Nagyváradot rajongásig szeretem: gyönyörű, titokzatos, nagy múltú és ízig-vérig európai város. Van benne valami, ami kontinensünk legszabadabb szellemű kulturális és történelmi fellegváraival rokonítja.
Nagyvárad a középkori Magyarország egyik szakrális központja volt, ahol évszázadok óta sugárzik az itteni egyházat megalapító Szent László király szellemi öröksége. A megkoronázása után elzarándokolt ide V. István, IV. László és III. András, kitüntetett figyelmet tanúsított iránta Károly Róbert, I. Lajos, Zsigmond és Mátyás, várában pedig – Szent László temetkezési helyén – hét magyar király talált örök nyugalomra.
Gyakran járok Nagyváradra –lakóhelyemtől, Debrecentől csak 70 kilométerre van –, nem tudok betelni vele. Mindig megdobban a szívem, ha Sebes-Körösön átívelő belvárosi hídra érek, megpillantom a Fekete Sas Szállót, a Szent Lászlótemplomot, a túlparton pedig a magyar színház épületét, meg az egykori EMKE kávéház méltóságteljes tömbjét, ahol egy Ady Endre nevű újságíró Léda szemébe először belenézett.
Igen, számomra a soknemzetiségű Nagyvárad az örökké lázas Ady Endre városa is: a művészi pezsgés és kozmopolita nyitottság szimbóluma, ahol rabul ejtő a múlt század fordulójának nagypolgári eklektikája és életörömöt árasztó szecessziója. Nagy öröm, hogy a romániai szocialista rendszerben elhervasztott történelmi belváros impozáns palotái és polgári lakóházai ma újra a régi fényükben pompáznak. Nem tudok úgy végigmenni a sétálóutcában, hogy ne látnék újabb és újabb, renoválás alatt álló épületeket. De soha nem mulasztom el azt sem, hogy be ne térnék a főutcai Cyrano vendéglőbe, ahol szerencsére magyar a személyzet és magyar nyelvű az étlap, de európai a konyha és romániai az árfekvés – egyesíti mindazt, ami Nagyváradot a királyok városává és a városok királyává emeli.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése