Kedd este az Ady Endre Középiskola
dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre
hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Ezúttal Kalmár János
magyarországi történész, egyetemi docens tartott előadást a 18. századi
betelepítésekről.
Felvezetőjében Kalmár János kandidátus, az egri Eszterházy Károly Főiskola egyetemi docense arra hívta fel a figyelmet: a múlt öröksége a 18. századi változásokat is befolyásolta. Ha demográfiai szempontból vizsgáljuk a korszakot, azt láthatjuk, hogy az általánosan elfogadott nézet szerint a 15. század végén, Mátyás király halála után a Magyar Királyság (MK) lakossága körülbelül 3,8 millió fő volt. Mivel akkoriban általános összeírás nem történt, ez az adat a monopolhelyzetben levő, jó adminisztrációs apparátussal rendelkező római katolikus egyház adóztatási célból készített adatfelvételére támaszkodik, melynek pontosságát azért több bizonytalansági tényező befolyásolja. Összehasonlítva: ez az akkori Európa összlakosságának 5,8 százalékát jelentette. Kétszáz évvel később, a török hódoltságot követően 4,2- 4,5 millióra volt tehető a MK lakossága, mely a kontinens populációjának 3,8 százalékát tette ki. Minimális növekedésről beszélhetünk csupán, hiszen míg a MK lakossága csak 30 százalékkal nőtt, Európában ez a bővülés átlagosan 60 százalékos volt. Ráadásul ez a szerény emelkedés is a bevándorlások nyomán állt elő, nem spontán népszaporulat következtében. Előbbi már Mohács előtt elkezdődött, amikor balkáni elemek, főleg rácok érkeztek az általuk biztonságosnak ítélt MK területére. Ez a folyamat később újabb lendületet vett, csak az indok volt más: először a törökök elől, majd a törökök nyomában jöttek szálláscsinálóként iparosok és állattenyésztők, akik fokozatosan átvették a magyar parasztság helyét, és délen lokálisan abszolút túlsúlyba kerültek, mely helyzet a településneveken is kimutatható. Az átrendeződés nem csupán etnikai volt, hanem mezőgazdasági átszíneződést, civilizációs szintkülönbséget is eredményezett. A jövevények ugyanis az archaikusabb állattenyésztő kultúrát hozták magukkal, a földműveléssel foglalkozó magyar parasztoknak pedig nem volt más választásuk: „vagy megszokták, vagy megszöktek” Észak-Nyugatra, illetve a Dunántúlra. Ahogy aztán megszilárdultak a meghódított alföldi területek, úgy megváltozott a településszerkezet is. Felbomlott a hagyományos faluhálózat, és helyet kényszerült adni a mezővárosoknak, melyek tulajdonképpen gazdátlanul maradt nagy falvak voltak, ezek minden előnyeivel és hátrányaival együtt. Ugyanakkor kialakult a szarvasmarhatartás szokása, melynek másfél évszázadig jó konjunktúrája volt- magyarázta a történész. Hozzátette: ahová elmenekült a magyar népesség, ott viszont ellentétes tendencia zajlott, vagyis sűrűbb lett a településhálózat, a földparcellák összezsugorodtak, és nőttek a földesúri igények, mely különbségeknek a 18. században messzemenő következményei lesznek. Az erdélyi területeket ezek a változások aránylag kevésbé érintették, mert a belső politikai helyzet viszonylag stabil volt. Béke volt, ezért a meglevő etnikai arányok nem változtak meg gyökeresen, bár némi mobilitás azért itt is érzékelhető volt. A leginkább jellemző, hogy transzhumán életmódot folytató románok jöttek a Kárpátok felől Közép-Erdély irányába, és hosszabb távon állandó településeket hoztak létre.
Teljes cikk : erdon.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése