Ábrányi Kornél
(1822–1903) zenei író, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus.
1834-ben Nagyváradon ismerkedett meg Erkel Ferenccel. Az ő hatására
választotta a zenei pályát. Első szerzeménye 1841-ben jelent meg,
1842-ben zongoristaként is debütált Nagyváradon. 1843-ban külföldre ment
tanulni. Münchenben ismerkedett meg Liszt Ferenccel, akinek odaadó
barátja lett. Párizsban Chopintől vett zongoraórákat. A szabadságharcban
nemzetőrként harcolt. Emlékirataiból SZILÁGYI ALADÁR válogatását
közöljük, betűhíven.
1850-ik évi emlékeimből, Vasárnapi Újság, 42. szám, 1891.
Az 1849 év utolsó, Szilvester-éje után
az 1850 év első reggelén vértóból kelt fel a nap Magyarország
láthatárán. Az én sorsom úgy hozta magával, hogy azt a szerencsétlen
évet Pesten töltsem. Irodalmi és művészeti élet abszolúte nem létezett; a
nemzet szellemi munkásai szétzüllve bolyongtak szerte az országban,
vagy lakattal az ajkukon s bilincscsel a kezükön szenvedtek valamely
börtönben. Az év utolsó előtti hónapja járta; a nedves, hideg november
egyik reggelén utam a Magyar Király szálló előtt vezetett el, melynek
kapuja előtt, nem is remélve, Nagyvárad akkori országszerte ismert hires
orvostudorával, Grosz Frigyessel találkoztam, ki ép akkor szállt ki a
bérkocsiból. Hozzá, mint annak előtte családom házi orvosához, nemcsak a
régi hála és barátság fűzött, hanem a határtalan tisztelet is, melyet,
mint fenkölt szellemű, nagy tudományú s a mellett mintaszerű emberbarát
és hazafi iránt is éreztem.
– Mennyire örvendek, hogy így véletlenül
találkozunk – szólt hozzám meleg öleléssel –, hogy van, mit mivel, hogy
érzi magát ebben a vérszagu városban? Vannak művészeti kilátásai?
–
Épenséggel semmi – felelém –, ami pedig hogylétemet illeti, arról jobb,
ha hallgatunk. Úgy érzem magamat, mint aki rózsakertbe indult s a
helyett tövisverembe esett.
– Tudja, mit? – folytatá nemes szivű
barátom – én ügyeimet végezve, holnap reggel indúlok vissza Nagyváradra.
Szolnoktól saját fogatomon, mely ott vár reám. Jöjjön velem s ott
rendezzen egy pár hangversenyt. A sikerről jót állok s visszatérve, egy
időre biztosítja nyugalmát s lelkének egyensúlyát.
– Készséggel
fogadnám ajánlatát, ha egy nagy bökkenője nem lenne a dolognak. Nincsen
útlevelem s mint afféle szemmel tartott internáltnak, nincs is semmi
reményem, hogy ilyet kinyerhetnék.
– Az nem baj, leviszem én útlevél
nélkül is – bátorított a derék férfiú –, kiadom orvossegédemnek. Ne
tartson semmitől. A policzáj- és zsandárőrök az egész vonalon ismernek,
mint a nagyváradi kerület katonai kormányzójának házi orvosát;
visszajövet a tábornok majd el fogja látni útlevéllel.
Vasút az időben csak Szolnokot kötötte
össze a fővárossal, azontúl az őszi és téli habarékos időszakban
sártenger volt az egész alföldi síkság a bihari és erdélyi hegységekig.
Így nyolczadnapra értünk Nagyváradra, kimerülten az utazás keserves
fáradalmaitól. Egészen a nagyváradi policzáj-kordonig nem igen zaklattak
útlevélért, s mint a nagy hirű orvos segédje semmi gyanúnak nem voltam
kitéve. De a nagyváradi kordonnál pártfogó barátomnak minden
tekintélyére és ékesszólására volt szüksége, hogy passziroztasson s csak
is a hatalmas katonai kormányzóra való hivatkozás imponált a gyanakvó
pribékeknek. A mi történelmünk jeles magyarjai gyakran még jobban
üldöztek mindent, ami a szabadság emlékeire vonatkozott, mint maguk az
osztrákok. Nagyváradon én is két ilyen régi magyar nevű zsarnok gyűlölő
körébe jutottam, s bár felettük állott a katonai kormányzó, aki hatalmas
pártolómmá vált barátom s az ő meghitt házi orvosa ajánlatára: mégis
odáig vitték ellenem az üldözést, hogy még a nemes szivű altábornagygyal
szemben is győzelmesek maradtak.
Braunhof altábornagy volt az időben a
nagyváradi országterület katonai főparancsnoka. Tetőtől talpig katona,
szigorú kötelességtudással, egyszersmind pártatlan igazságszeretettel,
amennyiben az akkori körülmények között, s az ő állásában egyáltalán
lehetséges volt, csakhamar bizonyos népszerűségre is tett szert, mert
aki csak érintkezett vele, barát vagy ellenség, rokon- vagy
ellenérzelmű, elvitte hirét méltányos bánásának.
Másnap, amint megérkeztünk, pártfogó
orvos barátom bemutatott a főkormányzónak s egész családjának, elmondván
kilétemet s nagyváradi idözésem művészeti czélját, különösen kikérve a
tábornok jóindulatát és pártfogását. Az egész család, mint szenvedélyes
zenekedvelő, a legszivélyesebben fogadott, maga a kormányzó tábornok
pedig kérdésemre, hogy kihez fordúljak czélba vett hangversenyem
plakátozása s megtarthatása végett? egyenesen kijelenté, hogy senkire
sincsen szükségem, mert, ha ő beleegyezik, senki másnak beleszólója nem
lehet. S még az nap a beterjesztett műsorra sajátkezüleg irta rá az
„imprimaturt”-t. A tábornok felhatalmazásával kezemben egyenesen a
nyomdába siettem, s másnap reggel már minden utczaszögleten olvasható
volt a hangverseny műsora. Négy darabját három felvonásköz alatt voltam
előadandó a Zöldfa vendéglő termében, hol akkor Feleki Miklós igazgató
színtársulata működött. A darabok czimei a következők voltak: 1.
„Emlékköny” (magyar ábránd). 2. „A hegyek közt” zenekép Liszt
Ferencztöl. 3. „Polonaise” Chopintől, s végül: 4. „Ne sírj hazám”
(magyar hallgató nóta). Az első és negyedik szám saját szerzeményem
volt.
A mint a közönség tudomást vett e
műsorról: egy pár óra alatt minden jegyet elkapkodtak. De nagy lett a
ribillió a polgári hatóság körében, mely a policzájt és zsandárságot
azonnal mozgósítá; ezek pedig rohantak a városkapitányhoz, hogy rögtön
idéztessen maga elé s tiltsa le a hangversenyt, mely az illetékes
közegek engedélye nélkül lett közzétéve. A jó urak persze nem birtak
tudomással a tábornok közvetlen írásbeli engedélyéről. Két zsandár jött
utánam orvos barátom házához, hol szállva valék, hogy a kapitánysághoz
kísérjen. A policzájfőnök és a zsandárkapitány már vártak reám. Ez
utóbbi a leghívebb mintaképe volt a katonai brutalitásnak, öles
magasságú athleta termettel, torzonborz bajuszszal, mély basszus
hanggal, mord tekintettel. A mint a városkapitány bemutatott a
sbirreknek, a policzájfőnök a zsandárkapitánynak adta át a szót. Nem
vártam udvarias üdvözlést, de legmerészebb fantáziámat is túlhaladta az a
goromba megtámadás s azok a minden válogatás nélkül használt durva
szavak, melyeket – persze ékes német nyelven – hozzám intézett:
Hogy
merészelt ön, (ezt németül per er fejezte ki) a mi tudtunk és
engedélyünk nélkül hangversenyt hirdetni s hozzá még oly forradalmi
müsorozat, a minőt közzétett? Tudja-e ön, hogy azonnal vasra fogom
veretni s kitolonczoltatom a városból, s köszönje meg, ha még hadi
törvényszék elé nem fog állíttatni.
Én: Uram! – felelém egész nyugodtan
elfojtva felindulásomat – ön méltatlanul bántalmaz, mert én a kormányzó
tábornok Exczellencziája közvetlen engedélye mellett jártam el. (S itt
felmutattam neki nagy bámulatára a tábornoknak sajátkezű irását.)
Ő:
Az nem lehet, itt tévedésnek kell lenni; Ö Exczellencziája félre lett
vezetve, s ha nem, akkor nem tudta, micsoda darabokat engedélyezett.
Én:
Legyen szives kapitány úr megmagyarázni darabjaim forradalmi
intenczióját, mert a 2-ik és 3-ik szám ismert zenemüvek, melyek rég
megjelentek nyomtatásban még a forradalom előtt. Saját szerzeményeim
czimei pedig úgy hiszem, inkább megnyugtatók, békítők, mint lázítók.
Ő:
Ön még tagadni meri lázító intenczióját? Mindjárt megmagyarázom. Az
„Emlékköny” azt akarja kifejezni, hogy öntsünk könyeket az elesett
honvédek sírjára. A „Hegyek közt” Görgei apotheózisa a Kárpátokon át. A
„Polonaise” a forradalmi lengyelség dicsőítése s a „Ne sirj hazám”, na
az meg egyenes „Anspielung” (célzás) Kossuth mielőbbi visszatérésére. Ön
nem fog engem is félrevezetni, mint a tábornokot, kit azonnal
fölvilágosítok. Addig is parancsolom, hogy azonnal vonja vissza
falragaszok útján hangversenyét.
Első gondom volt lakásomra térni s
meczenásomat értesíteni a történtekről. Ő rögtön sietett a kormányzóhoz,
felvilágosítani őt ellenségeim cselszövényeiről, kik csak azért
rendezték ellenem azt a brutalitást, mert, meg akartak alázni, amiért
elmulasztottam náluk tisztelegni s kegyeikért esengeni. Pártfogóm a
tábornoknak amaz üzenetével tért vissza, hogy miután a polgári hatóságok
műsoromból politikai czékásokat vélnek kimagyarázni, s ennek folytán
nem jöhet velük ellenkezésbe, habár meg van győződve e föltevés
alaptalanságáról, mégis arra kéret, halaszszam el az az napra hirdetett
hangversenyt további értesítésig, egyszersmind kéretett, hogy másnap
délelőtt látogassam meg s az új műsort is vigyem magammal.
A városban hamar híre ment a nem várt
esetnek s az elkövetett hatósági erőszak – nem pedig a műsor – csakugyan
felizgatta a kedélyeket.
Másnap megjelentem a kormányzó
altábornagynál. A teremhez közeledve, ahol fogadott, mind jobban
kihallottam abból dörgő hangját, melyen a már előre magához rendelt
durva zsandárkapitányt kegyetlenül leczkéztette. Amint beléptem, igen
udvariasan fogadott, bocsánatot kérve a tegnap szenvedett
méltatlanságokért, s átnézve az egészen más czimű, de ugyanazon tartalmú
műsort: azt – újból ráírva az „imprimatur„-t – ily szavakkal nyújtotta
vissza: „Most már minden rendben van, holnap megtarthatja hangversenyét,
s nem tartozik többé senkinek felelősséggel, mert azt én vállalom el.”
Erre ismét a zsandárkapitányhoz fordult, ki úgy állt előtte, mintha
nyársat nyelt volna, s jelenlétemben oly keményen leszidta a velem
szemben tanúsított neveletlen szavaiért és eljárásáért, hogy annak egész
életére elég volt a tábornoki leczkéből.
Másnap fényes sikerrel ment végbe a
hangverseny. A terem szorongásig megtelt, ott volt a város szine-java s
megjelent a kormányzó altábornagy is egész családjával. A sbirrek
azonban tüntetésektől tartva, gondoskodtak elégséges detektivröl, s
fogdmegekröl. Akadt is teendőjük, mert az utolsó darab alatt többen a
hevesebb vérű hallgatók közül ösztönszerűleg érezvén, hogy az mégis csak
a letiltott czimü lehet, hangosabban fejezték ki ebbeli nézetüket, mint
kellett volna, s azért huszonnégy órai kóterbe kerültek.
Nagyon csalódnék azonban a szíves
olvasó, ha azt vélné, hogy ezzel véget ért e zsandáros hangverseny, mert
rám nézve a java, azaz, hogy az igazi roszsza, még csak azután
következett. Könnyen elképzelhető, hogy a hangverseny sikere, daczára
minden czivil hatóság, policzáj és zsandár-áskálódásnak, minő
bosszúforrás zsilipjeit nyitotta meg részemre. A nemes lelkű tábornok
viselkedése is szúrta szemöket s ellene is komplótot szőttek. Ezt pedig
el nem érhették mással, mint az ő politikai megfélemlítésével. S ebben a
kerületi főnök és a megyefőnök – mindakettő ismert feketesárga érzelmű
táblabíró volt még a 40-es évekből, Beöthy Ödönnek legádázabb
ellenségei, – vállalták el a tizek tanácsának szerepét, különösen az
utóbbi, ki széltében beszélte, hogy meg fogja mutatni a tábornokkal
szemben is, hogy több hangversenyt nem fogok adni Nagyváradon. Hát ezt a
szavát csakugyan be is váltotta, mert harmadnapra kényszerítve lettem
elhagyni a várost s torony irányában úszni a sártengeren át Pest felé.
Az előadás utáni napon, a második
hangverseny megtartása érdekében értekeztem orvos barátommal és
családjával, midőn a város kapitánya értem küldött, hogy jelenjek meg
nála. Az útlevelemet kérte, akarván látni, ha rendben van-e? Persze az
nem lehetett rendben, először mert nem volt, másodszor pedig a régibb, a
mivel rendelkeztem, az rég elévült. Azon ürügy alatt hagytam el a
kapitányi hivatalt, hogy el fogom hozni lakásomról. Hazatérve most már
orvos barátomnak is meggyült a baja s felette kényes helyzetbe jött
velem. Sietett is azonnal a kormányzóhoz, elhatározván neki mindent
őszintén feltárni s pártfogását úgy saját személye iránt, mint irántam
is kikérni. Hogy ő utleveletlen utazó becsempészéseért miként tisztázta
magát a kormányzó szigorú kötelességtudásával szemben: az az ő titkuk
maradt, nekem csak azt hagyta meg a tábornok, hogy régi útlevelemet
mutassam be a hatóságnál s azután jelentkezzem nála. A második
hangverseny-tervvel pedig hagyjak fel. De hát mit is gondoltak ki a
politikai sbirrek? Azzal beszélték tele a kormányzó fejét és azzal
félemlítek meg, hogy én Pestről szökött emisszárius vagyok s a
müvészkedés csak álarcz, mely alatt politikai misszió rejlik, s ha
tovább is pártolásában részesít: állásába kerülhet. Hát mindezt az
egyenes szívű, de kötelességében felette szigorú katona, könnyen el is
hihette, mert útlevél nélkül való utazásom ellenem szólott, valamint a
szabadságharcz vezér-férfiaival való ismert összeköttetéseim is, mikről
őt felvilágosítani, bizonyára nem késtek az ellenfelek.
Midőn régi útlevelemmel megjelentem a
kormányzónál: egész más embert találtam benne, mint azelőtt; kimért
udvariassággal, de igen hidegen fogadott. Legelső kérdése is az volt,
letettem-e a további hangversenyzésről s utikészen állok-e? Igenlő
feleletemre egy „Passier-Scheint” vett elő, mely minden kitérés nélkül
egyenesen Pestre szólt, s azt sajátkezüleg aláírva, oly utasítással,
hogy azt a térparancsnokságnál láttamoztassam, e szavakkal nyújtotta át:
„Ön még fiatal ember, háziorvos barátom részletesen megismertetett
családjának s önnek is a múltjával; nincs okom kételkedni benne, hogy
önt semmiféle politikai indokok nem vezérelték ide, de egy jó tanácscsal
szolgálok. Ne menjen bele könnyelműen oly viselkedésekbe – kivált a
maihoz hasonló viszonyok közt, – melyek sorsát, sőt még az életét is
csak a véletlenre bizzák. Sokkal tartozom az ön barátjának; de ön is
sokkal tartozhatik neki, hogy benne szószólójára talált, mert nélküle
most a legszigorúbb eljárásban részesült volna. Még ma hagyja el a
várost és Pestre érve azonnal jelentkezzék az ottani
policzáj-hivatalnál; aztán maradjon csendesen, művészkedjék s ne ártsa
magát a hatóságokkal való újjhuzásokba.”
Néhány hónap múlva olvastam aztán a
tudósítást Braunhoff tábornok áthelyezéséről Nagyváradról máshová. A
bihari és nagyváradi sbirrek, bizonyára nem a legkedvezőbbeket súgták be
felőle. Így ért véget az én hangversenyem Nagyváradon 1850-ben, mely
örökké hálás emlékezetű orvos barátom nélkül könnyen a torkomra
forrhatott volna. Több évre el is ment aztán a kedvem a nyilvánosságtól,
mindaddig, míg a sötét éjszaka kezdett egy kissé pirkadni, s a kelő
hajnal a haza minden szellemi munkását lassanként ismét a cselekvés
terére szólította. Akkor álltam be útegyengetőnek én is a magyar zene és
műirodalom katonái közé s azóta is sokszor visszaemlékezem nagyváradi
hangversenyem mű-sorozatára, mely az első lökést adta ahhoz, hogy a mai
napig is hü maradjak a magyar művészet jogos aspiráczióihoz.
Forrás :
biharmegye.ro
