Tóth István
"Nagyvárad fotográfiai múltjának és jelenének említésekor –
bárhol és bármilyen környezetben történjen is ez – mindig felbukkan Tóth
István neve, aki több mint negyvenéves fotóművészi és kultúraszervező
tevékenységével idén örökre beírta magát a város és az ország
történelmébe, hiszen egyedülálló fotográfiai kollekció viseli a nevét a
jövőben. Múltról, jelenről és az álmok valóra válásáról beszélgettünk
Tóth Istvánnal." - írja Szamos Mariann a Reggeli Újságban.Olvassa el a teljes cikket '
Az idén májusban a nagyváradi önkormányzat által elöljárósági díjjal kitüntetett Tóth István augusztusban ünnepelte 65. születésnapját, ebből az alkalomból a nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeumának ajándékozta évtizedekig gyűjtögetett fotográfiai kollekcióját. A fejedelmi palotában helyet kapó intézménnyel való együttműködés, illetve az ajándék értékének és az ajándékozó személyének elismeréseként a múzeum Nagyvárad fotográfiai, valamint fotótechnikai és fotóművészeti múltját bemutató tárlata hivatalosan is az ő nevét viseli Ştefan Tóth István formában, mivel pályafutása alatt Ştefan Tóth művésznéven vált ismertté.
Nyomdaipari kezdetek
A Tótiban született fotográfussal, aki a tőle megszokott jókedvvel fogad, a vármúzeumban találkozunk és felsétálunk a második emeletre, ahol a kiállítótér első termében foglalunk helyet, mielőtt körbejárnánk az épületrészt. „Iskolás éveimben szerettem meg a fotografálást, és a vágyam az volt, hogy legyen nekem is egy fényképezőgépem. A szüleim rövid időn belül vásároltak is egy Beirette, német márkájú gépet – meséli a kezdetekről. – Az első képeimet a margittai mesterszövetkezetben nagyíttattam ki, és miután felkerültem Bukarestbe a nyolc elemi elvégzése után, a nyomdaipari iskolában sikerült egy fotókör tagjává válnom. Itt nagyon sok információt kaptam a fényképezésről, és ezzel párhuzamosan felfedeztem a város szívében a Romániai Fotóművészek Szövetségének galériáját. Ez egy csodálatos épület és hely volt, ahol két-három hetente nyitottak meg országos és nemzetközi tárlatokat, amelyeket rendszeresen elmentem megnézni. A hároméves iskola elvégzése után Nagyváradon, a Nyomdaipari Vállalatnál kezdtem el dolgozni mint műkönyvkötő. Ezt követően egy katonai napilaphoz, a Gazeta Trupelor de Securitate nevűhöz kerültem a hivatásos fotóriporter mellé. Ez egy különleges időszak volt, amikor nagyon sokat tanultam, sok minőségi fényképezőgéppel dolgoztam, és így másfél év alatt sokat tapasztaltam. Ebben az időben kezdtem elküldeni első alkotásaimat Románia Nemzetközi Fotóművészeti Szalonjára, és itt fogadtak is el a képeimből.”
Az első kiállítások
A szárnybontogatást két egyéni kiállítás hivatalosította, amelyeket 1973-ban és 1974-ben szervezett. „Az első kiállításaim, az első negyven-ötven képpel, szabad témájúak voltak, nagyméretű fotókból, amelyek kézi lenagyítással készültek. Komoly vállalkozás volt, hiszen akkoriban nehezen lehetett megfelelő papírt kapni, és azzal a váradi hat–hét fotográfussal is, akik elszigetelten dolgoztak, nagyon nehéz volt kapcsolatba lépni. Egy trükkel sikerült őket elcsalni a második kiállításom záróünnepségére: beszélgetésre hívtam meg őket. Persze negatívan álltak hozzá az egészhez, hiszen egy ismeretlen valaki két egyéni kiállítással rukkolt elő, de fel voltam készülve rá, hogy támadni fognak. Néhány pohár bor után azonban elbeszélgettünk, hasznos megjegyzések is elhangzottak a kiállításra vonatkozóan, és összebarátkoztunk.” 1976. május 28-án alapította meg a nyomda szakszervezetének keretében a Nagyváradi Tavirózsa Fotóklubot, amelynek jegyzőkönyve és első kiállításának műsorfüzete is megtekinthető a fotográfiatörténeti tárlat anyagai között.Ekképpen kezdődött egy négy évtizedes időszak, amelyben a nagyváradi fotóklub az ország egyik legrangosabbjává vált. 2008-ban alapította meg az Euro Foto Art Nemzetközi Egyesületet, amely az ország legrangosabb nemzetközi fotósegyesülete, több mint száz tagja van Európa országaiban, az Amerikai Egyesült Államokban, Japánban és Kínában, illetve 31 partnerszervezete, szintén európai és ázsiai országokból. „A stratégiám a négy évtized alatt az volt, hogy tiszteljek és segítsek mindenkit, és hogy mind a két szervezetben egy kimondottan családias hangulat legyen, ahol a humornak nagy szerep jut. Egy közösséget nem lehet fenntartani, a közösségi munkát pedig nem lehet elvégezni humor nélkül. Nagyon sok élményben volt részünk ez idő alatt, a lényeg az volt, hogy a régi rendszerben és most is kellőképpen tudni kellett lavírozni, mindig megértetni az akkori vezetőséggel a rendezvények fontosságát, és azt, hogy ezek miképpen hatnak pozitívan az önkormányzatra, és elsősorban a városra.”
A stúdióterem
Egy nagy álma teljesült
Tóth István régi vágya volt a megyeszékhely fotográfiai történetének bemutatása egy állandó kiállítás formájában. „A kétezres évek után éreztem szükségét annak, hogy Nagyváradon alakuljon meg egy fotómúzeum. Őrületes döntés volt az évek alatt összegyűjtött tárgyaknak a felajánlása, de tudom, hogy jó helyen vannak, és nagyon örülök. A múlt év nyarán tudtam meg, hogy megkaptuk ezt a csodálatos hét termet, és leírhatatlan nagy öröm volt, a felhőkben jártam egész nap. És persze őrületes volt a munka is, ami a megvalósítással járt. Meghívtuk az elején a nagyváradi múzeumban dolgozó muzeográfust, Lucia Cornelt, hogy segítsen a berendezés kigondolásában, és ahogy végignézte a termeket, azt kérdezte tőlem nagy komolyan: »Tóth úr, önnek van itt mit kiállítani?« Mondtam, hogy persze, ne aggódjon, nem is lesz elég a terem. Aztán, a szemrevételezés után jöttünk kifelé, és az udvaron még egyszer megkérdezte ugyanezt.” – meséli lelkesen.„Évtizedekkel ezelőtt kezdtem el gyűjteni, és nagyon sokszor volt szerencsém. Én egy nagyon szerencsés ember vagyok” – nyomatékosít csillogó szemekkel, egyaránt utalva karrierjére és családjára. „Sokan szólítottak le az utcán, és ajánlották fel olcsón a holmijaikat, illetve nagyon sok elhalálozott fotóművész családtagja is megkeresett, hogy át akarják adni a hátramaradt tárgyakat. Több mint 800 darabot sikerült így beazonosítani és méltó helyre szállítani. Nagyvárad fotográfiai múltjával kapcsolatban megkerestem Mezey Lajosnak, a város első fotográfusának az ükunokáját Budapesten, és javasoltam neki, hogy a múzeum számára ideiglenesen adjon át néhány eredeti alkotást. Azt mondta, hogy jó, és még könyvet is ígért, aztán, amikor elmentünk hozzá a lakására, több mint negyven képet ajánlott fel. A megnyitóra is eljött augusztusban, és ezeket a százötven évvel ezelőtt készült képeket nekünk adta.”
Az említett fotókkal és a múlt század elejének hangulatát keltő táskagramofonnal, faasztallal, ernyős lámpával, különleges bőrdíszművel ékesített asztali képállvánnyal, százéves írógéppel, és az egyik legértékesebb tárggyal, egy három lábon álló, fából készült harmonikás stúdió-fényképezőgéppel berendezett első teremben Gyenge Rozália, Nagyvárad első hivatásos női fotográfusának a tevékenységéről tekinthető meg egy anyag. A kiállított fényképezőgépek, amelyek az első terem látványos berendezési tárgyai után fogadják a látogatót, időrendi sorrendben követik egymást. A figyelmet megragadja egy aprócska, a csehszlovák időkből való Mikroma II-es gép, valamint az orosz gyártmányú, mechanikus Zenit szerkezetek, amelyek különböző változatai végigkísérték a múlt századot. A fényképezőgépek számára készült speciális táskák között Tóth István felhívja a figyelmemet a sajátjára, amely körbejárta vele néhányszor a világot.
Polaroid, egyszeri használatos fényképezőgépek, fénymérők, villanólámpák, szűrők, üveglemezek, laboratóriumi kellékek, filmtekercsek, vegyszerek, szárítógépek, másoló készülékek, kézi papírvágók, diavetítők, nagyítógépek, reprodukáló gépek, egy román exponáló óra, egy csehszlovák típusú tájképnagyító gép, retusáló ecsetek (hiúz fülszőrzetéből!), valamint egy berendezett amatőr fénykép-laboratórium mindenféle felszereléssel, illetve egy stúdióterem különféle, évtizedekkel ezelőtt használt kellékekkel.
Két ideiglenes kiállítóterem, valamint több mint kétezer kötettel egy értékes könyvállomány tartozik még a városnak adott ajándékhoz."
Forrás : reggeliujsag.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése