"Honlapom látogatójának már a főoldalon szembetűnhet, hogy bár Magyarországon élek, különös viszony fûz Nagyváradhoz. Ez csak természetes, mert szülővárosom. Az egyre fakuló emlékezet ködfátyolán át, az idõ és a tér távlatából is fel-felsejlik ez a város, miként Méliusz Józsefnek Temesvár: Város a ködben. Nem értek egyet azzal a közhellyel, miszerint a múlt mindent megszépít. Nem tudom megtenni, hogy "csak a szépre emlékezzem". Mindennek megvan a maga értéke, az élet úgy kerek egész, ha van benne a jóból is, meg a rosszból is. Egyik nem értékelhető a másik nélkül. Ma is szeretem ezt a várost, pontosabban azt a várost. Ami volt, de már nincs. Csak az emlékekben. "Város a magasban". Nekem ezt a várost nem csak az épületek, az utcák, a fák jelentik. A korábbi századforduló táján épült, ma is gyönyörű szecessziós palotákat, szakmámból kifolyólag egykor szinte a pincétől a padlásig bejárhattam. De nem mindegy, hogy ma kik lakják, hogyan gondozzák és becsülik meg ezeket. Szerintem az emberek ugyancsak fontos részei egy város arculatának, meghatározzák annak hangulatát, szellemiségét. Várad lakossága az utóbbi 25 év során annyira felhígult, hogy bárhogyan is igyekszünk szépítgetni a dolgot, egy idegen számára a más kultúrkörben nevelkedett betelepültek viselkedési kultúrája (vagy inkább annak hiánya), szokásai, a tősgyökeres lakosokétól eltérő tradíciói tűnnek fel legelőbb.
A szecessziós EMKE palota a Bémer téren
Az egykori ismerősök, barátok, kollégák azóta már kihaltak, vagy szétszóródtak a világ négy tája felé, amint a váradi gesztenyefák hulló leveleit kergeti az õszi fuvallat. Mások lettek az emberek, a szokások, a színek, a szagok… Már nem találom azt a valamikori sajátos hangulatot, ami ezt a várost jellemezte akárcsak néhány évtizeddel ezelõtt. Úgy látom, hogy ez idõ alatt (ebbõl 45 év kommunista diktatúra) a hatalom tudatos elsorvasztó politikájának eredményeként következett be a legnagyobb változás. Lehet építeni új, színvonalas lakónegyedeket, üzleteket, modern gyárakat, de bizony a fejekben a legnehezebb rendet tenni. Persze ez nem csak Váradra nézve érvényes.
Óriási a kontraszt a giccses, hivalkodó stílusú luxusvillák és a szennyes, mocskos, lepusztult lakótelepek között. A belvárosi, európai szintű üzletek, csillogó-villogó bankfiókok, az új bevásárló-központok és a gombamód elszaporodott, bódésorok között. A város építészeti hagyományaihoz nem illeszkedő, de egy új, a várostól idegen tradíció megteremtését szolgáló, egyre szaporodó hagymakupolás templomokról nem is beszélve. Az amúgy is összezsúfolt lakótelepi tömbházak között még megmaradt játszóterek helyére is egy-egy hagymakupolás ortodox templomot építenek.
Szóval nem csak a szépre emlékezem: de vallom, hogy az 1945-1951 közötti diákévek, a kor nehéz, háború utáni helyzete ellenére, szépek voltak. Azok az évek jutnak eszembe, ahányszor csak végigmegyek az oly jól ismert hárs-, és vadgesztenye-fák szegélyezte váradi utcákon, vagy az egykori, Úri-utcai Premontrei Főgimnázium impozáns épülettömbje elõtt. (A róla szóló rövid ismertető is megtalálható honlapomon). Ilyenkor néhány percre be szoktam menni a rendház templomába, ahol az ódon falak csöndjében felidézem zsenge ifjúságom éveit, akkori barátaimat, osztálytársaimat, tanáraimat. Szinte hallani vélem, amint Raffain Barna osztályfőnök úr, hóna alatt az osztálynaplóval, méltóságteljesen lépked, tiszteletet parancsoló fehér reverendájában. Majd körbejárom a közeli, Szaniszló utcai (ma Eminescu), vadgesztenyefákkal övezett internátus épületét (most a 9. sz. iskola van benne), az udvarán ott álló, felújított kápolnát, melyet a kommunizmus évei alatt az összedőlés fenyegetett. (Ennek udvarán készült 1946-ban a mellékelt csoportkép. Lásd a képeknél). Református létemre gyakran ministráltam is benne. Ma is fülembe cseng Hedwig nõvér érdes hangja, amint sajátos német akcentusával, reggelenként csak többszöri nekiveselkedés után sikerült kiugrasztania bennünket az ágyból, az "Ájen Jézus…". kezdetű imával."Teljes bejegyzés : lorand.erdelyiszallasajanlo.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése