Szinte naponta végigmegyek a volt Olaszi temetőn, valahol a közepén
megállok, és szinte „megrohan” az ott eltemetett váradiak szelleme.
Azoké a váradiaké, akiknek nem adatott meg a végső nyugodalom
természetszerű adománya. Azoké, akiket kiakolbólítottak nyughelyükből,
és vagy más temetőben nyugszanak, vagy ki tudja hova kerültek
megszentségtelenített hamvaik. Persze nem biztos, hogy azok a váradiak
is itt nyugodtak, akikről most megemlékezünk, de nem is ez a fontos. A
fontos az, hogy amikor a váradi ember végigmegy ezen a temetőkerten,
álljon meg egy pillanatra, és emlékezzen meg a valamikor itt
eltemetettekről. Már egyik írásomban megemlékeztem Tátray Sándorról, a
tulajdonképpeni vasgyár, a Phoebus, vagyis az Înfrăţirea gyár
megalapítójáról.
Most egy másik híres váradi iparosról szólnék néhány szót. Grünvald
Jenő műlakatos műhelye, az Úri utca 39. szám alatt volt a múlt század
elejétől fogva. Az akkor idők iparosi megszállottsága vezérelte Jenő
urat, amikor 1893-ban megnyitotta saját házában szerény kis műhelyét. A
szorgalom tehetséggel párosult, és az évek során a kis műhely korszerűen
berendezett gyárrá fejlődött. E gyár hírneve már a város határait régen
átlépte. Bolti vasredőnyei egyre több város kirakatait védik az
illetéktelenektől. Nem sokkal a nyitás után, már a főváros és a környező
városok kereskedői tolongtak megrendeléseikkel. És a legnagyszerűbb az
egészben az, hogy mindezen dolgokat saját erőből, vasakarattal és
szorgalommal érte el. Szakmunkásait saját maga tanította be,
munkásgárdája a legkiválóbbak közül való, saját nevelésű szakember.
Persze, nem csak a redőnyök kiválóak, de a redőnyzárak is saját
műhelyében készülnek. Ha valaki abban az időben bekukkantott volna a
gyár raktárába, bizony látott volna pár csodát! Például az “angol
kivitelű asztalalakú takaréktűzhelyt”, amit a környéken ő gyártott
egyedül. De más, lakatosipari remekek is kikerültek innen. Városunkban
Grünvald Jenő vezette be az autogén forrasztás műveletét, amivel
öntöttvas, réz, bronz, alumínium alkatrész forrasztható és vágható. Ha
régi ablakredőnyön Grünvald feliratot látsz kedves olvasó, jusson
eszedbe Várad egykori híres műlakatosa, Grünvald Jenő. Mondanom sem
kell, hősünk nem csak önmaga vagyonát gyarapítgatta, hanem tevékenyen
részt vett a város társadalmi életében, iparos körében, jótékonykodott
és nem utolsó sorban szakemberek generációját adta a jövendőnek.
Mai barangolásunk másik színhelye az egykori Apáca utca, ami később
Szilágyi Dezső utca lett. Itt áll, mai napig is a Sonnenfeld ház. A ház
udvarában pedig a Sonnenfeld nyomda. A múlt század tízes éveiben, a
nyomda, amit Adolf úr vezetett, fővárosi színvonalon tudott olyan
munkákat produkálni, ami szépség, finomság és művészi kivitel
tekintetében versenyzett a legjobbakkal. Pedig viszontagságos volt az út
idáig. 1856-ban if. Sonnenfeld Simon a Bémer téren egy kis
papírkereskedést nyitott. A dolog érdekessége, mondjuk pikantériája az,
hogy ez a boltocska volt az első zsidó üzlet Olasziban. Az üzlet szépen
indult, hamarosan állandó vevőköre lett, ami az idők folyamán egyre
nőtt. Húsz esztendő múltán, az alapító halálakor, a mostani tulajdonos
egy kiválóan prosperáló, komoly vevőkörrel rendelkező üzletet vett át.
De Adolfunk nem elégedett meg ennyivel. Ő nyomdát akart. Fel is
állíttatott hát egy “amerikait”. Így nevezték a lábbal hajtott kis
nyomdagépet. Ez a nyomdácska még a Bémer téri Grünvald ház hátsó
részében működött. Innen fejlődött aztán ki, a monarchia hírű műintézet.
Közben költözködni is kellett, a Grünvald ház átépítése miatt. Méghozzá
a Nagy Sándor utcai saját házba. Innen megint vissza, az átépített
Bémer téri lakba, lefoglalva annak egész földszintjét és szuterénjét.
Persze ezek a vándorlások, mind több, újabb modellű gépekkel történtek.
Minden költözés modernizálással is járt, sőt bővítéssel. És a századelőn
új megvalósítások állnak a cég előtt. Egy 1600 négyzetméteres nyomda
volt az Apáca utcán. A 80 embert foglalkoztató cég már könyvnyomdával
bővült, amelyben a Nagyváradi Naplót is nyomták. Volt itt litográfia,
nyomó ellenőrzési jegyek gyártására, ami a cég egyik specialitása, és
egész monarchiában hírneve van. De itt van a modern könyvkötészet,
üzleti könyvgyártó részleg is. Tervben van már a cinkográfia is, ami
majd megkétszerezi az itt dolgozók számát, még magasabb színvonalra
emelve az innen kikerülő munkákat. Bátran mondhatjuk, mi ma élők is,
akik láttunk régiségvásárokon a Sonnenfeld nyomdából kikerült munkákat,
részvényt, meghívót, röpcédulát, újságot, akár könyvet, hogy gyönyörű
munkákat produkált Sonnenfeld Adolf nyomdája. Lehet, hogy ezután, ha a
volt Breiner előtt visz az útjuk, kedves olvasók, eszükbe jut ez az
írás, a Sonnenfeld nyomda és egy híres váradi nyomdász, aki évente
külföldi tanulmányutakat tesz, hogy újat lásson, és tapasztalatait
itthon érvényesítse. Emlékezésünket zárjuk ma, egy olyan cég
bemutatásával, amely úttörő volt Nagyváradon, alapítója Váli József
pedig igazi kalandornak számított 1870-ben.
A város tétlenségének és a kereskedelem mozdulatlanságának
korszakában alapította meg szikvízgyárát saját telkén, a Szent János
utca 80 szám alatt. Eleinte kicsiben ment a gyártás, mert kevesen
igényelték az újfajta itókát. De emberünk nem tágított és abban az
időben, amikor az ő gyára egyike volt az ország első szikvízgyárainak,
bátran, mert új gépekbe és lovas fogatokba fektetni. És ennek a
bátorságnak meg volt az eredménye. A századelőn már az alapító fia, Dr.
Váli Péter vezeti a gyárat. Már villanymotor hajtja a modern
töltőgépeket. Szűrt, vízvezetéki vizet használnak a gyártáshoz,
vegytiszta szénsavval. A korabeli krónika szerint, hat kocsi szállítja a
szikvizet Nagyváradra és a megyébe, ahol mintegy százezer, Váli féle
üveg van forgalomban. Vajon emlékszik e még valaki a Váli családra?
Vajon van még Váli féle szódásüveg magángyűjteményben?
Ezek az iparosok nem alkottak nagyot, nem emlékszik rájuk az
irodalom, sőt, már a köztudat se igen. Mégis ők voltak a város azon
polgárai, akik vállalkozó szellemükkel, előrelátásukkal kiragadták ezt a
drága várost, a középszerűségből és a „boldog békeidők” korának egyik
legprosperálóbb, magyar városává tették.
Farkas László, Nagyvárad