Forrás : facebook.com
Lapozgatva az öreg, már-már porladó újságokat, elénk tárul az illető kor teljes képe, társadalmi gondjai, emberi gyarlóságai, vagy épp nagy tettei, amiket ezért a kis világért tettek, az ő világukért, amit hatalmas szellemi erővel, odaadó munkával teremtettek. Ilyen lehetett az az ember, akiről számomra igen érdekes riportot találtam a Nagyváradon megjelenő Friss Újság egyik 1937. áprilisi számában. A cikk írója, Szabó Károly nem épp dicsérő szavakkal illeti az akkori idők városvezetőit, no és az akkori idők „szociális védőhálóját.” Igen, a hálátlanságot ostorozza, ami mindenfelől megnyilvánul a szinte magatehetetlen, megrokkant egykori iparos felé, aki egy kis lakatosműhelyből exportképes mezőgazdasági gépgyárat fejlesztett ki, és amit az új hatalom felvásárolt, majd onnantól kezdve a volt tulajdonost, Tátray Sándort semmibe véve semmiféle segélyt vagy nyugdíjat nem folyósítva, a nélkülözés határára sodorta. A gyár egykori alkalmazottai a gépek mellől kiöregedve még csak kaptak egy kis „nyug” vagy „kegydíjat”, csak az alapítót hagyták nyomorogni. És az egykori újság még felsorol pár iparost, akiket ugyanígy nem méltányolt a hálátlan utókor. Egy Madas nevű színész édesapjáról ír, aki patika-berendezéseket gyártott, iparművészként városunkban de kivándorolni kényszerült az ígéret földjére, ahol „nyomorban fejezte be sokat látott életét!” De megemlíti még Kovács Ödönt, a „zseniális műasztalost”, aki ugyan nem volt gyára, de kis műhelyében és a tanonciskolában szakemberek generációinak adta át a szakmát önzetlenül. Nos, ez az ember Pesten, 50 évesen éhen halt egy pincelakásban, mert nem talált munkát.
Ugyan ki emlékszik már Tátray Sándorra ebben a városban? Talán csak az, aki céltalanul bóklászva Várad régi, még érintetlen utcáin bóklászva, megtalál egy csatorna vagy kanálisfedőt, rajta a domború betűkkel: „TÁTRAY NAGYVÁRAD.” De ezekből is egyre kevesebb van már az utcákon. És valószínű, hogy az egykori Nagyvárad címeres ivókútjai, várad címeres villanyoszloptartói is az ő gyárából kerültek ki. Bár erre bizonyítékot nem találtam (még). Az írásból azonban sok minden kiderül arról, hogy milyen ember lehetett Tátray Sándor. Egy kisebb műhely a Körös utca 11. szám alatt volt a kiindulópont talán. Aztán a Teleki utcai kis öntöde is a gyár része lett, végül jött a nagy megvalósítás, az Ősi téri dögtemető helyén megépült „Tátray És Társai vasöntöde és gépgyár Rt. Nagyvárad.” Ez már igazi gyár volt! És az alapítónak semmi nem jelentett akadályt. Szerződést kötött az Andrényi Károly és Fia, valamint a budapesti és bécsi képviseletű Ulrich J. cégekkel mezőgazdasági gépek szállítására és exportjára. Miután a hatalmas munkát már nem bírta erővel és a cég több szellemi és tőkeerőt követelt, magához vette Schüller és Ljuha mérnököket, valamint Erdős Zsigmondot, a zseniális pénzembert, akikkel a cég részvénytársasággá alakult. Mivel az Ősi téren nem volt kövezett út, a gyár szállításai pedig megkövetelték, Kőszeghy városi mérnökkel és Komlósi tanácsossal megépítették a gyárba vezető utat. Aztán amikor már ez sem volt elég, mert a közúti szállítás már nem volt kifizetődő, hatalmas utánajárással kiharcolta a gyárba vezető, rendes vágányú vasúti szárnyvonalat. Mindeközben Tátray Sándor nem csak magának élt. Kivette részét az iparos közügyekből is, jótékonykodott és szakemberek sorát nevelte ki az ötven év során, írja a cikkíró. És amikor jött a „konverzió”, a bankkrízis, a vagyon majdnem mind elúszott, az 1903-ban alapított cég a tönk szélére került, az alapító pedig minden segítség híján szinte nyomorba. Eddig az újságcikk, persze nem teljes terjedelmében és csak néhány helyen idézve az akkori, kissé patetikus hangvételt. De azért mégis elgondolkodtató, hogy az akkori városépítők, a város közösségéért valamit tevők, hogy tűnhettek el napjainkra a köztudatból? Miképp lehetséges az, hogy e város építői, a városért tevők nevét, városszéli utcák őrzik, ha őrzik egyáltalán? Nagyvárad történelmének személyiségei feledésbe merülnek két generáció után. Nem arra gondolok, hogy mindenkinek szobra legyen, vagy utca viselje a nevét, netán a valahol fellelhető sírjukat gondozza valaki örökösök hiányában! Csak arra, hogy még meglévő magyar iskoláinkban, osztályfőnöki órán néhány újság vagy könyv segítségével megemlékezni lehetne ezekről az emberekről is.
„Egy ember addig él, amíg beszélnek róla”– írta Zilahy Lajos egyik novellájában. Remélem, hogy ezzel a pár sorral, sikerült megidéznem, és még néhány emberrel megismertetnem Várad egyik iparosát, Tátray Sándort. Tudják, ha csatornafedelet látnak, amin azt írja, Tátray Nagyvárad…
Farkas László, Nagyvárad
REGGELI ÚJSÁG
Forrás : facebook.com
Forrás : Szép a Városunk Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése