"Egy nemrég megjelent regény idézte fel Szilágyi Aladárban a nagyváradi születésű művészettörténész, Bíró József tragikus sorsát. Mint kiderült, a könyv felidézett részletében kegyeleti okokból név nélkül szereplő két áldozat maga Bíró József és édesapja, Bíró Márk gimnáziumigazgató. Mindkettejükkel 1945. január 7-én végeztek a nyilasok." - olvashatjuk az ERport cikkében.
A 110 éve született Bíró József portréja és kastélymonográfiájának borítója
"Alighogy 2016-ban megjelent Zoltán Gábor döbbenetet és sikert egyaránt kiváltó regénye, az Orgia, mely a nyilasterror néhány hetéről, pontosabban: Budapest 12. kerületében, a Városmajorban kegyetlenkedő csoport rémtetteiről állított irodalmi kor- és kórképet, Parászka Boróka kolleganőnk azon frissiben interjút készített vele. Amikor 2017 februárjában a Törzsasztal vendégeként jött Nagyváradra, nekem volt alkalmam elbeszélgetni az íróval. Én inkább színházi előéletéről, rádiós múltjáról, eddigi könyveiről faggattam őt. Amikor beszélgetésünk végén mégis rátértünk az Orgiára, bevallottam Gábornak, hogy ugyan még nem volt lehetőségem elolvasni könyvét, de van egy történetem, amely szerintem teljesen beleillik a regénybe. Amikor elkezdtem Várad jeles szülöttének, Bíró József művészettörténésznek és líceumalapító édesapjának, Bíró Márk tanárnak a tragikus sorsáról beszélni, Gábor félbeszakított: „De hiszen ők szerepelnek a könyvemben! Abszolút benne vannak, a maguk helyén, napra, órára, percre belefoglaltam a sorsukat. Csakhogy a nevüket – akár a többi áldozatét – nem írtam le, csupán a hóhérokét. Mert nem akartam az emléküket sem még egyszer megforgatni abban az iszonyú megaláztatásban és megalázó iszonyatban, amiben részesültek. Az apa és a fia utolsó éjszakájának, hajnali kivégzésének története 1945. január hetedikén – akár a könyvem többi áldozatának sorsa – történelmileg teljesen hiteles. Remélem, irodalmilag is… Nem véletlen, hogy amikor a Párizsban élő Bíró Ádámmal, Bíró József vészkorszakot túlélő orvos öccsének a fiával összefutottam, hosszan elbeszélgettünk a család tragédiájáról, a regényről, kijelentette: ő nem vállalja, hogy szembesüljön az iszonyattal, képtelen a könyvemet elolvasni…”
Bíró József 1943-ban, alkotóerejének teljében jelentette meg két jelentős szakmai sikert aratott munkáját. Az Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után című tanulmánya Kolozsváron látott napvilágot, nagylélegzetűre tervezett monográfiája első részét, az Erdélyi kastélyokat pedig a budapesti Új Idők Irodalmi Intézet adta ki. „Az erdélyi lélek, az annyit megénekelt, leírt s oly sokféle szempontból megvilágított erdélyi lélek és szellemiség ölt testet a művészetben is – lelkendezett utóbbi tanulmánya bevezetőjében –, annak sajátos formanyelvén beszélve; a művészettörténet épp olyankor lát neki legbonyolultabb feladatának, mikor egy tájegység műalkotásaiban a művészetteremtő nép legfőbb jellemvonásait kutatja, avagy amidőn általánosan ismert nemzeti sajátosságok lecsapódását keresi a műemlékek arculatán. Erdély tekintetében itt éppen különleges probléma előtt állunk, még akkor is, ha művészetföldrajzilag a Kárpát-medencéhez tartozik e föld, s a rajta kivirágzott művészet szerves és elidegeníthetetlen része az egyetemes magyar művészetnek; az erdélyi művészet az ország többi részének műgyakorlatától eltérve, egyéni zamatú vonásokat nyújt, s jól tudjuk, hogy a magyar s a székely nép mellett az egyéb, Transzilvániában élő törzsek is építettek, festettek és faragtak. El kell tehát különíteni Erdély műtörténetírójának e sokarcú művészeti tevékenységből mindazt, ami kétségtelenül magyar s éppen erdélyi magyar, ha az uralkodó történeti szellem művészeti megnyilvánulását akarja látni; s vajon kínálkozik-e erre jobb lehetőség, mint ha a várak s a kastélyok zártnak tekinthető emlékcsoportjával foglalkozunk?”
Pauer Gyula cipős holokauszt-emlékműve a Duna-parton
1944 tavaszától édesapjával együtt a biztonságosabbnak tűnő fővárosba húzódtak. A végkifejlet 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával kezdődőtt. Bíróéknak, mindössze 16 más zsidó családdal együtt – úgymond, érdemeikre való tekintettel – sikerült megmenekülniük a május 3. és 9. között lezajlott gettózástól, majd a gettóba bezsúfolt 22 ezer hitsorsosukat sújtó deportálástól. Mi több, Bíró József egy hadügyminiszteri menlevélnek köszönhetően a munkaszolgálat poklát is sikeresen ekerülte. Ennyi biztosíték birtokában a nyilasuralom bekövetkeztével is viszonylag biztonságban érezték magukat. Annyira, hogy időnként az utcára is kimerészkedtek. Vesztükre tették: 1945 január hatodikán egy, a fővárosba nyilasnak szegődött nagyváradi újságárus felismerte őket, és rögtön riasztotta az első útjába kerülő járőrt. Amikor Zoltán Gábor könyvének a Bíró család kálváriáját megjelenítő oldalait elolvastam, rögtön erős késztetést éreztem arra, hogy történetüket másokkal is megosszam. Főleg azokkal az olvasóinkkal, akiknek a regény nem kerül a kezébe. Íme Bíró Márk és Bíró József nagyváradi lakosok végóráinak krónikája:
Halák Mihály pedig, a kis púpos Halák, egymaga két férfival foglalkozik. Segítséget nem kér és nem fogad el. Persze a két mezítelen férfi csuklóját és bokáját akkurátusan összeköti spárgával, mielőtt elkezdi a beszélgetést velük.
Apa és fia: le se tagadhatnák, úgy hasonlítanak. Az apa háta enyhén meghajlott, a fiú magas, egyenes tartású. Az apa hatvan és hetven között lehet, de amikor Halák megkérdezi, pontosan mennyi, és az belekezd, hogy az idén töltöm be, a púpos félbeszakítja: – Nem töltöd be. Mert én nem akarom, hogy betöltsed.
És rámér egy ütést. Nem úgy, mint Bokorék, akik az imént hipp-hopp agyonverték a németet. Hanem hogy igazán fájjon, de ne igazán ártson. Nagyváradiak. Gimnáziumigazgató volt az apa. Köztiszteletben álló, városszerte ismert férfi. Halák Mihály csak kívülről látott gimnáziumot. Két osztály polgárit járt ki. Ami nem kevés, ha azt vesszük, hogy törvénytelen gyerek, akinek anyja öngyilkos lett. De tekintetbe véve, hogy az apja sikeres vendéglős volt, nem sok. Kicsit ha másképp fordulnak a dolgok, tanulhatott volna Halák is. Neki az apa törvényes feleségének nagylelkű gondoskodása jutott, amit egy percig se tudott hálásan fogadni. Tüskés modorú kis fickó volt. Ezért nem vették az apja nevére. És ezért deponálták falura, a mostohaanyja szüleihez. Ahol az egyszerű vidéki emberek a maguk rendjének megfelelően nem úgy bántak vele, mint valami hímes tojással. Megbetegedett. A betegségét nem kezelték ki. Úgy lett kistermetű és púpos. Muszáj tehát megkérdeznie a nagyváradi gimnáziumigazgatótól, hogy miért nevet rajta.
– Mert púpos törpe vagyok? Mert egy buta paraszt vagyok?
Az idősebb fogoly bizonykodik, hogy nem tartja nevetségesnek. Egyáltalán, ő soha nem nevet a kis növésű embereken. Sem azokon, akiknek fejlődési rendellenességük van. Azt se gondolta soha, hogy a maturáltak eleve mind okosabbak lennének azoknál, akik nem jártak gimnáziumot. Sokáig magyarázna még, reszkető szájjal, de kerek mondatokban, ha Halák nem hallgattatja el.
– Hazudozol itt nekem, zsidó. Minden zsidó hazudik.
A mondathoz bántalmazások társulnak. Az összekötözött férfi nekidől a másiknak. Két kuglibábú, esnek. De a padlón heverni nincs megengedve. Fel kell emelkedniük térdelő vagy guggoló helyzetbe. Hogy kihallgatójuk csizmás rúgásaitól megint eldőljenek. A fiatalabbik fogoly a véres szájából potyogó fogával kérleli Halákot, hogy ne bántsa az édesapját.
Először is a vén zsidó nem lenne szabad életbe legyen, szögezi le Halák Mihály. Nagyvárad volt az első város, ahol gettóba zárták a fajtájukat. A lapok megírták, a Filmhíradó bemutatta. Az egész ország büszke mosollyal tekintett Nagyváradra. Onnan kezdték el a németek által kijelölt táborokba szállítani őket. Hogyhogy azt megúszta.
Érdemeire való tekintettel közbenjártak érette.
Kivételezés! Protekció! A mindenkire vonatkozó rendelkezések alól való kibújás! Mindig, mindig, mindig! De most aztán vége. Utánamész a nagyváradi sorsosaidnak, vénember. Én, a kis Halák Misi, utánuk küldelek.
Amikor behozták őket, kiderült, hogy van egy másik fia is a nagyváradi gimnáziumigazgatónak. Egy orvos, aki nem tartózkodott a helyszínen. El fogják árulni, hol van.
Apa és fia bizonygatják, hogy nem tudják.
– Megint hazudtok, ti zsidók. Ti rohadt doktorok.
– És te miért élsz még, ha szabad kérdeznem? – faggatja Halák a fiatalabbik foglyát.
Az elmagyarázza, hogy munkaszolgálatra kapott behívót, de levelet írt a honvédelmi miniszter úrnak, aki kegyes mérlegelés után mentesítést adott neki.
– Mégis mire föl? Bazmeg.
– Hogy befejezhessem a könyvemet.
– Te könyvet írsz? Mirül?
– Erdély kastélyainak értékeiről.
– Ki mondta, hogy te könyvet szabad írjál?
– Már írtam tizennyolcat.
– Ezért most kapsz tőlem tizennyolcat, doktor.
Valamennyi idővel később az apa könyörög. Halák ne bántsa tovább a fiút.
A fiú azt kéri, ölje meg őket. Legyen könyörületes. Lője le őket a puskájával.
– Mit képzelsz, büdös zsidó? Huszonöt fillér egy golyó! Nem ér annyit az életed. Egyszerűen addig verlek, amíg megmurdálsz. Világos?
Ezt csak azért mondta Halák, hogy fájjon. Hajnali háromkor a két nagyváradi ember meztelenül és tetőtől talpig sebesen, de a saját lábán megy le a földszintre. Összekötözik őket két másikkal.
Ott van a a pap meg mások is az aznap kezeltek közül. Míg a Nídosi-bankett résztvevői déltől ettek és ittak egyfolytában, ezek a vendégek nem kaptak semmit. Sokan a szomjúságtól jobban szenvednek, mint számtalan sebüktől. Elindítják őket, és kint meglátják a havat. Van, aki lehajol, és markol belőle. Magával rántva a jobbról-balról hozzákötözötteket. Az oldalról kísérő nyilas ráförmed.
– Kértél engedélyt tőlem? Dobd el, kurva anyád redvás zsidó picsájába. Abba.
Azt kérdezi Megadja Ferenc a sógorától, Légrádytól:
– Bercikém, nemrég tele volt zsidóval a ház. Mondd, mi lett velük?
– Hófehérkével és a hét törpével kimentek sétálni a Duna-partra."
Forrás : erport.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése