Amint
arról a korabeli sajtó beszámolt 1874 őszén: „Pompás tervet
készíttetett Tóth Ferenc úr, házának Posta [ma: Teatrului] utcai részén
történő átalakításához. Sörház és ételcsarnok lesz itt, nagy termekkel,
kitűnő ventilatióval, közvetlen összeköttetésben jégpince, a pilseni
sörcsarnok mintájára. A termek szép verandába nyílnak, mely nagy kertbe
vezet. Igen jó gondolat a különben is praktikus Tóth Ferenc úrtól; jövő
nyáron hír szerint, már megkezdheti az építkezést, melyet a jó nevű
építészünk, Rimanóczy úr vezetend.” Egy 1875 márciusában megjelent hír
szerint: „A sörházat, mely a Posta sikátorban épült, dr. Guttmann Ede úr
bérelte ki. Ő fogja berendezését is eszközölni. Csínnal és kényelemmel,
s az igen alkalmatos helyiség könnyen a közönség kedvenc nyári
mulatóhelyévé lehet.”
A következő hír már a megnyitásról szól:
„A sörcsarnok megnyitása csütörtökön [1875. június 10-én] este
valóságos népünnepély volt. Lássuk azonban előbb magát a sörcsarnokot.
Modern stylben ízléses díszítéssel épült, Rimanóczy Kálmán úr jeles
építészünk által, első nagy terme pompás tükrökkel fővárosokban sem
mindenütt található fel. Innen széles, szabad verandába megyünk, mely
előtt szép nagy kert terül el. Este meglepő látvány, kivált olyan estén,
mint ez volt. A sűrű gázlángok félezerre menő vendég körül lobogtak, a
kerti emelvényen a katonai zenekar is egész jókedvvel játszott s
tapsolták, újrázták is darabjait, kivált a Rákóczi-indulót. […] Az
építtető tulajdonos derék polgára városunknak, Tóth Ferenc úr, s a
főbérlő dr. Guttmann Ede úr, félre téve minden géné-t [zsén-t, azaz
feszélyezettséget], szeretetreméltó előzékenységgel jártak-keltek a
vendégek közt, kiknek nagy számában képviselve volt a város előkelősége
épp úgy, mint az érdemes munkásosztály, és kik között senki nem volt, ki
ne örvendett volna, hogy a város e helyiség berendezésével
nagyvárosiasságba emelkedett. Bor, sör, kitűnő minőségűek voltak […] az
ételek ellen sem lehetett kifogás, a szolgálat [a felszolgálás] is elég
jól ment, amint ily nemvárt körülmények közt, t. i. mehetett. Ma is
rejtély előttünk, hol szereztek a provincián egyszerre annyi pincért,
miután a többi vendéglőkben is foglalkoztak. Látszik, hogy ügyes kézben
van e vállalat s így remélhető, hogy a vállalkozás és a közönség is meg
lesz elégedve.”
A következő cikkek is dicsérők voltak,
mígnem 1875 késő nyarára minden megváltozott: „Amilyen jó volt,
mondhatni kitűnő volt az első hetekben a Rózsabokorhoz címzett új
sörcsarnokban étel, ital és szolgálat, épp oly rossz lett mindaz az
utóbbi időben annyira, hogy a közönség, ki oly óriási, nálunk még nem
tapasztalt mérvben pártolta ez üzletet, tökéletesen elidegenedett.
Főbérlő dr. Guttmann Ede e hanyatlást csakhamar észrevevén, albérlőjét
Eble Lajost bérletétől néhány nappal ezelőtt elmozdította, de bíróilag
le is foglaltatta mindenét azért, mert a roppant bevételekből – 40 nap
alatt körülbelül 9000 forintból – igen sok a deficit! Guttmann úr
reméli, hogy rövid idő alatt egy új vendéglőst nyer, addig is saját
számlájára vezeti az üzletet.”
A helyzet azonban ezután sem javult.
1875 augusztusában egy névtelen cikkíró szerint „A Rózsabokor annyira
hervadásnak indult, hogy a múlt vasárnap este 10 óra tájban 1, úgymond
egy vendége volt, s megivott egy pohár jó – meleg sört…”
Tóth Ferenc tulajdonosként hamar
megelégelte ezt az állapotot, egy időre bezárta a sörcsarnokot,
elbocsátotta Guttmann Edét, és helyette Tomán Sándor jó hírű kolozsvári
vendéglőst fogadta fel bérlőnek; Tomán 1875. november 21-én nyitotta meg
a sörcsarnokot, de 1876 nyarára ismét csak bezárták. A következő bérlő,
Klein Adalbert majd csak 1877. május 10-én nyitotta meg újból a
Rózsabokort. Klein ízletes meleg és hideg ételeket, jó italokat ígért
jutányos áron, no meg gyors és pontos kiszolgálást. Jól tudta, hogy
mindez magában nem elég az „elkényeztetett” váradiaknak, jó zene is kell
hozzá. Gyakran meghívta ezért a városszerte igen népszerű Hamza Miskát
és zenekarát. Ám hiábavaló lehetett Klein Albert minden igyekezete, mert
1877 karácsony napján a tulajdonos ismét másnak akarta haszonbérbe adni
a Rózsabokort.
Tóth Ferencnek 1878 májusában sikerült
újabb bérlőt alkalmaznia, Darvasy Sándor jó nevű vendéglőst. Az erről
szóló rövid hírcikkhez a következő, reklámízű részt toldotta az
újságíró: „Talán virágzani is fog az egész nyáron a Rózsabokor.
Óhajtjuk, hogy e tevékeny derék új bérlő rózsás tervei töviskoronát ne
kapjanak az őszre.” A fenti szójátékért ha mást nem is, de egy jó
vacsorát kaphatott az újdondász úr!
„A Rózsabokorban tegnapelőtt [1878.
május 31-én] este színtársulatunk kitűnő zenekara válogatott darabokat
játszott az ott egybegyűlt nagyszámú és igen díszes közönség
mulattatására. A bérlő, Darvasy Sándor úr mindent elkövet, hogy
megérdemelje azon pártfogást, melyet városunk előkelő közönsége tanúsít
új vendéglőjével szemben. Fel is találhatók ott a legízletesebben
készített ételek, a legtisztábban kezelt italok a legmérsékeltebb
árakban, s a legpontosabb kiszolgáltatással” – írta a Nagyvárad 1878.
júniusi 2-i száma. Természetesen esténként gyakori vendégei voltak a
kerthelyiségnek a cigány- vagy katonazenekarok, december 15-én egyenesen
egy budapesti nemzetközi daltársulat tartott előadást. Az eredmény?
Tóth Ferenc 1879. április 1-jétől ismét másnak akarta bérbe adni a
Rózsabokort!
A tulajdonos meddő próbálkozásai így
folytatódtak egészen 1880 tavaszáig, amikor Hillinger Lipót bérelte ki a
kerthelyiséget. A megnyitót május 9-én tartották, s jelen voltak a
sajtó képviselői is: „A Rózsabokor című gyönyörű nyári sörcsarnokot múlt
vasárnap este nyitotta meg Hillinger úr, az 51-ik sorgyalogezred
zenekarának és Hamza Miska népzenekarának közreműködése mellett. 20
krajcár belépti díjat szedett Hillinger úr ez alkalommal, s ez
megakadályozta a határtalan tolongást. A megjelent és igen előkelő
vendégek száma így is mintegy 300-ra mehetett. A közönség igen jól
találta magát, az újra megnyitott szép helyiségben.”
Hillinger nagy tapasztalatú vendéglős
volt, hiszen 1874 óta ő bérelte a Fekete Sas Szállodát, s mellette a
szálló vendéglőjét is vezette. Ez utóbbinak volt egy udvari
kerthelyisége is, amelyet az után, hogy a Rózsabokort is kibérelte, már
nemigen használtak. Bevezette, hogy tavasztól – általában május elejétől
– őszig a Rózsabokorba, míg télen a Fekete Sas vendéglőbe várta
vendégeit. Telente a Rózsabokort bezárta, de azért zárt körű, zenés,
táncos rendezvényeket tartottak benne, s gyakori volt az is, hogy
tánctanárok bérelték ki.
A váradiak alig várták, hogy a jó idő
beálltával megnyíljon a Rózsabokor, ahol esténként az ízletes ételek, jó
italok mellé válogatott zenét hallgathattak a szórakozni vágyók.
Fellépett itt a Heinrich-ezred katonazenekara, a 101-es gyalogezred
zenekara, a Magyari testvérek debreceni népzenekara, Pócsi és Duka
népzenekara, Hamza Miska cigányzenekara és mások is.
Az újságírók is csak dicsérőleg írtak:
„A Rózsabokor, városunk ez évről évre folytonosan szépülő nyári
mulatóhelye, melyet szívvel-lélekkel irigyelnek tőlünk az idegenek,
irigyelnek a fővárosban lakó vendéglősök, esténként szép
látogatottságnak örvend. De hát jól is van ez így. Emlékezzünk csak
vissza amaz időre, amikor városunk közönsége egy díszes nyári mulatóhely
után sóhajtozott. Mert már megvan az a gyönyörű helyiség, mely méltán
megérdemli a tömeges látogatást.”
Az 1890-es években nagyon elterjedt az
orfeum Nagyváradon. Nem maradhatott ki a Rózsabokor sem, ha versenyben
akart maradni a többi vendéglővel. Bár az emberek szerették ezt a
gondtalan szórakozást nyújtó műfajt, az újságírók minden alkalmat
megragadtak arra, hogy bírálják a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó,
ripacskodó, többnyire énekes-táncos „művésznőket”. Ez történt 1897
októberében is, amikor a Rózsabokorban orfeumi előadást tartottak: „Ha
már arra vagyunk kárhoztatva, hogy egész télen át kuplékat hallgassunk
és cirkuszbohócok viccein mulassunk, úgy örülnünk kell, ha legalább
valamirevaló cirkuszt és tisztességes orfeumot kapunk. Eddig többnyire
szűk és piszkos helyiségekben voltak az orfeumok (tisztelet a
kivételnek), ahol rekedt hangú énekesnők rikácsoltak. Az idén – úgy
látszik – szerencsésebbek vagyunk, mert abban a daltársulatban, mely
most a Rózsabokorban működik, vannak igen ügyes tagok, kik nem
törekednek arra, hogy szemtelenségig menő frivolsággal, kacagásra
ingereljék az emberek nevető idegeit. De a helyiség barátságos, ízléses.
A Rózsabokor folyosóját fallal bekerítették, a nagyteremben pedig
csinos színpadot állítottak fel.”
De nem csak orfeum előadások voltak a
Rózsabokorban, annál jóval nagyobb szenzációt is bemutattak 1898
januárjában a közönségnek: „Életnagyságú élőfényképek szenzációs
látványosságát. Az Edison-féle híres cinematograph 400 négyszöglábnyi
nagyságban a Constantin-féle gépezettel előállítva – bemutatandó képek
20.000-szer vannak nagyobbítva. Látható a Rózsabokorban naponkint d. u. 4
és 1/2 7 órakor, hétfő, szerda, szombat este 1/2 8 órakor.”
A következő évben is folytatódott a
gondtalan mulatozás a Rózsabokorban annak ellenére, hogy hosszas viták
után 1899-re a városi elöljáróság már eldöntötte, a Bémer téren építik
fel a kőszínházat. A tér északi részén levő házakat kisajátította a
város, hogy valamikor nyáron lebonthassák őket. Közöttük volt a
Rózsabokor is. 1899 májusában a Nagyváradi Napló arról írt, hogy: „Még
nem bontják a Rózsabokort, csak július hóban, de addig sok kellemes este
tölthető még el ott. Piros pünkösd mindkét napján katonazenekari
hangverseny mellett élvezheti a közönség e kies liget kitűnő levegőjét.
Ízletes ételek és italok mellett d. u. 5 órától kezdve Goliat-Maláta sör
csapolás.”
A Váradról írt könyvében még Nagy Endre
is megemlékezett a Rózsabokorról, felelevenítette azt, hogy Tisza Kálmán
miniszterelnökként, de később is nyaranta, amikor csak Váradon járt és
tehette, a Rózsabokorban vacsorázott. „Ilyenkor Hamza Miska az öreg
generális háta mögé állott a bandájával, és a fülébe húzta kedvenc
nótáját: »Vékony deszkakerítés«. Tisza Kálmán vidáman végigdúdolta a
nótát, aztán ünnepélyes mozdulattal előszedte a bugyellárisát, és egy
darab ezüst egykoronást nyújtott át tiszteletdíjként. Ez is őshagyomány
volt már. Hamza Miska kegyeletes emléktárgyként gyűjtötte ezeket az
egykoronásokat.”
Ha már Tisza Kálmánról és a
Rózsabokorról esett szó, ne feledkezzünk meg a nyári kert
tulajdonosáról, Tóth Ferenc szabómesterről sem. Ő varrt Tiszának, akiről
egyébként azt tartották, hogy igen rosszul öltözködött. Egy anekdota
szerint az újságírók egyszer felkeresték a szabómestert, hogy interjút
készítsenek vele. Nagyon megijesztették azzal, hogy kiírják az újságba,
hogy ő a Tisza Kálmán szállítója. A derék szabómester kétségbeesetten
rimánkodni kezdett: „Jaj, az Istenért, csak ezt ne tegyék, mert akkor
tönkrement ember vagyok! Aki egyszer látta a kegyelmes úr ruháit, az
sohasem fog többé nálam varratni.”
Végül elérkezett a kerthelyiség utolsó
napja, amelyről így számolt be az egyik váradi napilap: „Ma [1899.
július 12-én] este utoljára nyílik meg a Rózsabokor a közönség előtt, s
bezáródik örökre. A tűzoltózenekar és cigányzene működik közre azon,
hogy nagy vigasság legyen akkor, midőn a város legrégibb s legszebb
mulatóhelye, a Rózsabokor utolsó estéjét éli. Zeneszó és vigasság közt
záródik be a Rózsabokor csütörtök reggel hajnalhasadáskor.”
A búcsúestély után Tóth Ferenc is
szedelőzködött. Kiköltözött Apáca (később Szilágyi Dezső, ma Moscovei)
utcai lakásából, hogy azt is lebonthassák. A Rózsabokor épülete még egy
rövid haladékot kapott, mert Rimanóczy Kálmán anyagraktárként használta a
nevezetes épületet.
Forrás : biharmegye.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése