"Az idei Szent László Napok legnagyobb
sztárzenekara az Omega együttes lesz. Ebből az alkalomból nyilatkozott a
BN-nek Kóbor János énekes." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Rövid interjú :
– Hányadik alkalommal lép fel az Omega, ha nem is Nagyváradon, de Erdélyben?
– Romániába a hetvenes évek közepétől járunk, de szigorúan csak a román
területen, Bukarestben, Piteştiben, Ploieştien, Konstancán, Craiovan.
Brassónál volt egyszer egy koncertünk, de mondták, hogy innentől kezdve
tiltott zóna van, tovább már nem lehet menni. Esélyünk nem volt a
korábban Magyarországhoz tartozó területekre eljutni. Ilyen probléma a
többi országban nem volt. Erdélyben életünk első koncertje már jóval a
rendszerváltás után történhetett meg. Addig tényleg azt hittük, hogy
ezen a részen soha nem fogunk játszani, aztán egyszer csak
Marosvásárhelyen megtört a jég, ha jól emlékszem 1995ben. Azóta
Marosvásárhelyen már többször is játszottunk, Székelyföld nagyobb
városaiban, valamint Temesváron, Aradon, Szatmárnémetiben is, de a két
legjelentősebb erdélyi nagyváros, Kolozsvár és Nagyvárad valahogy nem
akart összejönni. És tavaly végre Kolozsváron is sikerült megjelennünk.
Ott eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, most már Nagyváradra is
muszáj eljönnünk.
– Milyen volt az egykori és a rendszerváltás utáni Romániában fellépni?
– Annak idején a bukaresti, budapesti, prágai, berlini koncerteken nem
lehetett lényegesen nagy differenciát látni. Nagyjából éreztük, hogy
esetleg bizonyos helyeken más anyaggal kell fellépnünk, de azt mindig jó
érzékkel kitapasztaltuk, hogy mit kell játszani. Az egyértelmű, hogy az
erdélyi koncerteknek, főleg az elején, volt egy másfajta töltetük. Az
első marosvásárhelyi koncert felejthetetlen volt, de hál’ Istennek a
hangulat azóta is megmaradt. Mi most már nem érezzük, hogy bármiféle
megkülönböztetés vagy korlátozás lenne. Jó érzés, hogy manapság
akármerre elindulunk Európába, észre sem vesszük, hogy melyik országban
vagyunk. Régen azért még a volt szocialista országok között is szörnyű
volt egy határátlépés."
Forrás : Bihari Napló/pressdisplay.com
Ötvenöt évet várt Nagyvárad az Omegára!
"A június 19–25. között zajló nagyváradi Szent
László Napok legnagyobb sztárzenekara az Omega együttes lesz. A csapat
legendás frontembere, Kóbor János adott exkluzív interjút a Bihari
Naplónak, mintegy kedvcsinálóul a június 25-iki fellépéshez." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Teljes interjú :
– Ötvenöt éves már a zenekar. Mi ennek a hosszú és egyben sikeres
karriernek a titka, hiszen még mindig tömegek jönnek az Omega
koncertjeire?
– A folyamatosság, az állandó megújulni próbálás nagyon fontos. Ha
valaki az önismétlésre hagyatkozik, az előbb-utóbb körbejár. Azt csak a
Rolling Stones teheti meg, hogy mindig ugyanazt a zenét játssza…
– …Meg talán az AC/ DC…
– Mi már jól ismert zenekar voltunk, amikor 1975-ben Frankfurtban
először láttuk az AC/DC-t. Az ausztrálok egy promóciós turnét szerveztek
nekik, senki nem ismerte ott az akkor még taknyos, fiatal zenekart, de
mi már láttuk, hogy ebből az együttesből nagyon sok minden ki fog
kijönni. De ők mintegy tizenöt évvel fiatalabbak nálunk, úgyhogy a
Rolling Stonest lehet leginkább párhuzamba állítani velünk. De van egy
nagy különbség köztünk: ők állandóan Londonból indultak, mi meg egy
szocialista ország központjából, ahol az első dolog az volt, hogy át
kell ugrani a vasfüggönyt, mindenhova kellenek a vízumok, engedélyek,
kutyafüle, és ha nem térünk vissza időben, akkor retorziókra
számíthatunk. Tehát mi nem tudtunk úgy elvállalni dolgokat, mint egy
nyugati zenekar. De a legjobb példa, ami mutatja a különbözőséget, az a
Scorpionsszal való összehasonlítás, mert lejjebbről és később indultak,
mint mi, csak ők gond nélkül tudtak tovább lépni Japánba, az Egyesült
Államokba, míg nekünk az utolsó koncert után huszonnégy órával már le
kellett adni az útleveleket, és aggódhattunk, hogy vajon még egyszer
megkapjuk-e. Egyetlen módon lehetett volna egy nagyobbat lépni: ha kint
maradunk, de akkoriban Magyarországon a disszidálás majdnem akkora
bűnténynek számított, mint a gyilkosság.
– És milyen retorziókat vont volna maga után a disszidálás?
– Hát utánunk nem jöttek volna, sőt, talán még örültek is volna, hogy
megszabadultak egy gondtól, de az biztos, hogy a hozzátartozóktól
teljesen el lettünk volna választva, mert ők soha nem jöhettek volna ki,
mi pedig, ha visszatérünk, azonnal mehettünk volna zárt helyre. – Volt
esetleg a zenekarban valaki, aki bánja azt, hogy az Omegának, bár nagy
esélye volt rá, nem sikerült elérnie a világsztár státuszt?
– Gyakorlatilag a Magyarországhoz való kötődésünktől kellett volna
elszakadnunk, és ezt egyikünk se akarta, már csak az említett okok miatt
sem. Másrészt úgy éreztük, hogy bár egy nagyon erős nyugat-európai
ismertséget értünk el, de azt kockázatosnak ítéltük meg, hogy az
angolszászokhoz betörjünk, és ott meghúzgáljuk az oroszlán bajuszát. –
Miért? – Én különösen angolmániás vagyok, és szerintem aki nem a
Brit-szigeteken született, az ne is csináljon ilyen zenét, mert úgysem
tud. És ebben benne van az első, 1968-as angliai turnénk tapasztalata,
amikor kétszer is voltunk ott. Akkor már ott Led Zeppelin volt, Jimmy
Hendrix volt, és mi azt láttuk, hogy nem csak mi, kelet-európaiak, de a
nyugat-európaiak is gyengék az angolokhoz képest. És aztán is jöttek
egymás után a nagy brit együttesek, a hard rock korszakban például a
Deep Purple, szóval nem lehetett azt mondani, hogy ott van még hely
számunkra.
– Nincs ezekben a szavakban egy csipetnyi kisebbségi komplexus is,
tekintettel az Omega együttes igen gazdag, a világon bárhol a helyét
megálló életművére?
– Ezt mi is éreztük már akkor, hogy például a Uriah Heep-nél semmivel
nem voltunk rosszabbak, csak mi nem őket, hanem a szuper élvonalat
tekintettük mércének. Mi Nyugat-Európában semmivel sem éreztük magunkat
gyengébbnek és kevésbé ismertnek, mint az ottani zenekarok, de az
említett szuper kategória elérhetetlen volt. Mi éreztük, hogy azt a
szintet, amit elértünk, így is tudjuk tartani, de feljebb lépni aligha
fogunk. Ráadásul Amerika ki volt zárva, mert én nem repülök, ezért oda
nem tudtunk eljutni koncertezni.
– Hol szerették az Omegát a legjobban?
– Ez borzaszó meglepő, de Svájcban. Ott nagyobbak voltunk, mint otthon.
Ott alakultak az első rajongóklubok, az ottani listákat állandóan
vezettünk, olyanok voltak mögöttünk, mint Paul McCartney éppen megjelent
lemeze, vagy a Pink Floyd. Bár kicsi ország, de ott tízállomásos
turnékat is tudtunk csinálni, főként a német nyelvterületen.
– Nyugaton kizárólag az angol nyelvű lemezekkel és koncertekkel hódítottak, vagy elfogadták a magyar nyelv hangzását?
– Nem hogy elfogadták, de ők kérték. A lemezek esetében a lemezcég is,
mi is úgy éreztük, hogy angolul kell énekelni, mert különben nem tudják
hova tenni a zenekart. Csakhogy ha nem az angol az anyanyelved, akkor
sem a szövegek, sem a kiejtés nem lesznek annyira rendben. Az első
években, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megpróbálkoztunk
azzal, hogy külföldön angolul énekeltünk a koncerteken, aztán
NyugatNémetországban kérdezték meg először, hogy miért nem éneklünk
magyarul? Akkor kipróbáltuk, és kiderült, hogy egy pluszt rá tudtunk
tenni a koncertek érdekességére, és onnantól kezdve nem volt kérdés,
hogy a világon akárhol játszunk, a színpadon magyarul énekelünk.
– Ez a lemezeladásokon is megmutatkozott, tehát külföldön is jól fogytak a magyar nyelvű lemezek?
– Nem, mert volt egy megállapodás a nyugati lemezcégeink és a
magyar hanglemezgyár között, melynek értelmében az exkluzív jogainkat a
nyugati cégek kapták NyugatEurópára és az egész világra, kivéve a
szocialista országokat, ahova csak a Hungaroton terjeszthetett. Ez azt
jelentette, hogy a szocialista országokban a magyar nyelvű, a világ
többi részén pedig az angol nyelvű lemezeinket terjesztették. De
bizonyos szintű csere, export-import mégiscsak volt.
– Milyen volt a fogadtatása az Omegának a Szovjetunióban, majd Oroszországban?
– Hát, nem nagyon fenyegetett a veszély, hogy a Szovjetunióba
eljussunk, mert az oroszok mondták, hogy oda mi be nem teszszük a
lábunkat, mert egy szocialista ország zenekarához képest nagyon nyugati
zenét játszunk, és ez nem jó hatással van a szovjet fiatalokra. De ettől
csak még nagyobb volt az ottani tiszteletünk, mert a lemezeinket
valahogy megszerezték. Ennek a tiltásnak egyébként akkora hatása volt,
hogy először csak 2000 után tudtunk ott fellépni, holott addigra már az
összes brit és amerikai világsztár járt már Oroszországban. De rólunk
még mindig az a kép élt, hogy mi vagyunk a tiltott gyümölcs, már ők
maguk sem tudták, hogy miért. 2013-ban tudtunk először koncertezni
Moszkvában, akkor viszont már mindenféle szabadság kitüntetést, meg az
ortodox egyház legmagasabb, nem egyházi személynek járó elismerését
megkaptuk, merthogy mi voltunk a Szovjetunióban a hetvenes évektől a
szabadság jelképe, mert végülis egy szocialista táborba tartozó
csapatként tekintettek az Omegára, amely bátran hirdeti a szabadságot.
Más magyar együttesek a későbbiekben már tudtak Erdélybe is jönni, még
akár a Szovjetunióba is, csak be kellett tartani bizonyos külsőségi és
egyéb formákat, amire mi nem lettünk volna alkalmasak. Mégis úgy érzem,
hogy mázlink volt, mert a Kádár rezsim ilyen vonatkozásban egy kicsit
liberális volt. Magyarországon még egy alternatív, nagyon ellenzékinek
számító zenekar is tudott koncertezni, a cenzúra nem volt olyan durva.
– Ha már politika és zene összefonódásáról van szó, akkor
megkérdezem, hogy a rendszerváltás óta milyen ez a kapcsolat zene és
politika között?
– Ma semmiféle korlát nincs; egy korlát van, ami az élet egészére
vonatkozik: a pénz. Ha van pénz, akkor van lehetőség, ha nincs pénz,
akkor nincs. Persze a politika is nagymértékben befolyásolja azt, hogy
hol van, és hol nincs pénz. Természetesen sokkal nagyobb sanszuk van
azoknak az együtteseknek, amelyek demonstratíve valamelyik nagy
politikai erő mellé állnak, de mi ebbe soha nem mentünk bele, mert mi
politikával nem foglalkozunk. A szocializmusban nem is lehetett
politizálni. Mondjuk nem is volt értelme, mert nem volt hatása. Tudtuk,
hogy az egész Kádár rendszer egy marionett, amelyik úgy táncolt, ahogy
Moszkvában fütyültek.
– Néhány éve volt egy összekülönbözés az Omega tagjai között, hogy áll most ez a vita?
– Az egész nem most kezdődött, hanem amikor elkezdtük a nagy
Népstadionbeli koncerteket. Akkor egyértelműsödött, hogy a rockzene ide
szűkült be, hogy három-négyévenként van egy nagy stadionkoncert, és
azzal kész, mert a playback-es road show-k teljesen kiütötték a valódi
élő rock koncerteket. Mivel az Omega mindig mindent élőben játszik,
ezért úgy éreztük, hogy a stadionkoncerteknek még van létjogosultságuk,
de turnékat már nem érdemes csinálni. Aztán 2005 táján eldöntöttük, hogy
mégis kipróbáljuk, és kiderült, hogy működik, nagy sikerű országos
sportcsarnok turnénk volt. Viszont a csapat nagy része már hatvan fölött
tartott, és elkezdődött az együttesen belül egy polarizáció, hogy ki
az, aki még csinálná ezt, és ki az, aki már nem vállalja az utazgatást.
Egyértelműen Benkő Laci (az Omega szintetizátorosa – szerk. megj.) az,
aki élete végéig akarja ezt csinálni, az más kérdés, hogy talán ő van a
leggyengébb fizikai állapotban. Debreczeni Feri (dobos – szerk. megj.) a
mai napig világszínvonalon csinálja azt, amit csinál, és Molnár Gyuri
(gitáros – szerk. megj.) is úgy volt vele, hogy inkább csináljuk tovább.
A kilencvenes évek elejétől bekerült a csapatba Szekeres Tamás, aki
szerintem a kontinens legjobb gitárosa. Ráadásul az új anyagokba sokszor
bevontunk haverokat, például Gömöri Zsoltot, tehát volt egy nagyon erős
mag. Kiderült, hogy lényegében csak Mihály Tomi (az együttes egykori
basszusgitárosa – szerk. megj.) nem akarta ezt csinálni. Aztán egyszer
csak Tomi előjött egy könyvvel, amire azt szokták mondani, hogy nem túl
elegáns. Mit is mondhatni mást erre, ha valakinek az jut az eszébe a
csapatáról, hogy minden csak rossz volt?! Ezek után azt gondoltuk, hogy
ha neki ez a véleménye, akkor innentől kezdve neki nem is szólunk. Ez
kimondatlanul azt jelentette, hogy ő öt éve nem játszik a koncerteken,
helyette viszont egy fiatal csaj lett a baszszusgitárosunk (Szőllőssy
Kata – szerk. megj.), aki Németországban már a második turnésorozat után
nagyobb sztár volt, mint mi, az öregek. A koncertek hangulata megint
nagyon jó, és jó a banda megjelenése is, mert nem tűnik öregnek,
avíttnak. Tavaly Németországban egy fesztiválszerű koncerten léptünk fel
a Creedence Clearwater Revival, a Nazareth és a The Boomtown Rats
együttesekkel, és a szervezők tudták, hogy a húzó együttes mi vagyunk.
Mi a helyszínen rá is jöttünk, hogy miért: az Omega nem tűnik egy aggok
házának. Itt látszott az, hogy csak olyasmivel szabad foglalkozni, ami
nem csupán egy adott kor zenéjére alapoz, hanem a mai ízlésvilágnak
szól. A mi zenénkre pedig azt lehet mondani, hogy egy állati eklektikus,
totális rockzene.
– Milyen új zenei anyaggal készül az Omega?
– Az elmúlt években módosítottunk, stílusában újra feldolgoztunk
régi számokat, így készültek el a Szimfónia, a Rapszódia és az Oratórium
című albumok, ez utóbbi elkészülte után döntöttük el azt, hogy
csinálunk egy Testamentum című új anyagot. Ez lassan készül, viszont már
beleszaladtunk az ötvenötödik évünkbe, és az emberek nagyon vártak már
valami újat. Erre azt találtuk ki, hogy ez a jubileum ne csak rólunk
szóljon, hanem gondoljuk azokra is, akikkel ebben az ötvenöt évben sokat
játszottunk együtt. Felvettük a kapcsolatot a volt szocialista
országokbeli csapatokkal, csináltunk közösen néhány számot velük, és a
Testasmentum albumról is vettünk pár számot, hogy azért vadonatúj dalok
is legyenek. Aztán kitaláltuk azt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat
című nagyhatású wersternfilmet parafrazálva a lemez címe legyen Volt
egyszer egy vadkelet. A most elkészült anyagból kijön egy válogatás
cédé. Sőt, elindultunk a másik irányba is, hiszen nekünk legalább annyi
haverunk volt Nyugaton is, úgyhogy ennek az albumnak lesz egy második
része is, aminek az a címe, hogy Go West (Tarts nyugatnak!). Erre a
lemezre is elkészült már egy pár szám. Az közismert, hogy a Scorpions
1995-ben feldolgozta a Gyöngyhajú lányt, mi most revánsként a Still
Loving You-t csináljuk meg. Brian May-jel, a Queen gitárosával
megbeszéltük, hogy közösen megcsináljuk a Too Much Love Will Kill You
című szám instrumentális verzióját. Erre a lemezre rákerül a Testamentum
anyagáról az Immigrant című, sajnos elég aktuális témájú szám.
– Egy ekkora életművel rendelkező együttes, mint az Omega, hogyan választja ki a koncertjeinek a műsorát?
– Azt mindig tudtuk, hogy Nyugat-Európában mindig a kicsit
progresszívebb, 70-es, 80-as évekbeli lemezek voltak a fontosak, a 60-as
évekbeli Omegát ott annyira nem ismerték. Magyarországon is más volt az
Alföldön és más volt a Dunántúlon játszani, más volt az ízlésvilág. A
határon túl egyfajta best of koncerteket kellett adnunk, egyrészt azért,
mert mi sem egészen tudtuk, mit kéne játszani.
– És Nagyváradon mire számíthatunk?
– Egyértelmű, hogy mivel Nagyváradon ez lesz az első buli, ezért
nem lehet másról szó, mint egy best of műsorról. Aki a koncerten ott
lesz, azt az Omegát fogja kapni, amit vár."