Ady Endre nagyváradi évei

 

Forrás : litera.hu 

Egy készülő könyvből olvashatunk részleteket Ady Endre nagyváradi éveiről.Miért szerette nagyon Ady Endre Nagyváradot? Olvassa el a cikket ,mely 1934-ben jelent meg és olvasható a huszadikszazad.hu-n ' 

Schöpflin Aladár : Ady Endre nagyváradi évei.Megjelent a Nyugatban.

" A döntő levegőváltozást Adyra Nagyvárad jelenti. Itt szakadt el kora ifjúságától, még külső vonatkozásaiban is: itt dőlt el végkép, hogy nem fog rálépni arra a polgári pályára, melyet szülei s a társadalmi szokás szántak neki, nem végzi el a jogot és nem lesz sem szolgabíró, sem másféle hivatali ember, hanem benne ragad az ujságírásban. Az irodalom mint életpálya nyilt meg előtte. De ennél is fontosabb az az elhatározó ösztönzés, amit magától a várostól, Nagyváradtól kapott.
Nagyvárad a mult század vége tájától kezdve külön helyen áll a magyar vidéki városok között. Terjedelemre, lakosság számára középnagyságú város, társadalmi és kulturális életre a nagyváros allürjeivel díszíti magát. A társadalmi élet két hangadó eleme közül a gentry, a Tiszák bihari népe visszavonult a vármegyeház falai mögé, beérte a politikai hatalommal, a városi életet nagyobbrészt átengedte a felszaporodó és gazdagodó zsidó polgárságnak. Meglehetősen talajtalan, de friss, mozgalmas élet keletkezett itt, hamar eljutott a városba minden ujdonság, akár divat, akár könyv, akár politikai gondolat, az érintkezés Budapesttel folytonos volt, ami ujdonságot Budapest felkapott, azt Nagyvárad még jobban felkapta. A modern élet szabad és szabados formái meglephették a Zilahról és Debrecenből jött fiatal fiút, aki ilyet még soha sem látott, de tetszhettek is felszabadulásra törekvő szellemének. Itt láthatott először csapatostul a korzón, a kávéházban legújabb párisi divat szerint öltözött nőket, akikről csiklandós pletykákat tudott az egész város, anélkül, hogy ezek ártottak volna nekik, furcsa házasságokat és még furcsább viszonyokat. Itt érezhette a pénz mámorát, mikor nagy üzletekről beszélt a város, melyeket zárt ajtók mögött kötöttek bankárok, vállalkozók, gabona- és állatüzérek, vagy titkos panamákról, melyek mögött a politika árnyképei tünedeztek fel. A város, élettempójához képest, nagyon is kicsi volt, minden hamar köztudomásra jutott, ha őnagysága új bundában jelent meg az utcán, vagy új udvarlóval, mindenki tudta, milyen üzlet eredményéből vétetett a bunda és hogy ment végbe az udvarlócsere. Ez a nyilvánosság izgalommal töltötte el a levegőt, minden napra jutott valami, amiről hangosan, vagy suttogva, de mindig izgatottan és gyors tempóban lehetett beszélni.
Nemcsak a könyvesboltok kirakataiban, hanem az emberek kezében is ott lehetett látni az akkor elég lassú sodrú budapesti irodalom legújabb termékei mellett a német és francia új könyveket, hallomásból is alig ismert külföldi nevek ismerősként csengettek a kávéházakban. Beaudelaire, Paul Verlaine, Liliencron, Dehmel, Ibsen, Hauptmann. A bécsi írókról úgy beszéltek, majdnem mint személyes ismerősökről. De hangzottak más asszociációkat keltő nevek is, köztük Marx és Engels neve, akkor jött divatba a szociológia és kezdett divatba jönni a szocializmus is. Mindebben volt jókora adag sznobizmus, de a Debrecenből jött fiatalember elbámulhatott: mennyi minden új dolgot hallott napról-napra, mi mindenről, ami van a világban, nem tudott eddig semmit, milyen váratlan horizontok tárulnak fel előtte! A tehetség nem mindig a legjobb mesterektől tanul és Ady fogékony tanítványa volt a váradi sznoboknak. Megtanult tőlük kíváncsi városi embernek lenni, érdeklődni mindenféle dolgok iránt, melyek tulajdonképpen nem tartoznak rá, és mégis érdekesek, gondolkozásának nemcsak köre tágult ki, hanem a tempója is meggyorsult. Mindannyian, akik az időtájt vidéken töltöttük kora ifjúságunkat, emlékszünk még rá, mi mindenről nem tudtunk, ami a világot foglalkoztatja, mennyire el voltunk maradva a kor eszméitől, milyen fallal zárt el iskola és család az aktuális európai áramlatoktól. Az irodalomban Arany és Jókai varázskörében éltünk, a politikában a 48 és 67 súrlódásában s az ebből folyó apró pártzsörtölődésekben, a szociális kérdés létezéséről alig volt sejtelmünk, olyan nevek mint Schopenhauer, Nietzsche, Zola, Tolsztoj, Marx, csak nevek voltak legtöbbünknek, minden hozzájuk fűződő tartalom nélkül. Ady is nyilván így volt. Eleinte nyomasztotta is ez a nagyváradi műveltség, készületlennek is érezhette benne magát. Komolyan megismerkedni vele nem volt sem türelme, sem nyelvtudása, ő később is alig tanult könyvekből, leginkább csak beszélgetésekből és ujságokból. De rendkívül fogékony intelligencia volt, csodálatos hamar felfogott mindent, ami érdekelte és hamar feljutott a nagyváradi műveltség színvonalára. Később kissé felülről is nézett rá, mikor észrevette felületességét és jelszó-kultuszát s meglátta, hogy az egész csak beszédmód, jargon. Mindegy: mégis csak ezzel jutott bele a városi élet és a modern műveltség sodrába.
Voltak azonban jobb mesterei is. Nagyváradon aránylag fejlett volt a sajtóélet, vidéki fogalmak szerint virágzó napilapok jelentek meg s a szerkesztőségek fiataljai közt akadtak tehetséges és ambiciózus fiúk. Nagyvárad olyan átszálló város volt ujságírók és írók számára, - innen került, aki arravaló volt, Budapestre. Néhány valóban tehetséges fiatalemberrel került kapcsolatba, lassankint melegebb barátságba. Nagy dolog az, kezdő fiatal írónak, mikor először ismerkedik meg tehetséges társakkal. Debrecenben ezzel az élménnyel sem találkozott. A vidéki íróember arccal Budapest felé fordulva él, amit csinál, az mind ugródeszka neki, hogy Budapestre juthasson. A nagyváradi ifjak is ilyen ugródeszkán éltek s előre igyekeztek olyanok lenni, mint a budapestiek, hogy mindig készek legyenek, ha alkalmuk nyílik Budapestre kerülni. Igy lehetett Ady is, aki már ekkor érezhette tehetségét, de aligha érezte még nagyságát. Ami ujságíró-munkát Nagyváradon végzett, az mind olyan volt, mintha meg akarta volna mutatni, hogy ő is tud úgy, mint a pestiek. A fővárosi lapok rovatain próbálta magát végig s csakugyan, amit akkor váradi lapokba írt, az bízvást megjelenhetett volna Budapesten, sőt egy tekintetben többet is ért: gyökeresebb, ízesebb, szentenciózusabb magyarsággal volt írva. Prózai stílje már ebben a nagyváradi időben nagyjából kifejlődött.
Abban az időben divat volt a fiatal ujságírók között radikálisnak lenni a politikai gondolkodás terén, a merészebbek ezzel sem érték be, szocialistának vallották magukat. A radikális gondolattal is Nagyváradon ismerkedett meg Ady, ahol a Huszadik Század-nak sok híve volt. A lap is, amelynek szerkesztőségében leghosszabb ideig, legtöbbet dolgozott, a radikális politikát propagálta. Ez lett életének egyik legmélyebb élménye, amely öntudatossá tette addig szunnyadó ellenzéki szellemét s fölriasztotta benne a magyar élettel szemben való kritikai magatartását. A radikalizmus a magyarság kulturális és főleg szociális elmaradottságát hirdette, a városi polgárság pártja akart volna lenni, de az addigi uralkodó osztályok hatalmának letörésére a munkásság és a nép gazdasági és kulturális fölemelésére való reformterveket is programjába vette. Adyt elkapta ennek a mozgalomnak a lendülete. Erre - mint később részletesen ki fogjuk fejteni - volt benne bizonyos praedispositió is. Vonzhatta a mozgalom ujsága is, az akkori tehetséges fiatalembereknek nagyon imponált minden, ami újnak, modernnek, merésznek látszott. Beállt tehát a radikális mozgalom sodrába és vitette vele magát mindvégig. Ezzel meg van adva költészete egyik terjedelemre és fontosságra legnagyobb részének attitüdje. Ady, a politikai költő, Nagyváradon született. Vizió a lápon verse mintegy előre intonálja azt a magyar világot, melyről majd félelmes dolgokat fog egykor mondani. Első strófája:

Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémit.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem.
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.

Egész életére árnyékot vetett egy végzetes nagyváradi élmény. Ott kapta Mihályi Rozália csókját. A betegség, mely ennek a csóknak következménye lett, nem hagyta többé nyugodni. Nagyváradon meglehetősen elhanyagolta, olyan emberek módjára, akik annyira félnek betegségüktől, hogy hozzá sem mernek nyúlni, még komoly gyógykezeléssel sem. Párisban kiütközött rajta, akkor ottani környezete alaposabban gyógykezeltette. De a nyomás élete fogytáig rajta maradt s főoka lett neuraszténiájának. Folyton rettegett kiujulásától, úgy figyelte hipochondrikus féltékenységgel az egészségét, hogy már csak azért is betegnek kellett éreznie magát. A fiatal ujságíróknál akkor szokásos éjszakázás, a korán elkezdett mértéktelen alkoholfogyasztás, az altatószerekkel megszokott visszaélés, az egészségellenesen eltöltött éjszakák után következő nyomott hangulatú, ideges és kedvetlen nappalok napról-napra táplálták lelkiismeretfurdalásait, elsötétítették lelkét és állandósították benne azt az ingerültséget, amelyre úgylátszik, születésétől, vagy legalább is kora ifjúságától fogva hajlandósága volt. Lesz még okunk és alkalmunk betegségének és életmódjának költészetére való hatását elemezni.
A legnagyobb váradi élmény azonban: belépett életébe az asszony.
Szerelmi élete addig jelentőség nélküli, egy poétázó diák szerelmi élete, aki kívánkozik a szerelem után, de nem tudja a nők körül való forgolódás módját. Még gimnazista korában egy zilahi kisleány, aki talán kacérkodott is vele, vidéki kislányok ártatlan módján s akivel alig mert beszélni. Ady sohasem volt ügyes társasági ember, idegenekkel szemben, még sokkal később, hírneves korában is, elfogult és tartózkodó, csak meghitt körben volt teljesen felengedő. Olyan társaságokba, ahol úri nőkkel kerülhetett volna össze, addig sohasem járt. Ha valami ok mégis kivételesen rákényszerítette, akkor zárkózottan, szótlanul viselkedett. Zavarban volt bizony, ügyetlenkedett is. Nagyváradi társasága magaszőrű ujságírókból, az ujságírók társaságát kedvelő fiatal entellektüellekből került ki, női társasága csaknem egyedül az éjszakai mulatóhelyek attrakcióiból állott. Társasági életének színhelye a kávéház és az éjjeli mulató. Nagyon kevés ember dicsekedhetik vele, még férfi is, hogy Ady kezdeményezte vele az ismeretséget; ő megvárta, amíg mások jöttek hozzá ismerkedni.
Ebben a levegőben került össze Nagyváradon egy orfeumi táncosnővel, akivel hosszabb ideig tartó szerelmi viszonyt kezdett. Ez a viszony nem hatolhatott lelkének mély rétegeibe, inkább csak a fiatal érzékek mohóságát csillapította és a polgárokat riasztó feltünésvágynak adott táplálékot. A «perdita-kultusz», Dosztojevszkij féremagyarázott halhatatlan szánalmának ez a kávéházi lecsapodása, akkor még izgatta a fiatalságot. Ady nemrég olvasta Reviczky Pedita-verseit s az akkori modern irodalom más hasonló termékeit, melyekben debreceni szemmel nézve merészséget láthatott s tetszhetett neki, hogy magának is megvan a jobbféle perditája. Költészetének ez a viszony nem adott semmit. Az én menyasszonyom című verse sem tekinthető úgy, mint a táncosnő inspirációja, - inkább dacos, provokáló ellentmondás azoknak, akik megbotránkoztak ezen a viszonyán, a csak azért is magyar lelkiállapotnak első megszólalása költészetében. Ez a lelkiállapot később még nagy szerepet fog játszani. A táncosnőszerelem egyedüli gyümölcse az a végzetes csók volt.
De aztán jött Léda. Ez már nagy, mély szerelem volt, az életre döntő és a költészetére minden másnál termékenyítőbb. Olyan élmény, amely addig példátlan, talán elképzelhetetlen is volt a magyar költészetben.
A magyar líra addig csak a polgári szerelmet ismerte. Eredetileg nem ilyennek indult Balassával, aki megpendítette a kalandos szerelem dallamait. Ezek a dallamok azonban később átalakultak a társadalmi korlátokat tisztelő, jól nevelt fiatalember jól nevelt szerelmi dalaivá. Lírai költőnek természetesen állandóan szerelmesnek kell lennie s a magyar költő nagyon illedelmesen teljesítette ezt a hivatásával járó kötelességét. Himfy adta az első példát. A költő előbb udvaroljon a versek tömegével egy lánynak, aki magától értetődőn meg van koszorúzva minden szépséggel. Aztán feleségül veszi ezt a lányt, esetleg egy másik, vagy harmadik lányt és ettől fogva a feleségéhez ír szerelmes verseket, gondosan vigyázva, hogy házaséletének intimitásaiból, forró éjszakáiból, esetleges civódó nappalaiból el ne áruljon semmit. Emelkedettebb költők vagy egyáltalán nem, mint Berzsenyi és Arany, vagy csak férfias tartózkodással, mint Vörösmarty, szóltak szerelemről. Petőfi szótárában a szerelem közvetlen szomszédos a házassággal; ha megtetszik neki egy lány, első gondolata elvenni feleségül. Ezért a magyar szerelmi költészet, akármily ragyogó gyöngyei vannak, nagyon is egyhúron pendült, a szerelem örök rejtelmeiből alig tárt fel mást, mint az ifjúi rajongást, a szeretett nő szépségének felmagasztalását, az elnyerésért való sóvárgást, a hűtlensége miatti búslakodást, esetleg a halálán való gyászt. Csupa a szerelmi élet felszínéről való dolgokat. A magyar költő szerelme nem külömbözött más derék fiatalemberek szerelmétől, csak éppen, hogy versben tudta magát kifejezni. Vajda János komor, bősz szenvedélye, önkínzó féltékenysége sötét hang ebben a lágy szerelmi hangversenyben, - nem is tetszett a közönségnek. Reviczky Perdita-versei hallatlan vakmerőségnek tüntek fel, s mikor a kilencvenes években Heltai Jenő s nyomában más fiatal költők áttelepítették a magyar versbe a «grisette» párisi típusát, rögtön lesujtott rájuk a feddő szó: léhaság. Olyan költő nem akadt a magyar költészetben, aki férjes asszonyhoz merte volna írni szerelmes verseit s olyan még kevésbé, aki a szerelem konzummálását s az ezután következő lélektani komplikációkat énekelte volna meg.
Léda férjes asszony volt. Párisban élt, de szülővárosában, Nagyváradon ismerkedett meg Adyval. Mint Ady minden szerelmi ügyében, ebben is bizonyára az asszony volt a kezdeményező, a megismerkedésben baráti jóindulat közvetített, de a félszegen tartózkodó költőnek kellett egy kis biztatás, amit megkapott az asszonytól, ügyesen, tapintatosan, észrevétlenül, a nőhódító hiúság kímélésével. Az asszonyt már eleve érdekelte Ady, akinek néhány nagyváradi lapokban olvasott verse felkeltette figyelmét; úgylátszik, jó versolvasó volt, abból az érdekes asszonytípusból, amelyet izgat az irodalom s amelynek elfajzásai azok a hisztérikák, akik úgy szállnak a hírneves költőkre, általában a hírneves emberekre, mint a legyek. Mindenesetre a legfinomabb, legműveltebb, legelőkelőbb nő volt, akivel addig Ady találkozott. Tartózkodása hamar felengedett, rövid nagyváradi napok hosszú sétáin szinte azonnal kigyulladt a szerelem. Olyan szerelem, amilyenről költő legszebb álmaiban álmodhatik, amelyben átélheti a szenvedély minden harmóniáját és kakofóniáját s amely a legnagyobb érzelmi feszültséget s vele a legnagyobb inspirációt tudja megadni. A magyar lírába pedig belejut most először igazán a szerelmi szenvedély lángos-füstös lobogása.
A magyar társadalmi szokásokból nézve különös szerelmi történet ez. Párisi stílus, nem magyarországi. A kereskedelmi világban előkelő poziciót betöltő, vagyonos férj, finom műveltségű, költészetre érzékeny szép felesége és a szegény, tévedező, a polgári életbe beilleszkedni nem tudó költő hármasa. Az asszony, aki vezeti, tanítja a műveltségben alatta álló költőt, inspirálja, sarkalja, küzd veleszületett tétlenségi vágya ellen, tüzeli ambicióját s titokban talán irodalomtörténeti szerepről ábrándozik. A barátság a legnagyobb nyilvánosság előtt folyik évekig, csak az nem tudja, aki nem akarja tudni, ki az a nő, akiről a versek a legintimebb titkokat kiáltják bele a világba. Párisban nem szokatlan az ilyen barátság. Sok költő, művész, más híres ember életrajzában szerepel. Típus ez, eredetei régi királyok udvarába nyúlnak vissza, készségesen átvette az ancien régime arisztokratáitól a tizenkilencedik században helyükbe lépő gazdag polgárság s ha Lédának szüksége volt bátorításra, ezt bőven megkapta a francia hagyományban. Ady idejében legismertebb példánya volt Madame de Caillavet, Anatole France inspiráló barátnője, aki nélkül a lustának született nagy író saját bevallása szerint soha sem írta volna meg könyveit. Ady bizonyára megírta volna verseit Léda nélkül is, de hogy egészen más verseket írt volna, az is bizonyos. Párisba is kétséges, eljutott volna-e Léda hívása nélkül. Szándéka megvolt már azelőtt is, mint a legtöbb valamirevaló fiatal ujságíró kortársában, benne is megvolt a Párisba-kívánkozás, - valahogy az a babonás hit volt akkor érvényben, hogy az írói tehetség Párisban tud legjobban kifejlődni. Páris az írók iskolája. Kérdés, lett volna-e azonban elég lelki ereje összekaparni és ha összekaparta, markában tartani azt a kis pénzt, ami a párisi utazáshoz szükséges volt, ha Léda nem vonzza.
Most még azonban Nagyváradon vagyunk. Itt adta ki Ady Még egyszer című kis verseskönyvét (1903). Ennek a könyvének bevezető versében ezt írja:

Megleltem...
Annyi szenny közt legtisztábbat
Im, megtaláltam magamat.

Még nem lelte meg, de már kereste. A kötet versei általánosságban még a kilencvenes évek ritmusaiban és nyelvén vannak írva, de már mutál a hang valami más felé. Szavak tünnek elénkbe, amelyek valamikor igazi Ady-szavak lesznek, a nyelv muzsikája néha mintegy véletlenül, sohasem tudatosan, olyan akkordokba siklik, amelyek mintha más hangnemből volnának, mint a többiek. Az éjimádó című versében például, az intonálás:

Leplét bár váltva öltse, vesse:
Az én világom nincs már messze.
Az én világom el fog jönni:
Hajnaltalan csodás világ lesz,
Az éj sohsem fog elköszönni...

Aztán tovább:

Akkor már nem lesz semmi multam,
Feltámadok, bár el sem multam,
Reménykedem, bár mit se várok...

A vers végig a Makai Emilék jambusaiban írott, a rímek is az ő rímszótárukból valók, a lelkiállapot szentimentális, de a legelső sor már Ady későbbi vers- vagy strófakezdéseire mutat, a szavak összerakásával, különösen a bár szócska alkalmazásával, a második idézet antitézisei is Ady későbbi első korszakát juttatják eszünkbe. Egy későbbi kedvelt jelzője csendült fel ezekben a sorokban:

Köröttem nem lesz semmi kétség,
Csak nagy sötétség, szent sötétség.

Egy másik versben:

Pogányok üdve, éltető nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.

A faun akkor divatos alakja volt a lírának, Biedermeier-örökség, de az egész versben, a szavak bokrai mögött, mintha valaki bujkálna, akit még nem ismerni meg, de a gallyak zördülése elárulja ottlétét:

Két sáppadt, fáradt ember üdvét,
Egymásra lelve sem leli...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott...

Hányszor fogjuk majd a sápadt és fáradt jelzőket Adyra alkalmazva hallani a versekben! És fogunk viziókat látni, amelyekben két szerelmes halottnak tünik fel. Még erősebben zeng az Ady hang ezekben a sorokban:

Én siratom az örök romlást,
Én siratom a napkeletet,
Siratom a Gangesz partját,
Honnan romlásra elkerültünk.
Lótusz-virág, lótusz-virág.
A mi hazánk ez sohasem volt,
Mi csak romlásra éltünk itten,
A fény és illat buja álmát

Elvette egy kegyetlen isten,
S mi már csak sirattuk az álmot.
E világ nem a mi világunk,
Megöltek a hideg virágok,
Megöltek engem s téged is,
Lótusz-virág, lótusz-virág,
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd,
Megsiratom az örök romlást...
(Lótusz)

Messziről, halkan még, de észrevehetően típikus Ady-motivumok szivárványlanak itt: hányszor fogja még Ady siratni a romlást, emlegetni a napkeletet, hallani fogunk a Gangeszről, egy kegyetlen istenről, és milyen tiszta Ady-sorok ezek:

Megöltek a hideg virágok...
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd...

Az egész versnek a hangja, ahogy egy virághoz szól, nem juttatja-e eszünkbe a Beszélgetés egy szekfűvel híres sorait?
A kötetke általános attitudeje azonban még nem Adyé. Egy búsongó, érzelmes fiatalember beszél itt a költők megnevezhetetlen bánatával szerelemről, halálról, sóvárgásról, betegségről, néha melankoliába átolvadó derültebb percekről, kora lírájának általános modorában, nem minden affektáció nélkül, de hol van még attól a dactól, erőtől, attól a harsonázástól, az életnek attól a sokrétűségétől, a káromló szenvedélytől, amikkel az igazi Ady-könyvek magukra fogják bőszíteni az egész magyar világot!
A Még egyszer kötetben azonban van öt vers, amelyeket átvett az Uj versek könyvébe, ezzel elismerte apaságát, mintegy törvényesítette őket, mikor már túl volt a hang mutálásán s tisztán tudta megfogni az igazi Ady-hangot. Megbízható kritikusa volt magának. Ezek a versek valóban kiemelkednek a nagyváradi könyvecskéből és belekívánkoznak az új könyvbe. Először szólal meg bennük az a hang, amely meg fogja változtatni a magyar líra egész hangját, még inkább a költő magatartását önmagával és a világgal szemben, a költői asszociálás módját, fel fogja szabadítani a költészetet a polgáriasság nyüge alól. Nincs adatunk e versek keletkezési sorrendjéről, abban a sorrendben foglalkozunk velük, ahogy a könyvben találhatók.
A Vízió a lápon, melyről már volt említés, az öt közül az, amelyben legteljesebb az Ady-attitude. Itt használ először szimbólumot, a láp képét, amely inkább a felrebbentett asszociációkkal, mint szabatos megjelölésekkel világosodik meg az olvasó előtt. A régebbi versek mindent kimondtak egyenesen, kereken, itt már a célzásos beszédet halljuk, az Ady-nyelv egyik legfeltünőbb jelenségét. S a költő alakja, ahogy a vizióban felrémlik, már nem a szentimentálizmus puha selyempapirjába van göngyölve, hanem széles, nagy gesztusokkal, a láz magas hőfokán mozog a lápi ködben. Nem az előbbi versek szép, rendesen viselkedő, csak éppen kicsit bohémeskedő ifjúembere, hanem felhevült szilaj forradalmár, aki vérvörös, büszke lobogóval és torlaszok felett süvölt rombolni hívó bomba-szóval. «A bűntengert szabadítja fel», hogy megtisztítsa a földet. Nem is a sóvárgó, tartózkodó szerelmes, nem bájos lánykáról álmodik, hanem a «gyilkos szemű, forrón lehelő» ördöglányról, kit arany-vörös hajtenger föld s fehér hab a melle, válla s akire ráomlik a gyilkos szerelemmel s elmerül ölve, halva. Az egész versnek túlhevített temperaturája csigázza a költő képzelődését. Szertelen szavak zuhognak, szertelen a gesztus, különösképpen azonban mindez keményen össze van fogva egy tiszta kompozicióba, amely nem hagy réseket, nem enged felesleges szót (kivéve ebben a sorban; Hogy megtisztítsa jól a földet). Valami belső fegyelem tartja össze: a nagy izgalom logikája. Ebben a versben már csak a versritmus a koré, meg a tompán, eredetiség nélkül hangzó rímek, a többi mind magántulajdon. Csirák formájában benne van az egész fiatalkori Ady a vizió ábrázolásában, a képes beszéd fűzésében, a temperaturában. Páratlanul érdekes látvány: egy költő hirtelen felfedezi önmagát. Ady végre Ady-verset ír.
A hang kevésbé tiszta, nyelvi megoldásaiban még erősen a kor bélyegét viseli magán A Krisztusok martirja. A harmoniával tele pogányságba való visszakívánkozás, ami csak egyik formája a mai világból való elkívánkozásnak, nem idegen Ady szellemétől. De a pogányság görög elgondolása, amit a versből ki lehet olvasni, egyáltalán nem Adys. Ha ő később pogányságot említ, az az ő terminológiája szerint a pogány magyarságot, a kereszténység előtti időt jelenti. Egész költészetében nincs nyoma annak, hogy érdekelte volna a klasszikus görög világ és a görög életideál. Nem is ismerte azon kívül, amit a zilahi gimnáziumban tanult róla. De Ady-hangon szól a bekezdő két sor:

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja én belém...

És Ady-motivumokat hord a második strófa:

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva,
Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzug,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

A paraszt Apolló képe külömböző formákban fel fog még tünni: a mai élet sivárságától még meg nem rokkantott ősi ember. Ady szótárából való a meghalás jelzésére a dől el ige. A vers főmotivuma: halottnak képzeli szimbolikusan magát, akit megöltek az idő hatalmai, az Ady-versek egyik jellemző motivumát előzi. Egész líráján végigvonul az az elgondolás, hogy az ő élete már nem élet, ő már kívül van a világon, a lelkét megölték. Kevés költő élt olyan közvetlenül benne a korában, de mindig a korával szembeforduló ember magatartásában képzelve el magát. A vers máskülömben sima jambusokban, a századvég egyik legkedveltebb strófa- és rímelhelyezésével, a sima nyelv szándékával van írva. A formájától írhatta volna Makai Emil is.
Szívek messze egymástól - nagyjában ugyanazt a stádiumát mutatja az átmenetnek, mint az előbbi vers; annyiban jelentéktelenebb, hogy motivumai nem olyan fontosak Ady egész költészete szempontjából és több van benne a korai Ady-versek szentimentalizmusából, de a kihangzás egészen Adyé:

Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

Az átmenet szempontjából különösen érdekes megfigyelni Az én menyasszonyom-at. A nagyváradi könyvben ez még Fantom cím alatt jelent meg: a költő még habozott a saját bátorságán. Talán nem akarta, hogy azt higyjék - Nagyvárad mégis csak kis pletykák városa, onnan a vers eljutott Érmindszentre is - csakugyan elveszi azt a bizonyos táncosnőt, akivel való viszonya bizonyára köztudomású volt. A polgári meggondolás sugallta a jelzését annak, hogy amiről ír, az nincs, mert csak fantom. A versben külömben az a legkisebb bátorság, amit a költő legbátrabbnak gondolt: a menyasszonya legyen bár az utcasarkok rongya, csak igazán teljes önfeláldozással szeresse. Ez a gondolat a századvég országúti virágai közül való, a perdita-szánalom szentimentális kertjének egyik speciese. A költő még benne élt a polgári megkötésekben, mikor ezt a gondolatot olyan daccal harsogja ki. A vers egész konstrukciója logikai természetű, egy tételnek részletes kifejtése. Az a mód azonban, hogy az első sorokban felmutatja a tételt, a továbbiakban megvilágítja, kirészletezi, típikusan Ady-szerkesztés. Mikor Aztán ezt a két sort olvassuk:

Ha vad viharban átkozódva állunk,
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk

minden szót a speciális Ady szótárból valónak érzünk. A befejező sorok pedig:

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenitve.
Meghalnánk, mondván:
Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek

olyan képeket asszociálnak bennünk, melyek a Léda-versekből tetszenek ismerősöknek.
A könnyek asszonya négy részből álló kis ciklusából csak a második került bele az Uj versekbe. Ady jól tudta, miért. A ciklus első és két utolsó tagja szentimentálisan affektált lágysággal állítja be a szeretett asszonyt, - ez még az Ady előtti Ady. Az új könyvbe felvett versben már megvan a szerelemnek, a költő életében első valódi szerelemnek az előérzése. Már sejti, hogy a szerelem, a szerelmi cél elérése nem puszta gyönyör, a szerelemnek árát kell adni, az asszony:

Rózsás remegő ujjai
Most a szívembe vájnak...
- - - - - - - - - - - - - -
Az ajka itt mar élesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szívemben...

Ha eddig a szerelemről szólva idillt képzelt, most kezdi sejteni, hogy az idillből lehet tragédia is, a szerelem nem tiszta édes, van benne keserű íz is és talán ez a több. A Léda-versek előhangja ez, még nem igazi Léda-dal, de az első dal Lédához. Még halkan, de megszólal az az előresejtés, amely annyira jellemzi Adyt. Még nem tudja a valóságot, nem látja egészen Lédát. Ahogy őt ismerjük, egyáltalán nem illik rá a «könnyek asszonya» jelző. Nem volt abból a puha, könnyű fajtából való, aki minduntalan könnyekre fakad, éles intelligencia volt és erős akarat. A költő azonban még nem szakadt el a régi szójárástól s attól az elképzeléstől, ami azelőtt, tapasztalatlan korában élt benne a szerelmes nőről.
De már benne vagyunk a Léda-szerelemben és az Uj versekben. Mint Ady életében, fejtegetésünkben is új fejezet kezdődik. "
Forrás : epa.oszk.hu