenek elvenni belőle, és nem azért, hogy jobb legyen, hanem azért, hogy ne legyen olyan, amilyen volt."
A Metropol Group zenekar 1968-ban alakult Nagyváradon, ahol a hetvenes-nyolcvanas években az egyik legnépszerűbb romániai együttesnek számított. Alapító tagjai Elekes Csaba (gitár), Sergiu Cornea (billentyűk), Tomori Pál (dob), Vajda Tibor (gitár) és Virányi Attila (basszusgitár) voltak. Későbbi tagok: Ráduly Béla dobos-énekes, Trifán László (ének, gitár, 1975-től) és Orbán András (gitár). Első hang- és tévéfelvételüket 1973-ban készítették.
Forrás : eszm.ro
2019 január 19-én lett bejelentve,hogy Trifán László meghalt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése