Ábrányi Kornél - Egy zsandáros hangverseny

Ábrányi Kornél (1822–1903) zenei író, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus. 1834-ben Nagyváradon ismerkedett meg Erkel Ferenccel. Az ő hatására választotta a zenei pályát. Első szerzeménye 1841-ben jelent meg, 1842-ben zongoristaként is debütált Nagyváradon. 1843-ban külföldre ment tanulni. Münchenben ismerkedett meg Liszt Ferenccel, akinek odaadó barátja lett. Párizsban Chopintől vett zongoraórákat. A szabadságharcban nemzetőrként harcolt. Emlékirataiból SZILÁGYI ALADÁR válogatását közöljük, betűhíven.

1850-ik évi emlékeimből, Vasárnapi Újság, 42. szám, 1891.

Az 1849 év utolsó, Szilvester-éje után az 1850 év első reggelén vértóból kelt fel a nap Magyarország láthatárán. Az én sorsom úgy hozta magával, hogy azt a szerencsétlen évet Pesten töltsem. Irodalmi és művészeti élet abszolúte nem létezett; a nemzet szellemi munkásai szétzüllve bolyongtak szerte az országban, vagy lakattal az ajkukon s bilincscsel a kezükön szenvedtek valamely börtönben. Az év utolsó előtti hónapja járta; a nedves, hideg november egyik reggelén utam a Magyar Király szálló előtt vezetett el, melynek kapuja előtt, nem is remélve, Nagyvárad akkori országszerte ismert hires orvostudorával, Grosz Frigyessel találkoztam, ki ép akkor szállt ki a bérkocsiból. Hozzá, mint annak előtte családom házi orvosához, nemcsak a régi hála és barátság fűzött, hanem a határtalan tisztelet is, melyet, mint fenkölt szellemű, nagy tudományú s a mellett mintaszerű emberbarát és hazafi iránt is éreztem.
– Mennyire örvendek, hogy így véletlenül találkozunk – szólt hozzám meleg öleléssel –, hogy van, mit mivel, hogy érzi magát ebben a vérszagu városban? Vannak művészeti kilátásai?
– Épenséggel semmi – felelém –, ami pedig hogylétemet illeti, arról jobb, ha hallgatunk. Úgy érzem magamat, mint aki rózsakertbe indult s a helyett tövisverembe esett.
– Tudja, mit? – folytatá nemes szivű barátom – én ügyeimet végezve, holnap reggel indúlok vissza Nagyváradra. Szolnoktól saját fogatomon, mely ott vár reám. Jöjjön velem s ott rendezzen egy pár hangversenyt. A sikerről jót állok s visszatérve, egy időre biztosítja nyugalmát s lelkének egyensúlyát.
– Készséggel fogadnám ajánlatát, ha egy nagy bökkenője nem lenne a dolognak. Nincsen útlevelem s mint afféle szemmel tartott internáltnak, nincs is semmi reményem, hogy ilyet kinyerhetnék.
– Az nem baj, leviszem én útlevél nélkül is – bátorított a derék férfiú –, kiadom orvossegédemnek. Ne tartson semmitől. A policzáj- és zsandárőrök az egész vonalon ismernek, mint a nagyváradi kerület katonai kormányzójának házi orvosát; visszajövet a tábornok majd el fogja látni útlevéllel.

Vasút az időben csak Szolnokot kötötte össze a fővárossal, azontúl az őszi és téli habarékos időszakban sártenger volt az egész alföldi síkság a bihari és erdélyi hegységekig. Így nyolczadnapra értünk Nagyváradra, kimerülten az utazás keserves fáradalmaitól. Egészen a nagyváradi policzáj-kordonig nem igen zaklattak útlevélért, s mint a nagy hirű orvos segédje semmi gyanúnak nem voltam kitéve. De a nagyváradi kordonnál pártfogó barátomnak minden tekintélyére és ékesszólására volt szüksége, hogy passziroztasson s csak is a hatalmas katonai kormányzóra való hivatkozás imponált a gyanakvó pribékeknek. A mi történelmünk jeles magyarjai gyakran még jobban üldöztek mindent, ami a szabadság emlékeire vonatkozott, mint maguk az osztrákok. Nagyváradon én is két ilyen régi magyar nevű zsarnok gyűlölő körébe jutottam, s bár felettük állott a katonai kormányzó, aki hatalmas pártolómmá vált barátom s az ő meghitt házi orvosa ajánlatára: mégis odáig vitték ellenem az üldözést, hogy még a nemes szivű altábornagygyal szemben is győzelmesek maradtak.

Braunhof altábornagy volt az időben a nagyváradi országterület katonai főparancsnoka. Tetőtől talpig katona, szigorú kötelességtudással, egyszersmind pártatlan igazságszeretettel, amennyiben az akkori körülmények között, s az ő állásában egyáltalán lehetséges volt, csakhamar bizonyos népszerűségre is tett szert, mert aki csak érintkezett vele, barát vagy ellenség, rokon- vagy ellenérzelmű, elvitte hirét méltányos bánásának.

Másnap, amint megérkeztünk, pártfogó orvos barátom bemutatott a főkormányzónak s egész családjának, elmondván kilétemet s nagyváradi idözésem művészeti czélját, különösen kikérve a tábornok jóindulatát és pártfogását. Az egész család, mint szenvedélyes zenekedvelő, a legszivélyesebben fogadott, maga a kormányzó tábornok pedig kérdésemre, hogy kihez fordúljak czélba vett hangversenyem plakátozása s megtarthatása végett? egyenesen kijelenté, hogy senkire sincsen szükségem, mert, ha ő beleegyezik, senki másnak beleszólója nem lehet. S még az nap a beterjesztett műsorra sajátkezüleg irta rá az „imprimaturt”-t. A tábornok felhatalmazásával kezemben egyenesen a nyomdába siettem, s másnap reggel már minden utczaszögleten olvasható volt a hangverseny műsora. Négy darabját három felvonásköz alatt voltam előadandó a Zöldfa vendéglő termében, hol akkor Feleki Miklós igazgató színtársulata működött. A darabok czimei a következők voltak: 1. „Emlékköny” (magyar ábránd). 2. „A hegyek közt” zenekép Liszt Ferencztöl. 3. „Polonaise” Chopintől, s végül: 4. „Ne sírj hazám” (magyar hallgató nóta). Az első és negyedik szám saját szerzeményem volt.

A mint a közönség tudomást vett e műsorról: egy pár óra alatt minden jegyet elkapkodtak. De nagy lett a ribillió a polgári hatóság körében, mely a policzájt és zsandárságot azonnal mozgósítá; ezek pedig rohantak a városkapitányhoz, hogy rögtön idéztessen maga elé s tiltsa le a hangversenyt, mely az illetékes közegek engedélye nélkül lett közzétéve. A jó urak persze nem birtak tudomással a tábornok közvetlen írásbeli engedélyéről. Két zsandár jött utánam orvos barátom házához, hol szállva valék, hogy a kapitánysághoz kísérjen. A policzájfőnök és a zsandárkapitány már vártak reám. Ez utóbbi a leghívebb mintaképe volt a katonai brutalitásnak, öles magasságú athleta termettel, torzonborz bajuszszal, mély basszus hanggal, mord tekintettel. A mint a városkapitány bemutatott a sbirreknek, a policzájfőnök a zsandárkapitánynak adta át a szót. Nem vártam udvarias üdvözlést, de legmerészebb fantáziámat is túlhaladta az a goromba megtámadás s azok a minden válogatás nélkül használt durva szavak, melyeket – persze ékes német nyelven – hozzám intézett:
Hogy merészelt ön, (ezt németül per er fejezte ki) a mi tudtunk és engedélyünk nélkül hangversenyt hirdetni s hozzá még oly forradalmi müsorozat, a minőt közzétett? Tudja-e ön, hogy azonnal vasra fogom veretni s kitolonczoltatom a városból, s köszönje meg, ha még hadi törvényszék elé nem fog állíttatni.

Én: Uram! – felelém egész nyugodtan elfojtva felindulásomat – ön méltatlanul bántalmaz, mert én a kormányzó tábornok Exczellencziája közvetlen engedélye mellett jártam el. (S itt felmutattam neki nagy bámulatára a tábornoknak sajátkezű irását.)
Ő: Az nem lehet, itt tévedésnek kell lenni; Ö Exczellencziája félre lett vezetve, s ha nem, akkor nem tudta, micsoda darabokat engedélyezett.
Én: Legyen szives kapitány úr megmagyarázni darabjaim forradalmi intenczióját, mert a 2-ik és 3-ik szám ismert zenemüvek, melyek rég megjelentek nyomtatásban még a forradalom előtt. Saját szerzeményeim czimei pedig úgy hiszem, inkább megnyugtatók, békítők, mint lázítók.
Ő: Ön még tagadni meri lázító intenczióját? Mindjárt megmagyarázom. Az „Emlékköny” azt akarja kifejezni, hogy öntsünk könyeket az elesett honvédek sírjára. A „Hegyek közt” Görgei apotheózisa a Kárpátokon át. A „Polonaise” a forradalmi lengyelség dicsőítése s a „Ne sirj hazám”, na az meg egyenes „Anspielung” (célzás) Kossuth mielőbbi visszatérésére. Ön nem fog engem is félrevezetni, mint a tábornokot, kit azonnal fölvilágosítok. Addig is parancsolom, hogy azonnal vonja vissza falragaszok útján hangversenyét.

Első gondom volt lakásomra térni s meczenásomat értesíteni a történtekről. Ő rögtön sietett a kormányzóhoz, felvilágosítani őt ellenségeim cselszövényeiről, kik csak azért rendezték ellenem azt a brutalitást, mert, meg akartak alázni, amiért elmulasztottam náluk tisztelegni s kegyeikért esengeni. Pártfogóm a tábornoknak amaz üzenetével tért vissza, hogy miután a polgári hatóságok műsoromból politikai czékásokat vélnek kimagyarázni, s ennek folytán nem jöhet velük ellenkezésbe, habár meg van győződve e föltevés alaptalanságáról, mégis arra kéret, halaszszam el az az napra hirdetett hangversenyt további értesítésig, egyszersmind kéretett, hogy másnap délelőtt látogassam meg s az új műsort is vigyem magammal.

A városban hamar híre ment a nem várt esetnek s az elkövetett hatósági erőszak – nem pedig a műsor – csakugyan felizgatta a kedélyeket.
Másnap megjelentem a kormányzó altábornagynál. A teremhez közeledve, ahol fogadott, mind jobban kihallottam abból dörgő hangját, melyen a már előre magához rendelt durva zsandárkapitányt kegyetlenül leczkéztette. Amint beléptem, igen udvariasan fogadott, bocsánatot kérve a tegnap szenvedett méltatlanságokért, s átnézve az egészen más czimű, de ugyanazon tartalmú műsort: azt – újból ráírva az „imprimatur„-t – ily szavakkal nyújtotta vissza: „Most már minden rendben van, holnap megtarthatja hangversenyét, s nem tartozik többé senkinek felelősséggel, mert azt én vállalom el.” Erre ismét a zsandárkapitányhoz fordult, ki úgy állt előtte, mintha nyársat nyelt volna, s jelenlétemben oly keményen leszidta a velem szemben tanúsított neveletlen szavaiért és eljárásáért, hogy annak egész életére elég volt a tábornoki leczkéből.

Másnap fényes sikerrel ment végbe a hangverseny. A terem szorongásig megtelt, ott volt a város szine-java s megjelent a kormányzó altábornagy is egész családjával. A sbirrek azonban tüntetésektől tartva, gondoskodtak elégséges detektivröl, s fogdmegekröl. Akadt is teendőjük, mert az utolsó darab alatt többen a hevesebb vérű hallgatók közül ösztönszerűleg érezvén, hogy az mégis csak a letiltott czimü lehet, hangosabban fejezték ki ebbeli nézetüket, mint kellett volna, s azért huszonnégy órai kóterbe kerültek.

Nagyon csalódnék azonban a szíves olvasó, ha azt vélné, hogy ezzel véget ért e zsandáros hangverseny, mert rám nézve a java, azaz, hogy az igazi roszsza, még csak azután következett. Könnyen elképzelhető, hogy a hangverseny sikere, daczára minden czivil hatóság, policzáj és zsandár-áskálódásnak, minő bosszúforrás zsilipjeit nyitotta meg részemre. A nemes lelkű tábornok viselkedése is szúrta szemöket s ellene is komplótot szőttek. Ezt pedig el nem érhették mással, mint az ő politikai megfélemlítésével. S ebben a kerületi főnök és a megyefőnök – mindakettő ismert feketesárga érzelmű táblabíró volt még a 40-es évekből, Beöthy Ödönnek legádázabb ellenségei, – vállalták el a tizek tanácsának szerepét, különösen az utóbbi, ki széltében beszélte, hogy meg fogja mutatni a tábornokkal szemben is, hogy több hangversenyt nem fogok adni Nagyváradon. Hát ezt a szavát csakugyan be is váltotta, mert harmadnapra kényszerítve lettem elhagyni a várost s torony irányában úszni a sártengeren át Pest felé.

Az előadás utáni napon, a második hangverseny megtartása érdekében értekeztem orvos barátommal és családjával, midőn a város kapitánya értem küldött, hogy jelenjek meg nála. Az útlevelemet kérte, akarván látni, ha rendben van-e? Persze az nem lehetett rendben, először mert nem volt, másodszor pedig a régibb, a mivel rendelkeztem, az rég elévült. Azon ürügy alatt hagytam el a kapitányi hivatalt, hogy el fogom hozni lakásomról. Hazatérve most már orvos barátomnak is meggyült a baja s felette kényes helyzetbe jött velem. Sietett is azonnal a kormányzóhoz, elhatározván neki mindent őszintén feltárni s pártfogását úgy saját személye iránt, mint irántam is kikérni. Hogy ő utleveletlen utazó becsempészéseért miként tisztázta magát a kormányzó szigorú kötelességtudásával szemben: az az ő titkuk maradt, nekem csak azt hagyta meg a tábornok, hogy régi útlevelemet mutassam be a hatóságnál s azután jelentkezzem nála. A második hangverseny-tervvel pedig hagyjak fel. De hát mit is gondoltak ki a politikai sbirrek? Azzal beszélték tele a kormányzó fejét és azzal félemlítek meg, hogy én Pestről szökött emisszárius vagyok s a müvészkedés csak álarcz, mely alatt politikai misszió rejlik, s ha tovább is pártolásában részesít: állásába kerülhet. Hát mindezt az egyenes szívű, de kötelességében felette szigorú katona, könnyen el is hihette, mert útlevél nélkül való utazásom ellenem szólott, valamint a szabadságharcz vezér-férfiaival való ismert összeköttetéseim is, mikről őt felvilágosítani, bizonyára nem késtek az ellenfelek.

Midőn régi útlevelemmel megjelentem a kormányzónál: egész más embert találtam benne, mint azelőtt; kimért udvariassággal, de igen hidegen fogadott. Legelső kérdése is az volt, letettem-e a további hangversenyzésről s utikészen állok-e? Igenlő feleletemre egy „Passier-Scheint” vett elő, mely minden kitérés nélkül egyenesen Pestre szólt, s azt sajátkezüleg aláírva, oly utasítással, hogy azt a térparancsnokságnál láttamoztassam, e szavakkal nyújtotta át: „Ön még fiatal ember, háziorvos barátom részletesen megismertetett családjának s önnek is a múltjával; nincs okom kételkedni benne, hogy önt semmiféle politikai indokok nem vezérelték ide, de egy jó tanácscsal szolgálok. Ne menjen bele könnyelműen oly viselkedésekbe – kivált a maihoz hasonló viszonyok közt, – melyek sorsát, sőt még az életét is csak a véletlenre bizzák. Sokkal tartozom az ön barátjának; de ön is sokkal tartozhatik neki, hogy benne szószólójára talált, mert nélküle most a legszigorúbb eljárásban részesült volna. Még ma hagyja el a várost és Pestre érve azonnal jelentkezzék az ottani policzáj-hivatalnál; aztán maradjon csendesen, művészkedjék s ne ártsa magát a hatóságokkal való újjhuzásokba.”

Néhány hónap múlva olvastam aztán a tudósítást Braunhoff tábornok áthelyezéséről Nagyváradról máshová. A bihari és nagyváradi sbirrek, bizonyára nem a legkedvezőbbeket súgták be felőle. Így ért véget az én hangversenyem Nagyváradon 1850-ben, mely örökké hálás emlékezetű orvos barátom nélkül könnyen a torkomra forrhatott volna. Több évre el is ment aztán a kedvem a nyilvánosságtól, mindaddig, míg a sötét éjszaka kezdett egy kissé pirkadni, s a kelő hajnal a haza minden szellemi munkását lassanként ismét a cselekvés terére szólította. Akkor álltam be útegyengetőnek én is a magyar zene és műirodalom katonái közé s azóta is sokszor visszaemlékezem nagyváradi hangversenyem mű-sorozatára, mely az első lökést adta ahhoz, hogy a mai napig is hü maradjak a magyar művészet jogos aspiráczióihoz.
Forrás : biharmegye.ro