Újabban a nagyváradiság
fokmérője, hogy az ember minél több, a város múltját képeslapokon
ábrázoló zárt vagy nyitott csoportnak legyen a tagja közösségi
oldalakon. A régi szép időkön való fészbúkos elmerengés egy végtelen
történetté gyarapodott, bevallom, a tömény nosztalgiával szemben egészen
immúnis lettem, mint influenza ellen a védőoltásos. Az még hagyján,
hogy távolba szakadt váradiak sok száz, ezer kilométer messzeségből
nézegetik a város valahai arcmását, azon viszont már csak kínosan
mosolyogok, amikor a városban élők lájkolgatják Várad valamely ismert
középületét, mintha az nem a létező valóság lenne, elérhető,
megtekinthető egy tízperces séta után. Értem én azt, hogy lelkileg ez a
mai városháza nem az, mint egy kilencszáztizenegyes képen, de azért úgy
se tegyünk már, mintha innen végérvényesen mind kihaltunk volna. Vagy
mintha ez már egyáltalán nem lenne a mienk, függetlenül attól, hogy mit
gondolunk a falak közti mai döntéshozó nénikéjéről.
A hiábavaló
látszat-lokálpatriotizmus másik megjelenési formája, amikor ugyanezeken
az internetes felületeken szavazást indítanak arról, melyik város a
szebb, melyik színház, melyik városháza. Mintha ezt el lehetne ezzel
dönteni. Nem is azzal van baj, hogy ilyen szavazásokat hirdetnek, hanem
ahogyan ezt a játékot valóságos vagy virtuális lakótársaink milyen
véresen komolyan veszik. A világ dől össze, ha a dobogó harmadik fokára
szorulunk, mondjuk a rút Brassó és Temesvár mögé.
Többnyire azok a buzgó mócsingjai e most vagy soha, a mienk a leg(esleg)szebb vetélkedéseknek, akik bennfentes elhivatottsággal osztják meg, buzdító mondatokkal kiegészítve, a helyi kulturális rendezvények híreit, hogy aztán ezeken szinte soha ne vegyenek részt, majd az eseményről szóló tudósítást népszerűsítve térnek vissza a kultúrharc arcvonalába.
A látszat az, hogy e világhálós stréberek képviselik az igazi, értékelvű magyar váradiságot, mindig mindenkinél mindent jobban tudva, mint az a magabiztos fiatalember, aki a minap egy nyilvános előadáson próbált közbekotyogásaival okosabbnak látszani, mint a neves szaktekintély egyetemi professzor. A lényeg, hogy legyünk elhivatottak.
Azért az érem másik oldalát se takargassuk: nemrég (remélem) szégyenkezve eltávolították a világhálóról annak a hivatalos oldalnak a magyar nyelvű változatát, amely egy pénzzel alaposan kistafírozott projekt részeként borzalmas magyarsággal és hozzá nem értéssel vállalkozott a város népszerűsítésére. Vajh mikor lehetne egybekovácsolni a lelkes tenni akarást a megfizetett szakértelemmel? No mikor, szavazzanak!
Forrás : varad.ro
Többnyire azok a buzgó mócsingjai e most vagy soha, a mienk a leg(esleg)szebb vetélkedéseknek, akik bennfentes elhivatottsággal osztják meg, buzdító mondatokkal kiegészítve, a helyi kulturális rendezvények híreit, hogy aztán ezeken szinte soha ne vegyenek részt, majd az eseményről szóló tudósítást népszerűsítve térnek vissza a kultúrharc arcvonalába.
A látszat az, hogy e világhálós stréberek képviselik az igazi, értékelvű magyar váradiságot, mindig mindenkinél mindent jobban tudva, mint az a magabiztos fiatalember, aki a minap egy nyilvános előadáson próbált közbekotyogásaival okosabbnak látszani, mint a neves szaktekintély egyetemi professzor. A lényeg, hogy legyünk elhivatottak.
Azért az érem másik oldalát se takargassuk: nemrég (remélem) szégyenkezve eltávolították a világhálóról annak a hivatalos oldalnak a magyar nyelvű változatát, amely egy pénzzel alaposan kistafírozott projekt részeként borzalmas magyarsággal és hozzá nem értéssel vállalkozott a város népszerűsítésére. Vajh mikor lehetne egybekovácsolni a lelkes tenni akarást a megfizetett szakértelemmel? No mikor, szavazzanak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése