Egy pali a múltból, aki a jövőnek él - interjú a nagyváradi Metropol Group gyüttes alapítójával

A nevekkel mindig bajban vagyok. Többször is meg kell kérdeznem valakit, mire megjegyzem a nevét. Még nehezebb, ha az illetővel hol egy irodalmi, hol egy zenei, hol egy képzőművészeti eseményen találkozom, vagy netalán szembe jön velem a kerékpárját tolva a váradi sétálóutcán. Legutóbb Cs. Erdős Tibor festőművész vernisszázsán megajándékozott egy ritka, a legendás Scampolo együttesről szóló könyvvel, és a rövid ajánlás után odafirkantotta, hogy TOMORY (sic) PÁL… 

– Most akkor i-vel vagy y-nal írja a nevét? – kérdezem, mikor leülünk egy rövid, kétórás beszélgetésre egy újfalui kávézóban.
– Mivel régi nemesi családból származom, természetesen y-nal – mondja somolyogva. – A Mohácsnál elesett Tomori is rokon volt, bár ő még i-vel írta a nevét. A családi emlékezet szerint a szerelmi csalódások – két menyasszonyát is elvesztette – ösztönözték arra, hogy papnak álljon. Mohácson pedig a fejét is elvesztette a török által. Édesanyám pedig Fabricius lány volt. Híres felvidéki családunkról Mikszáth is megemlékezik A fekete város című regényében. A Nuszer család is rokonság, így többszörösen is jogosult lennék a „kutyabőrre”. Édesapám Munkácsról érkezett, de én már Nagyváradon születtem. A 2-es gimnáziumba jártam, a református templom mellett, mienk volt az utolsó magyar osztály. Édesapám nyelvész volt, orosz–német szakos tanár, és ő volt az én végtelenül toleráns osztályfőnököm is. Ebből az iskolából került ki Pataki István vagy Ara-Kovács Attila, és olyan osztálytársaim voltak többek között, mint Harabula András, a román válogatott vízilabdázó vagy Tüzes Bálint költő, aki már nincs közöttünk.
– Számomra csak a közelmúltban derült ki, hogy nemcsak nagy rajongója a zenének, de valamikor aktívan muzsikált is. Hogy kezdődött?
– Váradon a Schmidt-házban laktunk, ahol Patakiné Schmidtné „Baba” oltotta belém az igényes zene szeretetét, és valamennyire megtanultam zongorázni is. Tizenöt évesen azonban már hallgattam a Szabad Európa Rádióban Cseke László műsorát, és az más kapukat is kinyitott számomra… A klubviták éve volt 1968. Én a Fortuna együttes oszlopos tagja voltam Elekes Csabával és Dávid Sanyival, Szabó Imivel, amikor majdnem ölre mentünk néhányan az Alumina klubért. Mi lett az eredmény? Fúzió! 1968. november 29-én az IEMB Klubban a Metropol együttes bemutatkozott a váradi közönségnek. Akkor már én ültem a doboknál. 1969-ben letekertem egy barátommal a tengerpartra. Itt láttam először diszkót, és annyira megtetszett, hogy ősszel már a Solidaritate Klubban meg is tartottam az első műsoromat. Románul és magyarul konferáltam le az estét. Nagyon sok Beatles volt a programban, de volt Pink Floyd is… Ez volt az első diszkó Nagyváradon. A Metropollal Várad-Velencén játszottunk vagy öt bulit, de meg is vertek minket az ötödik fellépés után. Kemény kritika volt, át is költöztünk a cipőgyár művelődési házába. Én mindent elvállaltam, pedig még messze voltunk attól, hogy egy egész estés bálon kiszolgáljuk a közönséget. Nem tagadom, rajtam kezdő dobosként kifogott a román népzene, volt, hogy menekülni kellett a táncolni vágyók elől, ha nem akartunk nagyobb balhét. 1970-ben emlékezetes árvízi koncertet adtunk Váradon. Közel ötszáz fiatal volt kíváncsi a fellépésünkre. A hangulat tetőfokán egy őrült aktivista lerántotta a generálkapcsolót, és a hirtelen beállt sötétben eluralkodott a pánik a fiatalok között, szerencsére nem lett nagyobb baj.

Teljes interjú :  biharmegye.ro