"Az idei Szent László Napok legnagyobb sztárzenekara az Omega együttes lesz. Ebből az alkalomból nyilatkozott a BN-nek Kóbor János énekes." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Rövid interjú :
– Romániába a hetvenes évek közepétől járunk, de szigorúan csak a román területen, Bukarestben, Piteştiben, Ploieştien, Konstancán, Craiovan. Brassónál volt egyszer egy koncertünk, de mondták, hogy innentől kezdve tiltott zóna van, tovább már nem lehet menni. Esélyünk nem volt a korábban Magyarországhoz tartozó területekre eljutni. Ilyen probléma a többi országban nem volt. Erdélyben életünk első koncertje már jóval a rendszerváltás után történhetett meg. Addig tényleg azt hittük, hogy ezen a részen soha nem fogunk játszani, aztán egyszer csak Marosvásárhelyen megtört a jég, ha jól emlékszem 1995ben. Azóta Marosvásárhelyen már többször is játszottunk, Székelyföld nagyobb városaiban, valamint Temesváron, Aradon, Szatmárnémetiben is, de a két legjelentősebb erdélyi nagyváros, Kolozsvár és Nagyvárad valahogy nem akart összejönni. És tavaly végre Kolozsváron is sikerült megjelennünk. Ott eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, most már Nagyváradra is muszáj eljönnünk.
– Milyen volt az egykori és a rendszerváltás utáni Romániában fellépni?
– Annak idején a bukaresti, budapesti, prágai, berlini koncerteken nem lehetett lényegesen nagy differenciát látni. Nagyjából éreztük, hogy esetleg bizonyos helyeken más anyaggal kell fellépnünk, de azt mindig jó érzékkel kitapasztaltuk, hogy mit kell játszani. Az egyértelmű, hogy az erdélyi koncerteknek, főleg az elején, volt egy másfajta töltetük. Az első marosvásárhelyi koncert felejthetetlen volt, de hál’ Istennek a hangulat azóta is megmaradt. Mi most már nem érezzük, hogy bármiféle megkülönböztetés vagy korlátozás lenne. Jó érzés, hogy manapság akármerre elindulunk Európába, észre sem vesszük, hogy melyik országban vagyunk. Régen azért még a volt szocialista országok között is szörnyű volt egy határátlépés."
Forrás : Bihari Napló/pressdisplay.com
Ötvenöt évet várt Nagyvárad az Omegára!
"A június 19–25. között zajló nagyváradi Szent László Napok legnagyobb sztárzenekara az Omega együttes lesz. A csapat legendás frontembere, Kóbor János adott exkluzív interjút a Bihari Naplónak, mintegy kedvcsinálóul a június 25-iki fellépéshez." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Teljes interjú :
– Ötvenöt éves már a zenekar. Mi ennek a hosszú és egyben sikeres
karriernek a titka, hiszen még mindig tömegek jönnek az Omega
koncertjeire?
– A folyamatosság, az állandó megújulni próbálás nagyon fontos. Ha
valaki az önismétlésre hagyatkozik, az előbb-utóbb körbejár. Azt csak a
Rolling Stones teheti meg, hogy mindig ugyanazt a zenét játssza…
– …Meg talán az AC/ DC…
– Mi már jól ismert zenekar voltunk, amikor 1975-ben Frankfurtban először láttuk az AC/DC-t. Az ausztrálok egy promóciós turnét szerveztek nekik, senki nem ismerte ott az akkor még taknyos, fiatal zenekart, de mi már láttuk, hogy ebből az együttesből nagyon sok minden ki fog kijönni. De ők mintegy tizenöt évvel fiatalabbak nálunk, úgyhogy a Rolling Stonest lehet leginkább párhuzamba állítani velünk. De van egy nagy különbség köztünk: ők állandóan Londonból indultak, mi meg egy szocialista ország központjából, ahol az első dolog az volt, hogy át kell ugrani a vasfüggönyt, mindenhova kellenek a vízumok, engedélyek, kutyafüle, és ha nem térünk vissza időben, akkor retorziókra számíthatunk. Tehát mi nem tudtunk úgy elvállalni dolgokat, mint egy nyugati zenekar. De a legjobb példa, ami mutatja a különbözőséget, az a Scorpionsszal való összehasonlítás, mert lejjebbről és később indultak, mint mi, csak ők gond nélkül tudtak tovább lépni Japánba, az Egyesült Államokba, míg nekünk az utolsó koncert után huszonnégy órával már le kellett adni az útleveleket, és aggódhattunk, hogy vajon még egyszer megkapjuk-e. Egyetlen módon lehetett volna egy nagyobbat lépni: ha kint maradunk, de akkoriban Magyarországon a disszidálás majdnem akkora bűnténynek számított, mint a gyilkosság.
– És milyen retorziókat vont volna maga után a disszidálás?
– Hát utánunk nem jöttek volna, sőt, talán még örültek is volna, hogy megszabadultak egy gondtól, de az biztos, hogy a hozzátartozóktól teljesen el lettünk volna választva, mert ők soha nem jöhettek volna ki, mi pedig, ha visszatérünk, azonnal mehettünk volna zárt helyre. – Volt esetleg a zenekarban valaki, aki bánja azt, hogy az Omegának, bár nagy esélye volt rá, nem sikerült elérnie a világsztár státuszt?
– Gyakorlatilag a Magyarországhoz való kötődésünktől kellett volna elszakadnunk, és ezt egyikünk se akarta, már csak az említett okok miatt sem. Másrészt úgy éreztük, hogy bár egy nagyon erős nyugat-európai ismertséget értünk el, de azt kockázatosnak ítéltük meg, hogy az angolszászokhoz betörjünk, és ott meghúzgáljuk az oroszlán bajuszát. – Miért? – Én különösen angolmániás vagyok, és szerintem aki nem a Brit-szigeteken született, az ne is csináljon ilyen zenét, mert úgysem tud. És ebben benne van az első, 1968-as angliai turnénk tapasztalata, amikor kétszer is voltunk ott. Akkor már ott Led Zeppelin volt, Jimmy Hendrix volt, és mi azt láttuk, hogy nem csak mi, kelet-európaiak, de a nyugat-európaiak is gyengék az angolokhoz képest. És aztán is jöttek egymás után a nagy brit együttesek, a hard rock korszakban például a Deep Purple, szóval nem lehetett azt mondani, hogy ott van még hely számunkra.
– Nincs ezekben a szavakban egy csipetnyi kisebbségi komplexus is, tekintettel az Omega együttes igen gazdag, a világon bárhol a helyét megálló életművére?
– Ezt mi is éreztük már akkor, hogy például a Uriah Heep-nél semmivel nem voltunk rosszabbak, csak mi nem őket, hanem a szuper élvonalat tekintettük mércének. Mi Nyugat-Európában semmivel sem éreztük magunkat gyengébbnek és kevésbé ismertnek, mint az ottani zenekarok, de az említett szuper kategória elérhetetlen volt. Mi éreztük, hogy azt a szintet, amit elértünk, így is tudjuk tartani, de feljebb lépni aligha fogunk. Ráadásul Amerika ki volt zárva, mert én nem repülök, ezért oda nem tudtunk eljutni koncertezni.
– Hol szerették az Omegát a legjobban?
– Ez borzaszó meglepő, de Svájcban. Ott nagyobbak voltunk, mint otthon. Ott alakultak az első rajongóklubok, az ottani listákat állandóan vezettünk, olyanok voltak mögöttünk, mint Paul McCartney éppen megjelent lemeze, vagy a Pink Floyd. Bár kicsi ország, de ott tízállomásos turnékat is tudtunk csinálni, főként a német nyelvterületen.
– Nyugaton kizárólag az angol nyelvű lemezekkel és koncertekkel hódítottak, vagy elfogadták a magyar nyelv hangzását?
– Nem hogy elfogadták, de ők kérték. A lemezek esetében a lemezcég is, mi is úgy éreztük, hogy angolul kell énekelni, mert különben nem tudják hova tenni a zenekart. Csakhogy ha nem az angol az anyanyelved, akkor sem a szövegek, sem a kiejtés nem lesznek annyira rendben. Az első években, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megpróbálkoztunk azzal, hogy külföldön angolul énekeltünk a koncerteken, aztán NyugatNémetországban kérdezték meg először, hogy miért nem éneklünk magyarul? Akkor kipróbáltuk, és kiderült, hogy egy pluszt rá tudtunk tenni a koncertek érdekességére, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy a világon akárhol játszunk, a színpadon magyarul énekelünk.
– Ez a lemezeladásokon is megmutatkozott, tehát külföldön is jól fogytak a magyar nyelvű lemezek?
– Nem, mert volt egy megállapodás a nyugati lemezcégeink és a magyar hanglemezgyár között, melynek értelmében az exkluzív jogainkat a nyugati cégek kapták NyugatEurópára és az egész világra, kivéve a szocialista országokat, ahova csak a Hungaroton terjeszthetett. Ez azt jelentette, hogy a szocialista országokban a magyar nyelvű, a világ többi részén pedig az angol nyelvű lemezeinket terjesztették. De bizonyos szintű csere, export-import mégiscsak volt.
– Milyen volt a fogadtatása az Omegának a Szovjetunióban, majd Oroszországban?
– Hát, nem nagyon fenyegetett a veszély, hogy a Szovjetunióba eljussunk, mert az oroszok mondták, hogy oda mi be nem teszszük a lábunkat, mert egy szocialista ország zenekarához képest nagyon nyugati zenét játszunk, és ez nem jó hatással van a szovjet fiatalokra. De ettől csak még nagyobb volt az ottani tiszteletünk, mert a lemezeinket valahogy megszerezték. Ennek a tiltásnak egyébként akkora hatása volt, hogy először csak 2000 után tudtunk ott fellépni, holott addigra már az összes brit és amerikai világsztár járt már Oroszországban. De rólunk még mindig az a kép élt, hogy mi vagyunk a tiltott gyümölcs, már ők maguk sem tudták, hogy miért. 2013-ban tudtunk először koncertezni Moszkvában, akkor viszont már mindenféle szabadság kitüntetést, meg az ortodox egyház legmagasabb, nem egyházi személynek járó elismerését megkaptuk, merthogy mi voltunk a Szovjetunióban a hetvenes évektől a szabadság jelképe, mert végülis egy szocialista táborba tartozó csapatként tekintettek az Omegára, amely bátran hirdeti a szabadságot. Más magyar együttesek a későbbiekben már tudtak Erdélybe is jönni, még akár a Szovjetunióba is, csak be kellett tartani bizonyos külsőségi és egyéb formákat, amire mi nem lettünk volna alkalmasak. Mégis úgy érzem, hogy mázlink volt, mert a Kádár rezsim ilyen vonatkozásban egy kicsit liberális volt. Magyarországon még egy alternatív, nagyon ellenzékinek számító zenekar is tudott koncertezni, a cenzúra nem volt olyan durva.
– Ha már politika és zene összefonódásáról van szó, akkor megkérdezem, hogy a rendszerváltás óta milyen ez a kapcsolat zene és politika között?
– Ma semmiféle korlát nincs; egy korlát van, ami az élet egészére vonatkozik: a pénz. Ha van pénz, akkor van lehetőség, ha nincs pénz, akkor nincs. Persze a politika is nagymértékben befolyásolja azt, hogy hol van, és hol nincs pénz. Természetesen sokkal nagyobb sanszuk van azoknak az együtteseknek, amelyek demonstratíve valamelyik nagy politikai erő mellé állnak, de mi ebbe soha nem mentünk bele, mert mi politikával nem foglalkozunk. A szocializmusban nem is lehetett politizálni. Mondjuk nem is volt értelme, mert nem volt hatása. Tudtuk, hogy az egész Kádár rendszer egy marionett, amelyik úgy táncolt, ahogy Moszkvában fütyültek.
– Néhány éve volt egy összekülönbözés az Omega tagjai között, hogy áll most ez a vita?
– Az egész nem most kezdődött, hanem amikor elkezdtük a nagy Népstadionbeli koncerteket. Akkor egyértelműsödött, hogy a rockzene ide szűkült be, hogy három-négyévenként van egy nagy stadionkoncert, és azzal kész, mert a playback-es road show-k teljesen kiütötték a valódi élő rock koncerteket. Mivel az Omega mindig mindent élőben játszik, ezért úgy éreztük, hogy a stadionkoncerteknek még van létjogosultságuk, de turnékat már nem érdemes csinálni. Aztán 2005 táján eldöntöttük, hogy mégis kipróbáljuk, és kiderült, hogy működik, nagy sikerű országos sportcsarnok turnénk volt. Viszont a csapat nagy része már hatvan fölött tartott, és elkezdődött az együttesen belül egy polarizáció, hogy ki az, aki még csinálná ezt, és ki az, aki már nem vállalja az utazgatást. Egyértelműen Benkő Laci (az Omega szintetizátorosa – szerk. megj.) az, aki élete végéig akarja ezt csinálni, az más kérdés, hogy talán ő van a leggyengébb fizikai állapotban. Debreczeni Feri (dobos – szerk. megj.) a mai napig világszínvonalon csinálja azt, amit csinál, és Molnár Gyuri (gitáros – szerk. megj.) is úgy volt vele, hogy inkább csináljuk tovább. A kilencvenes évek elejétől bekerült a csapatba Szekeres Tamás, aki szerintem a kontinens legjobb gitárosa. Ráadásul az új anyagokba sokszor bevontunk haverokat, például Gömöri Zsoltot, tehát volt egy nagyon erős mag. Kiderült, hogy lényegében csak Mihály Tomi (az együttes egykori basszusgitárosa – szerk. megj.) nem akarta ezt csinálni. Aztán egyszer csak Tomi előjött egy könyvvel, amire azt szokták mondani, hogy nem túl elegáns. Mit is mondhatni mást erre, ha valakinek az jut az eszébe a csapatáról, hogy minden csak rossz volt?! Ezek után azt gondoltuk, hogy ha neki ez a véleménye, akkor innentől kezdve neki nem is szólunk. Ez kimondatlanul azt jelentette, hogy ő öt éve nem játszik a koncerteken, helyette viszont egy fiatal csaj lett a baszszusgitárosunk (Szőllőssy Kata – szerk. megj.), aki Németországban már a második turnésorozat után nagyobb sztár volt, mint mi, az öregek. A koncertek hangulata megint nagyon jó, és jó a banda megjelenése is, mert nem tűnik öregnek, avíttnak. Tavaly Németországban egy fesztiválszerű koncerten léptünk fel a Creedence Clearwater Revival, a Nazareth és a The Boomtown Rats együttesekkel, és a szervezők tudták, hogy a húzó együttes mi vagyunk. Mi a helyszínen rá is jöttünk, hogy miért: az Omega nem tűnik egy aggok házának. Itt látszott az, hogy csak olyasmivel szabad foglalkozni, ami nem csupán egy adott kor zenéjére alapoz, hanem a mai ízlésvilágnak szól. A mi zenénkre pedig azt lehet mondani, hogy egy állati eklektikus, totális rockzene.
– Milyen új zenei anyaggal készül az Omega?
– Az elmúlt években módosítottunk, stílusában újra feldolgoztunk régi számokat, így készültek el a Szimfónia, a Rapszódia és az Oratórium című albumok, ez utóbbi elkészülte után döntöttük el azt, hogy csinálunk egy Testamentum című új anyagot. Ez lassan készül, viszont már beleszaladtunk az ötvenötödik évünkbe, és az emberek nagyon vártak már valami újat. Erre azt találtuk ki, hogy ez a jubileum ne csak rólunk szóljon, hanem gondoljuk azokra is, akikkel ebben az ötvenöt évben sokat játszottunk együtt. Felvettük a kapcsolatot a volt szocialista országokbeli csapatokkal, csináltunk közösen néhány számot velük, és a Testasmentum albumról is vettünk pár számot, hogy azért vadonatúj dalok is legyenek. Aztán kitaláltuk azt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat című nagyhatású wersternfilmet parafrazálva a lemez címe legyen Volt egyszer egy vadkelet. A most elkészült anyagból kijön egy válogatás cédé. Sőt, elindultunk a másik irányba is, hiszen nekünk legalább annyi haverunk volt Nyugaton is, úgyhogy ennek az albumnak lesz egy második része is, aminek az a címe, hogy Go West (Tarts nyugatnak!). Erre a lemezre is elkészült már egy pár szám. Az közismert, hogy a Scorpions 1995-ben feldolgozta a Gyöngyhajú lányt, mi most revánsként a Still Loving You-t csináljuk meg. Brian May-jel, a Queen gitárosával megbeszéltük, hogy közösen megcsináljuk a Too Much Love Will Kill You című szám instrumentális verzióját. Erre a lemezre rákerül a Testamentum anyagáról az Immigrant című, sajnos elég aktuális témájú szám.
– Egy ekkora életművel rendelkező együttes, mint az Omega, hogyan választja ki a koncertjeinek a műsorát?
– Azt mindig tudtuk, hogy Nyugat-Európában mindig a kicsit progresszívebb, 70-es, 80-as évekbeli lemezek voltak a fontosak, a 60-as évekbeli Omegát ott annyira nem ismerték. Magyarországon is más volt az Alföldön és más volt a Dunántúlon játszani, más volt az ízlésvilág. A határon túl egyfajta best of koncerteket kellett adnunk, egyrészt azért, mert mi sem egészen tudtuk, mit kéne játszani.
– És Nagyváradon mire számíthatunk?
– Nem, mert volt egy megállapodás a nyugati lemezcégeink és a magyar hanglemezgyár között, melynek értelmében az exkluzív jogainkat a nyugati cégek kapták NyugatEurópára és az egész világra, kivéve a szocialista országokat, ahova csak a Hungaroton terjeszthetett. Ez azt jelentette, hogy a szocialista országokban a magyar nyelvű, a világ többi részén pedig az angol nyelvű lemezeinket terjesztették. De bizonyos szintű csere, export-import mégiscsak volt.
– Milyen volt a fogadtatása az Omegának a Szovjetunióban, majd Oroszországban?
– Hát, nem nagyon fenyegetett a veszély, hogy a Szovjetunióba eljussunk, mert az oroszok mondták, hogy oda mi be nem teszszük a lábunkat, mert egy szocialista ország zenekarához képest nagyon nyugati zenét játszunk, és ez nem jó hatással van a szovjet fiatalokra. De ettől csak még nagyobb volt az ottani tiszteletünk, mert a lemezeinket valahogy megszerezték. Ennek a tiltásnak egyébként akkora hatása volt, hogy először csak 2000 után tudtunk ott fellépni, holott addigra már az összes brit és amerikai világsztár járt már Oroszországban. De rólunk még mindig az a kép élt, hogy mi vagyunk a tiltott gyümölcs, már ők maguk sem tudták, hogy miért. 2013-ban tudtunk először koncertezni Moszkvában, akkor viszont már mindenféle szabadság kitüntetést, meg az ortodox egyház legmagasabb, nem egyházi személynek járó elismerését megkaptuk, merthogy mi voltunk a Szovjetunióban a hetvenes évektől a szabadság jelképe, mert végülis egy szocialista táborba tartozó csapatként tekintettek az Omegára, amely bátran hirdeti a szabadságot. Más magyar együttesek a későbbiekben már tudtak Erdélybe is jönni, még akár a Szovjetunióba is, csak be kellett tartani bizonyos külsőségi és egyéb formákat, amire mi nem lettünk volna alkalmasak. Mégis úgy érzem, hogy mázlink volt, mert a Kádár rezsim ilyen vonatkozásban egy kicsit liberális volt. Magyarországon még egy alternatív, nagyon ellenzékinek számító zenekar is tudott koncertezni, a cenzúra nem volt olyan durva.
– Ha már politika és zene összefonódásáról van szó, akkor megkérdezem, hogy a rendszerváltás óta milyen ez a kapcsolat zene és politika között?
– Ma semmiféle korlát nincs; egy korlát van, ami az élet egészére vonatkozik: a pénz. Ha van pénz, akkor van lehetőség, ha nincs pénz, akkor nincs. Persze a politika is nagymértékben befolyásolja azt, hogy hol van, és hol nincs pénz. Természetesen sokkal nagyobb sanszuk van azoknak az együtteseknek, amelyek demonstratíve valamelyik nagy politikai erő mellé állnak, de mi ebbe soha nem mentünk bele, mert mi politikával nem foglalkozunk. A szocializmusban nem is lehetett politizálni. Mondjuk nem is volt értelme, mert nem volt hatása. Tudtuk, hogy az egész Kádár rendszer egy marionett, amelyik úgy táncolt, ahogy Moszkvában fütyültek.
– Néhány éve volt egy összekülönbözés az Omega tagjai között, hogy áll most ez a vita?
– Az egész nem most kezdődött, hanem amikor elkezdtük a nagy Népstadionbeli koncerteket. Akkor egyértelműsödött, hogy a rockzene ide szűkült be, hogy három-négyévenként van egy nagy stadionkoncert, és azzal kész, mert a playback-es road show-k teljesen kiütötték a valódi élő rock koncerteket. Mivel az Omega mindig mindent élőben játszik, ezért úgy éreztük, hogy a stadionkoncerteknek még van létjogosultságuk, de turnékat már nem érdemes csinálni. Aztán 2005 táján eldöntöttük, hogy mégis kipróbáljuk, és kiderült, hogy működik, nagy sikerű országos sportcsarnok turnénk volt. Viszont a csapat nagy része már hatvan fölött tartott, és elkezdődött az együttesen belül egy polarizáció, hogy ki az, aki még csinálná ezt, és ki az, aki már nem vállalja az utazgatást. Egyértelműen Benkő Laci (az Omega szintetizátorosa – szerk. megj.) az, aki élete végéig akarja ezt csinálni, az más kérdés, hogy talán ő van a leggyengébb fizikai állapotban. Debreczeni Feri (dobos – szerk. megj.) a mai napig világszínvonalon csinálja azt, amit csinál, és Molnár Gyuri (gitáros – szerk. megj.) is úgy volt vele, hogy inkább csináljuk tovább. A kilencvenes évek elejétől bekerült a csapatba Szekeres Tamás, aki szerintem a kontinens legjobb gitárosa. Ráadásul az új anyagokba sokszor bevontunk haverokat, például Gömöri Zsoltot, tehát volt egy nagyon erős mag. Kiderült, hogy lényegében csak Mihály Tomi (az együttes egykori basszusgitárosa – szerk. megj.) nem akarta ezt csinálni. Aztán egyszer csak Tomi előjött egy könyvvel, amire azt szokták mondani, hogy nem túl elegáns. Mit is mondhatni mást erre, ha valakinek az jut az eszébe a csapatáról, hogy minden csak rossz volt?! Ezek után azt gondoltuk, hogy ha neki ez a véleménye, akkor innentől kezdve neki nem is szólunk. Ez kimondatlanul azt jelentette, hogy ő öt éve nem játszik a koncerteken, helyette viszont egy fiatal csaj lett a baszszusgitárosunk (Szőllőssy Kata – szerk. megj.), aki Németországban már a második turnésorozat után nagyobb sztár volt, mint mi, az öregek. A koncertek hangulata megint nagyon jó, és jó a banda megjelenése is, mert nem tűnik öregnek, avíttnak. Tavaly Németországban egy fesztiválszerű koncerten léptünk fel a Creedence Clearwater Revival, a Nazareth és a The Boomtown Rats együttesekkel, és a szervezők tudták, hogy a húzó együttes mi vagyunk. Mi a helyszínen rá is jöttünk, hogy miért: az Omega nem tűnik egy aggok házának. Itt látszott az, hogy csak olyasmivel szabad foglalkozni, ami nem csupán egy adott kor zenéjére alapoz, hanem a mai ízlésvilágnak szól. A mi zenénkre pedig azt lehet mondani, hogy egy állati eklektikus, totális rockzene.
– Milyen új zenei anyaggal készül az Omega?
– Az elmúlt években módosítottunk, stílusában újra feldolgoztunk régi számokat, így készültek el a Szimfónia, a Rapszódia és az Oratórium című albumok, ez utóbbi elkészülte után döntöttük el azt, hogy csinálunk egy Testamentum című új anyagot. Ez lassan készül, viszont már beleszaladtunk az ötvenötödik évünkbe, és az emberek nagyon vártak már valami újat. Erre azt találtuk ki, hogy ez a jubileum ne csak rólunk szóljon, hanem gondoljuk azokra is, akikkel ebben az ötvenöt évben sokat játszottunk együtt. Felvettük a kapcsolatot a volt szocialista országokbeli csapatokkal, csináltunk közösen néhány számot velük, és a Testasmentum albumról is vettünk pár számot, hogy azért vadonatúj dalok is legyenek. Aztán kitaláltuk azt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat című nagyhatású wersternfilmet parafrazálva a lemez címe legyen Volt egyszer egy vadkelet. A most elkészült anyagból kijön egy válogatás cédé. Sőt, elindultunk a másik irányba is, hiszen nekünk legalább annyi haverunk volt Nyugaton is, úgyhogy ennek az albumnak lesz egy második része is, aminek az a címe, hogy Go West (Tarts nyugatnak!). Erre a lemezre is elkészült már egy pár szám. Az közismert, hogy a Scorpions 1995-ben feldolgozta a Gyöngyhajú lányt, mi most revánsként a Still Loving You-t csináljuk meg. Brian May-jel, a Queen gitárosával megbeszéltük, hogy közösen megcsináljuk a Too Much Love Will Kill You című szám instrumentális verzióját. Erre a lemezre rákerül a Testamentum anyagáról az Immigrant című, sajnos elég aktuális témájú szám.
– Egy ekkora életművel rendelkező együttes, mint az Omega, hogyan választja ki a koncertjeinek a műsorát?
– Azt mindig tudtuk, hogy Nyugat-Európában mindig a kicsit progresszívebb, 70-es, 80-as évekbeli lemezek voltak a fontosak, a 60-as évekbeli Omegát ott annyira nem ismerték. Magyarországon is más volt az Alföldön és más volt a Dunántúlon játszani, más volt az ízlésvilág. A határon túl egyfajta best of koncerteket kellett adnunk, egyrészt azért, mert mi sem egészen tudtuk, mit kéne játszani.
– És Nagyváradon mire számíthatunk?
– Egyértelmű, hogy mivel Nagyváradon ez lesz az első buli, ezért
nem lehet másról szó, mint egy best of műsorról. Aki a koncerten ott
lesz, azt az Omegát fogja kapni, amit vár."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése