Az utolsó kép a költőről, a halálos ágyán.Forrás : neon.hu
Él? Élt. Lehet, hogy abban a percben halt meg, mikor e feltétlen bizonyos világirodalmi ítéletet előlegbe mertük adni róla. S élete már hónapok óta nem volt élet, s ma reggel a fájdalmas öröm zokogásával ejtettem le a telefonkagylót, mikor egy barátunktól megtudtam, hogy Ady Endrének csak e néhány héttel kellett túlélnie önmagát. A lángelmék minisztere, az isten, kegyetlenül jó volt hozzá. Eloltotta a tűzhányó hegyet, mikor már csak füstje maradt volna. Áhítattal nézem kezemet, mely e sorokat írja. Nékem adatott, s egypárunknak, hogy e határtalan magyarnak némiképp irodalmi keresztapja lehessünk. Nevünk meg fog maradni az övé körül, mint a lelkészé a keresztlevelekben. Első versét nem tudom, nem emlékszem rá, nem figyeltem. De az utolsót én váltottam, szedtem, kényszerítettem ki belőle, a vallás rosszhiszeműségével. Tudtam, hogy vége, szorongattam a kezét, s éreztem, hogy már a keze is dadog. De bíztam dadogásában, a Pythia is dadogott. Emlékeztem Vörösmarty utolsó, félbemaradt, a feloszlás szivárványától zománcos versére, az öreg magyar költőről, kinek fáradt vállairól vén gúnyája lekopott. Forradalom volt, az ő forradalma, az Adyé, s nemzeti szerencsétlenség, mely az ő prófétaságát igazolta. S csakugyan megírta a verset, nem nagyobbat egy névjegynél. S talán nem is többet mondót, de mégis, le tudta adni névjegyét élete munkájánál, szerelme szerencsétlenségénél, s a névjegy is óriás írás, ha óriásnak neve van ráírva.
Ady Endre óriás volt. Nemcsak hogy újat hozott, de az újban mindjárt a netovábbot is. Hogy mennyire, azt akkor lehetett megmérni, mikor játékos kedvében néha elvirtuskodott és virtuózkodott valami régi formával, hanggal vagy stílussal, egy sapphicum fordításával, stanzás regénnyel, kurucz nóta variálásával. Így zongorázhatta Beethoven a Maikäfer flieg-et. Mindent tudott, amit akart, és legjobban tudta. S ezzel a tökéletességgel tudta világgá alakítani a magával hozottat. Ezért lefordíthatatlan és utánozhatatlan. Az Ady-korszak vele kezdődik és vele zárul le.
Jelentősége, ahogy e percben meg tudom mérni, hármas. Az egyénisége, a mondanivalója s a formája.
Egyénisége prófétai. Akinek tudomása megérzés, tudása hit, hevülete egység a Mindennel. Önző és segítő, mint akivel egy. Tolmács és parancs, szent állat, kiben a természet éli ki magát. Joga van felélni a mások életét, mert minden élet gazdagszik az övéből.
Mondanivalója az örök ma. Vagyis a ma, mely minden múltaknak extraktuma, nála még a magyari s a bibliai múlté is, s hullám a jövő folyamatosságához. A mai hullámhegy az idegek számadása önmagukról. Érzéki intellektualitás, bíráló intuíció. Ady.
Formája: az a forma, amely kifejez. Ebben kivált magyar, a magyarnak élete a közjog, vagyis forma, ami tartalom. A magyarnak vannak közmondásai, mik ritmusukkal mondanak bölcsességet. Adynál a menet asszociáció, s vers, rím, szórend, szócsengés, még a szó szótári értelme is együttvéve tolmácsol, mint a tekintet, az arckifejezés, a gesztus. Minden verse úgy van, úgy szerkesztett, úgy beszél, mint egy ember, kiről nem tudjuk levenni szemünket. Eleven élmény.
Hogy ezenfelül új nyelvet és új verselést hozott, azt Vörösmarty és Arany János után megszoktuk. Csak éppen nem volt gyerekség, Vörösmarty és Arany János után. Mindazonáltal ez már leltározás, s nyitott koporsónál gyámoltalanság. Minderről s mindenéről, mérhetetlen hagyatékáról, irodalomtörténeti jelentőségéről, a Nyugattal való közéről, majd temetés után. Most csak gyertyát békésre simult drága szumír-fejéhez, a szép halottéhoz, kit magában halhatatlanul megénekelt. Akik itt, lábujjhegyre parancsoló idegenben, a magyar ügyért reszketünk; az Ady Endre halálán látjuk, mennyire halhatatlan egy nemzet amelynek mondanivalója van. Halhatatlan Ady, halhatatlan művészet, halhatatlan magyarság.
Forrás : epa.oszk.hu
Olvasható : huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése