Kupán Árpád tanár úr.Forrás : reggeliujsag.ro
"Kupán Árpád nevét egész Nagyvárad ismeri, és sokaknak volt
lehetősége kezet rázni és elbeszélgetni vele, vagy meghallgatni egy-egy
előadását, melyeknek nagy részét idén a nagyváradi vár termeiben
tartotta. Egy kiállítás alkalmával találkoztunk, és örömmel bólintott
rá, hogy a következő alkalommal felel a kérdéseimre. A kérdéseim aztán
megfogyatkoztak, ahogy magától mesélni kezdett, amikor egy héttel
később, a napfényes, de lassan télbe forduló délután felkerestem az
otthonában, és helyet foglaltunk nappalijában." - írja Szamos Mariann a Reggeli Újságban.Biztosan sok váradit érdekli a tanár úrral készített interjú.Íme :
"A 2009-ben Magyar Kultúráért-díjjal kitüntetett Kupán Árpád
történész-levéltáros, közíró 1938. január 1-jén született a Szatmár
megyei Dobrán, és 1958-ban szerzett történelemtanári diplomát
Kolozsváron. Ezt követően Zetelakán, Kárászteleken és Mezőtelegden
dolgozott tanárként, de tanári és kutatói pályafutása egyaránt
tekervényes ösvényeken indult, és ahogy maga fogalmazott a tanulmányi
éveket követő időszakról: az egyetem elvégzése után kezdődött a
kálváriája.
A rendkívüli szakmai alázatról tanúságot tevő történész széles mosollyal kezd mesélni.
Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkoriban
Az egyetemi évekkel, történészi és levéltárosi pályafutásának
kezdeteivel indítunk. A téma adja magát, de az ember az, aki
tapasztalataival és meglátásaival újabb árnyalatokat csempész a
tudományos terület sokszínűségébe: a nemsokára 79. évét betöltő Kupán
Árpád megélt egy nagy háborút, rendszerváltást, forradalmi hullámot,
majd egy újabb rendszerváltást, és rengeteg emléket raktározott el.
Rögtön el is mondott egyet: „Emlékszem, hogy csépléskor például a
cséplőgéphez kellett kivonuljunk diákként, és verset mondtunk, igazi kis
irodalmi műsort adtunk a munkásoknak, akik ebédszüneten voltak. A
kerítésre jelszavakat kellett festeni mésszel: »Le az
imperializmussal!«, »Békét akarunk!« – ilyen mondatokat. Tíz osztályt
végeztünk akkoriban, és a történelemtanárom keltette fel az
érdeklődésemet a tárgy iránt, így tizenhat évesen kerültem be az
egyetemre. Nagyon jó tanári és diákközösség volt akkor a Bolyai
Tudományegyetemen, Jakó Zsigmond professzor pedig korán felfigyelt rám,
és mindvégig próbált irányítani a kutatómunka felé, mert látta, hogy
könyvmoly hajlamú vagyok” – jegyzi meg mosolyogva.
Egy évvel azután, hogy elvégezte az egyetemet, összevonták a két
felsőoktatási intézményt, így jött létre a Babeş-Bolyai Tudományegyetem,
két évvel előtte pedig az 1956-os budapesti forradalom és szabadságharc
rázta meg Közép-Kelet-Európát és a világot. Erre így emlékszik vissza:
„Az egyetemi éveim alatt kezdett el igazán érződni az osztályharc. Akkor
az évfolyamtársaim közül többet is letartóztattak, mert létrehoztak egy
újfajta diákszövetséget. Én a hagyományos diákszövetségnek voltam a
vezetője, azaz nyilvántartottuk, ki az, aki lakhatási, élelmezési
segélyre szorul – gyakorlati jellegű dolgokkal foglalkoztunk. De az a
diákszövetség, amit a többiek akartak, komolyabb szerepet szánt a
diákságnak, például beleszólási jogot abba, hogy mit taníthassanak az
egyetemen, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a magyar történelem, és nagyobb
önállósága legyen a diákságnak. Emiatt később, az ’56-os forradalom
bukása után lett egy nagy per, és több diáktársamat is letartóztatták,
akik tagjai volt ennek a szervezetnek, én azonban kimaradtam, mert
csendes ember voltam. A tárgyalásokra a katonai törvényszéken került sor
Kolozsváron, és jóllehet nem mindenkit engedtek be, én beosontam az
épületbe, mert kíváncsi voltam. Másnap hívatott a rektor, Bányai László,
aki akkor jött haza Amerikából, és egy elkötelezett kommunista volt,
nos, ő mondta, hogy az, ami Magyarországon történik, az amerikai
imperializmus mesterkedése, és fel volt háborodva, hogy miért kellett
nekem elmenni a tárgyalásra, bennem megbízott, nem várt volna ilyesmit
tőlem… De a szemrehányáson kívül nem volt más következménye annak, hogy
ott voltam.”
„A származásom rossz volt”
„Az egyetem elvégzése után kezdődött a kálváriám” – folytatja. „Jakó
Zsigmond professzor tudományos, dokumentációs-könyvtárosi pályára szánt,
és próbált irányítani, de mivel a származásom akkoriban rossznak
számított – édesapám lelkipásztor volt –, ez nem sikerült. Udvarhelyen
szerveződött ugyanakkor egy dokumentációs könyvtár, és oda kerültem
volna. Meg is kaptam a transzfert (ez amolyan engedély volt, mert amúgy
mindenkit a saját megyéjébe neveztek ki akkoriban), de aztán mégis úgy
döntöttek, hogy nem lehet, mert nem vagyok megbízható, Jakó pedig
arisztokrata származású volt, tehát ki tudja, milyen összeesküvést
akartunk volna ott összehozni. Ezt követően négy vagy öt évig hányódtam
egyik helyről a másikra. Nagyon nehéz volt, de Jakó végig biztatott,
tartotta bennem a lelket: állandóan feladatokkal bízott meg, kitalálta,
mit csináljak szabadidőmben, mit dolgozzak. Mikor kezdtem feladni, és
szerettem volna hazakerülni, azt mondta, hogy vigyázzak, mert senki sem
próféta a saját hazájában. Édesapám ekkoriban már itt, Bihar megyében
volt nyugdíjas lelkész, ide akartam hazakerülni. Először ideiglenesen
felvettek az állami levéltárba, ahol mint napidíjas dolgoztam egy évig,
mert szükség volt magyarul tudó levéltárosra. Itt elég nehéz körülmények
között dolgoztam, de mégsem maradhattam.”
Folytatta a tanári munkát
Miután versenyvizsgával Mezőtelegdre helyezték ki tanítani, folytatta
a tanári munkát, és emellett kezdett el foglalkozni helytörténettel is.
V.–VIII. osztályban tanított, szervezett irodalmi és helytörténeti,
valamint diákszínjátszókört, sőt egy kis múzeumot is létrehozott. „Volt
egy kis bonyodalom is körülötte. Mondtam a gyerekeknek, hogy hozzanak
régi dolgokat, és egyszer hoztak is egy világháborús aknát, amit én
betettem az egyik vitrinbe. Aztán egy nyugdíjas katonatiszttől
kérdeztem, hogy nem jelent-e valami veszélyt. Hát persze, hogy
jelentett! Rögtön értesítettük a hadsereget, kiürítették az iskolát,
majd elszállították és felrobbantották az aknát.”
„Az egyik volt tanítványommal, Varga Árpáddal megírtuk Mezőtelegd
történetét, kiegészítve a Sass Kálmán által írt könyvet – mesél tovább. –
Otthonra találtam, és végül itt maradtam nyugdíjazásomig. Feleségem,
aki váradi születésű, végig itt maradt Váradon, én csak a
visszavonulásom, 2008 óta élek itt.”
Most Várad a fő profilja
Mivel sok szabadideje volt, a megyeszékhelyen fokozatosan
bekapcsolódott a helyi kultúréletbe, sokat közölt napilapokban. Könyvek,
folyóiratok, füzetek hevernek az asztalán, és az egyik karnyújtásnyira
lévő halomból Kupán Árpád előhúz egy kisebb füzetet, amelybe kézzel
minden egyes megírt és megjelent cikke címét bevezette. Összesen 226-ot.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tagjaként (2002
óta) számos írása, kötete jelent meg, például a Partiumi füzetek-sorozatban (1956 emlékezete Bihar megyében, Párhuzamos életrajzok – Nagyvárad egykori hírességei).
A történelem kutatójaként örül annak, hogy vannak, akik érdeklődnek a
történelem iránt, és kifejti álláspontját az utolsó kérdésre, a
helytörténészi mesterségre vonatkozóan: „Autodidakta módon is lehet
valaki helytörténész, diploma nélkül is. Nem nézem le és nem ítélem el
azokat, akik tényleg megfelelően állnak hozzá. A jó szándékot és a jó
akaratot mindenképpen értékelni kell, és mindenképpen folytatni kell ezt
a munkát, mert csak úgy maradhatunk meg, ha ismerjük a múltunkat, és
ebből tudunk erőt meríteni”.
Jó tanáccsal is szolgál az önjelölt és az avatott helytörténészek
számára: „Mindenképpen igyekezzenek eljutni a forrásokhoz, és csak aztán
forduljanak egyéb olvasmányok felé. Az interneten sok mindennel lehet
találkozni, de nem mindig hiteles dolgokkal. Nem szégyen segítséget
kérni azoktól, akik értenek a kutatáshoz, de sajnos ez nem divat Váradon
– igaz, máshol se –, sokan vannak, akik bátran belecsapnak, tanácsok
nélkül. Mindenesetre bátorítanám őket, tevékenykedjenek csak,
értékelendő, ha az ember érdeklődik a múlt iránt, de igyekezzenek
forrásokkal dolgozni a megbízhatóság kedvéért.”
Kupán Árpád jelenleg a Várad folyóiratban közöl, és tréfásan
megjegyzi, hogy most ez a fő profilja. Be is avat az idei, számára egyik
legnagyobb kutatási projektjébe: „Kaptam egy érdekes megbízást, most ez
foglalkoztat. Svájcból kerestek meg, hogy dr. Nyiszli Miklós
utóéletének váradi vonatkozásait kutassam fel, aki áldozatból lett
vádlott. A munkának azt a címet adtam, hogy A tragikus sorsú dr. Nyiszli Miklós életének kevésbé ismert epizódjai.”
Ismét előhúz egy mappát egy másik halomból, és megmutatja a gondosan
összegyűjtött anyagot. „Az volt a szörnyű, hogy megírta ezt a könyvet (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, vagy másképpen: Orvos voltam Auschwitzban
– szerz. megj.), és felállítottak egy törvényszéket, ahol ezt
megvitatták, és a vádló Csehi Gyula – illegális kommunistából lett
egyetemi tanár – azt mondta, hogy Nyiszli túlságosan elnéző volt a
hóhéraival szemben. A Fáklyának ez a száma, amelyikben a
beszámoló szerepel, a Megyei Könyvtárból egyszerűen eltűnt, jól
láthatóan valaki kivágta ezt az oldalt. Ezért elmentem Budapestre az
Országos Széchényi Könyvtárba, és ott kétnapi várakozás után megkaptam.
Nyiszli sohasem veszíti el az aktualitását, és tulajdonképpen 1947-ben
volt a tárgyalása, azaz jövőre évfordulója lesz. Tervezem, hogy a Váradban is megjelentetem.”
Végtelen szerénységgel beszél, és nyugodt mosollyal bevallja, hogy
nem volt tehetsége hozzá, hogy megtanulja kezelni a számítógépet, hogy
azon dolgozzon, de hálás, mert segítőkben nincs hiány."
Forrás : reggeliujsag.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése