Látogassa meg Nagyváradot a Google Street Viewen '

Látogasson Nagyváradra a Google Street Viewen ' Kezdje a Borsi úton. Kattintson a linkre a instantstreetview.com-ra '

2015. május 22., péntek

Tuduka Oszkár (1928 -2015)

Képtalálat a következőre: „tuduka oszkár” 
Tuduka Oszkár.Forrás : erdon.ro  

Ismét elment egy nagyszerű nagyváradi tanár.A tanár úrért sokan aggódtak,mert beteg volt.Remélték,hogy az egészségi állapota fog javulni,de nem így történt.Sajnos azok akik szerették és tisztelték, a Rulikowski temetőben vehettek végső búcsút a szeretett tanár úrtól és baráttól.Nagyon szépen lett búcsúztatva.Ezt mondta Fejes Anzelm Rudolf, a Váradhegyfoki Prépostság apátja, prépost-prelátusa  : „egy csillag volt Várad kulturális egén, amelyik ragyog ma is. A csillagoknak két szerepük van a ragyogásukkal: az egyik, hogy útba igazítsanak, a másik, hogy figyelmeztessenek. A tanár úr földi életében az útbaigazítást adta hatalmas tudásával, különösen a komolyzene és az irodalom terén. Most pedig az ő emléke csillog számunkra figyelmeztetőként, hogy kövessük őt, tudjunk naggyá válni szerénységben, alázatban, kitartásban, úgy, ahogy ő nyolcvanhét éven keresztül ezt megmutatta. Akik ismerték, tudják, hogy derűs természet, nagy életkedv, optimista látásmód, nagy tudás, jó hangulat, erős kultúraszeretet jellemezte. Isten adja, hogy csillaga az emlékezésben, az imádságban, és mindenben, ami hozzá köt, ragyogjon tovább számunkra”.Forrás : erdon.ro 

A tanár úr munkásságát nehéz összefoglalni,mert sok cikk ,könyv jelent meg tőle és róla. Az emlékét a váradiak meg fogják őrizni,mert megérdemli Tuduka Oszkár tanár úr.

Tuduka Oszkár (Székelyhíd1928március 9. –) erdélyi magyar zenekritikus, közíró.

Életútja, munkássága

Tanulmányait Nagyszalontán kezdte, majd a nagyváradi Szent László Gimnáziumban folytatta, ahol 1946-ban érettségizett. 1948-ban beiratkozott a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenepedagógia szakára, amelyet három elvégzett év után egészségi okokból abbahagyott. A Bolyai Tudományegyetem Filológiai Karának magyar nyelv és irodalom szakán 1955-ben szerzett tanári oklevelet. 1956-tól 1988-ban történt nyugdíjazásáig Nagyváradon, a jelenleg Ady Endre nevét viselő középiskolában tanított magyar irodalmat. 1991–99 között az újrainduló római katolikus gimnázium óraadó tanára, 1998-tól előadótanár a Partiumi Keresztyén Egyetemen.
Tanári pályáján lelkes támogatója volt az ifjúsági kultúrmozgalomnak, a diákszínjátszásnak. Alkalmi emlékünnepeket szervezett, irodalmi köröket irányított. Két tanártársával – Demkó Lászlóval és Moldován Margittal – elindította és irányította az 1970–75 között megjelent Diákszót.
Tanári munkája mellett, 1955 óta, rendszeres zenekritikusa a város zenei életének. Zenekritikai cikkei a helyi napilapban, alkalmi írásai az Utunkban és az Előrében jelentek meg. 1990 után kisebb tanulmányokat, irodalmi és művelődéstörténeti adalékokat közölt az Erdélyi NaplóbanKelet–NyugatbanHarangszóbanKeresztény Szóban
Teljes cikk : hu.wikipedia.org  
Könyvei
Hosszú utat tett meg az ősi schola több mint két évszázados története során, amely 1771-től kezdődik, amikor Szent István kanonok lerakja a zárda lapjait, s ez az út  jelen korunkig vezet. Hányatott sorsának állomásai leginkább a történelem fordulópontjaihoz kapcsolódnak. Először az Orsolya-rend vezetése alatt álló elemi iskolával kezdi meg leánygyermekek nevelő-oktató tevékenységét. Majd 1856-tól tanítóképző létesül, honnan százával kerülnek ki "a keresztény-gyökerű hitet s szeretetet" hirdető és azt a gyerekinek továbbadó pedagógusok. S párhuzamosan ezzel - a múlt század végétől - az intézmény polgári leányiskolával is bővül. Az I. világháború és az ezt követő fordulat megakasztja az intézet egyenes vonalú fejlődését, sőt az 1920-as évek derekától az iskola sorvadásnak indul, alig tud birkózni a léttel. A II. világháború az iskola történetének újabb, nagy állomása. A szűkös esztendők ellenére újra "kivirágzik", újra megindul a tanítóképző, a régi hagyományokat folytatván, s egyben a leánylíceum is megnyitja kapuit. 1944 után a tudatos elhaláloztatás keserű esztendei következnek, amelyek végül is az államosításban "tetőznek". A régi katolikus alma maternek fel kell adnia "hadállásait", régi hagyományos nevelési módszerét, s át kell azt adnia az ateista-kommunista, hitet tagadó, rendszerének. Az új korszakban - a romokon felépülvén - a nevelés hivatásában bízván, az újonnan létesült iskola megpróbál helytállni, "úszni az árral szemben". A diktatúra szorításában is igyekszik a hivatás erejével hitet s erkölcsöt megőrizni, eredményeket elérni, utat mutatni, nemzedékek jövőjét formálni. Az embert próbára tevő korban a megmaradás lehetőségének megannyi tanújelét mutatta fel az új intézmény, a számtalan megvalósításon s eredményeken keresztül. A művelődés oltárán hozott áldozatos törekvéseket siker is koronázta. Így jutottunk el a 60-as éveken keresztül a románokat s magyarokat egyaránt sorvasztó 80-as évekig, a keserű birkózás már-már kilátástalannak tűnő periódusáig. S ekkor jött a váltás: 1989 decembere, amely kezdetben bizakodó örömmel töltött el, a jövő ígéretének eufóriájával. S ahhoz, hogy céljaink, szándékaink valóra válhassanak, vállalnunk kell az újért való küzdés "keserű kenyerét", az emberi Szép és Jó érdekében: "Ma sem engedik feledtetni Az éber Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, Örzők: vigyázzatok a strázsán." (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)
Forrás : antikvarium.hu 

Könyveiből



Forrás : antikvarium.hu 

 
Tuduka Oszkár.Forrás : biharmegye.ro  

Részlet az interjúból :
– Mikor kezdett bekapcsolódni Nagyvárad zenei életébe?
– Az 1942–43-as évadban vitt el zongoratanárnőm, Fischerné Szalay Stefánia egy eseményszámba menő hangversenyre, Dohnányi Ernő zongoraestjére – Beethoven-szonátákat játszott, az egész műsorra már nem emlékszem, de a Patetikus szonátára nagyon jól –, illetve Zathureczky Ede koncertjére, aki Mendelssohn-Bartholdy hegedűversenyét játszotta csodálatosan. Abban az időben volt a színházban egy kórusest is, Kodály Zoltán vezényelt, de azon nem voltam ott, nem tudom, miért. Viszont ugyancsak zongoratanárnőmnek köszönhetően 1945-ben én tartottam egy előadóestet, Lisztet és Schumannt játszottam.

Teljes interjú : biharmegye.ro 

Cikkei a Biharország hasábjain : biharmegye.ro 

A Szalay család Várad zenei életében cikk szerzője Tuduka Oszkár,mely olvasható a varad.ro-n ' 


Továbbra is a zene szolgálatában cikk olvasható a varad.ro-n ' 


Papp István így búcsúzott Tuduka Oszkártól : 

"Nincs ismeretségünk kezdetéről felidézhető konkrét pillanat, mert alig azután, hogy az újsághoz kerültem csak úgy magától értetődővé vált, hogy én írom be a számítógépbe Tuduka Oszkár cikkeit. Eleinte tanár úrnak, aztán Oszi bácsinak szólítottam a híres nagyváradi tanárt és zenekritikust, aki egyébként nagyon hamar felajánlotta, hogy tegeződjünk, majd ennek a heti rendszerességű együttmunkálkodásnak az eredményeként hamarosan elmaradt a „tanár úr” megszólítás, majd lekopott a „bácsi” is, maradt az „Oszi”, és alakult ki közöttünk egy munkatársinál sokkal erősebb, baráti kapcsolat, aminek nem volt gátja az a tény, hogy gyakorlatilag egy fél évszázaddal volt idősebb nálam.

Azt nem tudom, hogy mi okból, de ismeretségünk legelejétől szimpátiával viseltetett irántam, azt viszont tudom, én miért szerettem meg nagyon őt. Optimizmusa, jókedélye olyan jó hatással volt rám, hogy egy-egy keményebb napomon szinte varázsütésre jobb hangulatom lett, ha csak meghallottam, hogy közeleg felénk a nagy szerkesztőségi hodályban. Egy talán sosem létezett békebeli világ képviselője volt, amelyben a tapintat és a jó szándék nyíltan vállalható és vállalt erény, és amelyben nem szégyen, de szintén erény a tudás és a műveltség, és persze a korral (is) járó bölcsesség. Ezt a békebeli hangulatot árasztotta külső megjelenése is: magas, sovány, ősz hajú ember volt, aki általában kalapban, ballonkabátban jött be a szerkesztőségbe.
Munkánk során többször vitatkoztunk is, főleg amikor egy-egy kevéssé sikerült koncertről írtunk beszámolót, és én buzdítottam arra, hogy fogalmazza meg bátran a kifogásait, azonban ő ezeknek a koncerteknek is inkább a pozitívumait emelte ki. Habitusának lényege volt a tapintat és az empátia,elvszerűen kerülte, hogy egy másik embert akár akarva, akár akaratlanul megbántson. Életszemlélete eltért az én meglehetősen egyszerű »a fehér az fehér, a fekete az meg fekete« alapállásomtól. Merthogy nem olyan egyszerű dolog ez, mint ahogy én nagy őszinteségi rohamaimban gondolom, és Oszi bölcsessége figyelmeztetett is mindig engem erre. Jó, ha mindenkinek a közelében van egy ilyen bölcs figyelmeztető. Én most elvesztettem egy
ilyen embert, és ez fáj.
Azon mindig is csodálkoztam, hogy honnan ered benne a derű, elvégre a történelem vele sem volt kegyesebb, mint másokkal, hiszen kamasz volt, amikor dúlt a második világháború, aztán őrá is ráborult a fél évszázados kommunista sötétség, majd egy nagyon rövid reményteli időszak után neki is ebben a hírhedten egyedi romániai rablódemokráciában kellett hánykolódnia, mint mindenki másnak. De míg sokakat el- és megkeserítettek, elvándorlásra kényszerítettek ezek a körülmények, Oszi bácsit életszeretete, tisztessége túllendítette mindezeken az állapotokon, és válhatott így váradi magyar közösségünk követhető példaképévé. Mikor példaképet mondok, nem piedesztálra kívánkozó szobrot képzelek magam elé, hisz semmi sem állt távolabb Oszitól a dicsőséghajhászásnál, ő az életszeretetet sugározta, tetteivel, szavaival, egész lényével tanított arra, hogyan kell bánni az emberekkel, illetve hogyan kell megkülönböztetni az értékeset a kevésbé értékestől.
Lehet, hogy arról kellene írnom, amiért egész közösségünk tisztelte, becsülte Tuduka Oszkárt: arról, hogy közmegbecsülésnek örvendő magyartanár, generációk nevelője, ugyanakkor a komolyzene elkötelezett híve volt, aki 1955 óta írta zenei tárgyú írásait a magyar nyelvű sajtóba, a legtöbbet a Bihari Naplóba és jogelődjébe, a Fáklyába. Igen, Nagyvárad díszpolgára volt, megkapta a Magyar Kultúráért Díjat is, de nekem az a legfontosabb, hogy a bizalmába fogadott és a barátjának tekintett. Ezért lett ez az írás is ilyen, mert amikor számunkra fontos emberekről szólunk, észre sem vesszük, hogy valójában és szinte szükségszerűen magunkról beszélünk.
Betegsége ideje alatt szégyellni valóan kevésszer látogattam meg. Annál is inkább bűnömnek tekintem ezt, mert amikor nagy ritkán mégis elmentem hozzá, láttam, hogy nagyon örül nekem, ami nagyon jól esett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is sejtettem, hogy nagy a baj, persze, hogy megfordult a fejemben ez is, de hamar elhessegettem a gondolatot, mert méltósággal viselte a betegséget, kívülállóknak – és végső soron én is csak egy kívülálló voltam –, nem mutatta fájdalmait, esetleges kétségbeesését. Nem arról beszélt, mennyire fáj neki itt vagy ott, milyen nehéz ez a gyakorlatilag ágyhoz, házhoz kötött élet, hanem arról, hogy milyen jól felszerelt a kórház, ahol kezelik, milyen jó a szakorvos, milyen ügyesek az ápolók, és hogy egyre jobban érzi magát. Tuduka Oszkár élete utolsó pillanatáig megmaradt bölcs, életszerető, nemes lelkű embernek, aki egy tisztességgel végigküzdött élet után méltósággal lépett a másvilágba át.
Nagyon szomorú vagyok, de szerencsésnek mondhatom magam, mert ismerhettem őt. Téged.
Oszi, öreg barátom, Isten veled!" 
Pap István 
Forrás : erdon.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése