1878. június 24.-én
született Margittán református értelmiségi családban. Elemi iskolába
otthon, reáliskolába Debrecenben és Körmöcbányán járt. Felsőfokú
tanulmányait a budapesti egyetemen végezte 1897 és 1901 között.
Harmadéves korától az Eötvös József Collegium tagja, 1901–1902 folyamán a
párizsi École Normale Supérieure hallgatója volt - írja két Szilágyi Aladár.
Az
Eötvös Collegium első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz
Zoltán, a történész Szekfű Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály
Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló későbbi nagy hatású író, Szabó
Dezső voltak többek között a társai. A párizsi École Normale Supérieure
ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet nagyjait hallgatta.
Ígéretes pályakezdés AdyvalJelképesnek
tekinthető, hogy első fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának
programja, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat
indulásának évében, 1908-ban jelent meg. Ady költészetéről az első
könyvet Horváth János írta: 1909-ben jelent meg Ady s a legújabb magyar
lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az
azonban vitathatatlan, hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a
könyvben olvasható a legvilágosabb elemzés. Ady költői forradalmát
stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom után című cikkében
stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva ezzel Tisza
István rosszalló rendreutasítását.
Könyve és cikke az Ady-hívek
körében sem talált megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth
számára Arany János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című
könyvében (1912) rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a
jelszóként hangoztatott „nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a
XIX. század végén felszínes emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták
az irodalommal való elmélyült foglalkozást, értő közönség nevelését. A
konzervatív kritikának szemére vetette, hogy nem is törekedett az új
törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg irodalmat csinált,
felléptével lezárta a klasszikus korszakot, s újat kezdeményezett.”
Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom folytonosságát,
pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”.
Az irodalmat
sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első
nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a
figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is esztétikai
méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó
monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922–23-ban
írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és
publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg) szándéka szerint
fő művének tekinthető.
Teljes cikk :
biharmegye.ro
Második rész
Pályája
első felében Horváth rendkívül tevékeny volt. 1922-től Thienemann
Tivadarral a Minerva című szellemtörténeti irányultságú lapot, 1923-tól
1926-ig Tormay Cécile irodalmi és tudományos folyóirata, a Napkelet
kritikai rovatát szerkesztette. 1923 és 1948 között az egyetem nyilvános
rendes tanáraként irodalomtörténetet oktatott - írja Szilágyi Aladár.
1931-ben
a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1923-tól a
Kisfaludy Társaság, 1942-től a Petőfi Társaság rendes tagja volt.
1923-ban megkapta az MTA Nagyjutalmát. 1930-ban Corvin-koszorúval
tüntették ki. 1948-ban a Kossuth-díj arany fokozatában részesült
A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig
című művéért. Már az 1930-as évektől visszavonultan élt, de 1948-as
nyugdíjba vonulása után a hivatalos programokon sem vett részt. A
Kossuth-díj kiosztása alkalmából rendezett ünnepségre sem ment el.
A
Nyugat ellenzője
Figyelemmel kísérte a
Nyugat minden szerzőjét: 1911-ben megértő és megbecsülő kritikát írt Lukács György
A lélek és a formák
című könyvéről, egyúttal rámutatva Lukács előadásbeli hibáira. Sok
helytálló megfigyeléssel és ítélettel számol be négy novelláskötetről,
többé-kevésbé találóan jellemezve Heltai Jenő
Írók, színésznők és más csirkefogók című szerényebb igényű könyvét, méltányolva Kaffka Margit
Csendes válságokját, utálattal Szomory Dezső
Az isteni kertjét és lelkesedéssel Cholnoky Viktor
Tammuzát. Móricz Zsigmond
Kerek Ferkójáról szóló lesújtó kritikájában azonban már nagyfokú elfogultság érzik.
Amilyen mértékben azonban a
Nyugat
kibontakozik, Horváth egyre harciasabban fordul szembe vele. 1912-ben
két feltűnést keltő esszében már az egész mozgalmat támadja.
A Nyugat magyartalanságairól című cikkében tanulságosan mutatja ki, hogy a lapban sok a stilisztikai keresettség és az indokolatlan „szóbolygatás”.
Az irodalomtörténész
A magyar irodalmi népiesség
Faluditól Petőfiig
(1927) című művének megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti
műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az előmunkálatok
oroszlánrészét is magára vállalta; nemcsak feledésbe merült művek, hanem
kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozta. Hasonló
filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a
kezdetektől a XVI. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk
történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi
műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a
középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól
Mohácsig, a második – az első időkörén belül maradva – a csaknem
teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni,
immár döntően magyar nyelvű félszázadot.
Az Arany Jánosig jutó
Fejlődéstörténet keretébe illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi
terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János
egyetemi előadásaiból sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy
Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. A fejlődéstörténetbe való
beágyazást segíti, hogy a kiemelt írókhoz kevésbé jelentős kortársaik
bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához
játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy
Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói.
Teljes cikk :
biharmegye.ro