Osvát
Ernő 1876-ban Nagyváradon született Róth Ezékiel néven, nem messze a
Nagyvásár tértől, ahol az apjának, Róth Móricnak tőzsdebizományosi
irodája volt. Róth Móric előbb rabbinak tanult a nagykárolyi
bibliamagyarázónál, Perls Mayernél, de nem lett rabbi, viszont feleségül
vette mesterének a leányát. Ernő az első gyermek, majd a családba
szinte ótestamentumi szaporasággal érkeznek a fiúk s végül az egyetlen
leány. A családi életet szigorú házirend szabályozza, rideg fegyelem
uralkodik, egyedül Ernőnek könnyebb a sora: ő a mama kedvence és
bizalmasa, franciául társalognak, amit a többiek nem értenek, színházba
is csak ketten járnak, miként nyáron fürdőhelyre, de a rendszeresen
kiszabott büntetések enyhítése érdekében Ernő öccseinek a közbenjárója
is lesz. A kivételezett helyzetért viszont sokat kell szenvednie: a
német zongoramester hosszú éveken keresztül hiábavalóan oktatja, miként a
nevelőnő jó modorra és eleganciára, de a legborzasztóbb még hátravan:
amikor a felsős diák tanulmányi eredménye romlani kezd, az aggódó anya a
fiával egyidős magántanítókat szerződtet. Ennél megalázóbb dolog egy
öntörvényű kamaszgyereket nem érhet.
Érettségi után jogásznak iratkozik
Nagyváradon, majd Budapesten, ám a szigorlatokat nem teszi le; ekkor
bölcsésznek áll, de diplomát a bölcsészkaron sem szerez.
A lapalapító
Első cikke 1897-ben jelent meg az Esti
Újságban. 1898-tól a Budapesti Hírlap közölte irodalmi kritikáit, majd A
Hét belső munkatársa lett 1889-től. Az 1900-as években az Új Magyar
Szemle munkatársa volt. Osvát Ernő 1902-ben pénzt örökölt, megvásárolta a
Magyar Géniusz nevű, válságban lévő hetilapot, és hónapok alatt csődbe
vitte. Osvát ekkor házasodott meg, egy bihari gazdálkodó lányát, Steiner
Kornéliát vette el, egy gyerekük született, Ágnes.
1905 januárjában Figyelő címmel új lapot
indított, nyárra már maga is unta, meg az apósa is állandóan rágta a
fülét, hogy kezdjen valami pénzkereső foglalkozásba, így a feleségével
elutazik Berlinbe, Drezdába; állást keres, de sehol sem kell. Amikor
hazaér, újra szerkeszteni kezdi a Figyelőt, aztán novemberben egy dupla
számmal ezt is lezárja.
1907 februárjában lát napvilágot a
Nyugat előfizetési felhívása – Ignotusszal szépen ki is számolják, hogy
minimum 1200 előfizető kell az életben maradáshoz. Hónapok múlva még
mindig az előfizetőket gyűjtik. Aztán lesz, ami lesz, 1907 karácsonyán
megjelenik az első szám, élén Ignotus talányos beköszöntőjével. A
deficit nő, fő pártolójuk, Hatvany Lajos egyre több pénzt áldoz a lap
fenntartására, de a támogatás fejében egyre nagyobb beleszólást kíván a
szerkesztésbe. El akarja távolítani Osvátot, cikkeket ír és írat ellene,
ankétjához kibérli a Világ című napilapot. 1912 elejére eldurvul a
helyzet, Osvát és Hatvany úgy dönt, hogy a köztük lévő feloldhatatlan
ellentéteket lovagias módon intézik el. A modernség héroszai január 6-án
kardpárbajt vívnak. Hatvany elbizakodott, és két fejjel magasabb
Osvátnál; a segédek jelt adnak, ekkor Osvát rémisztő ordítással
megrohanja Hatvanyt, s nagy sebet ejt a homlokán.
Hatvany kiszáll a Nyugatból, az alapító
szerkesztők meg visszajutnak oda, ahonnan indultak, még mindig hiányzik
600 előfizető. Pedig már olyan nevek fémjelzik a lapot, Osvát
felfedezettjeiként, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula.
Osvát életében, tehát a folyóirat huszonkét évfolyama alatt, 1908 és
1929 között csaknem ötven nőírót „fedezett fel” a Nyugat. A szerkesztő
gyanús bőkezűségét mutatja, hogy ennek egyharmada csupán egyszeri,
alkalmi közlés volt. A Nyugat remélt felfutásának az első világháború
kitörése vet véget.
A Nyugat alkonya
Mivel 1919-ben az írói direktórium tagja
volt, a Horthy-éra elején az a hír járta, hogy Osvátot is le fogják
tartóztatni, de ő egykedvűen fogadta a hírt. Aztán Ignotus kivételével –
ő inkább külföldön maradt – mehetett mindenki vissza a Nyugathoz, ahol
addig Babits tartotta a frontot teljesen egyedül. A szerkesztőtárs,
Fenyő Miksa anyagilag szanálta a lapot, s mint a Gyáriparosok Országos
Szövetségének egyik vezetője, időnként pénzügyi hozzájárulásra bírta
tehetősebb ismerősét, az illető cserébe Nyugat-részvényeket kapott, ám
osztalékfizetésre „soha nincsen mód”…
A Nyugat hasábjain feltűnik Szabó
Lőrinc, József Attila, Németh László. De ezekkel az új tehetségekkel
valahogy nem jött ki a lépés, s az első nemzedék is elfáradt. A húszas
években – ahogy Ignotus mondja – kicsit haloványabb lett a Nyugaton az
élet pirosa.
Osvát házasságát, egész magánéletét
nagyban meghatározták az örökös anyagi gondok, melyekhez (részben azok
következményeként) súlyos betegségek jöttek: gyermekük tbc-vel
fertőződött, Osvát 1920 őszén előbb a spanyolnáthát kapta meg, majd
nemsokára veseroham tört rá, kétszer is megoperálták. Gyógyulása nem
lett tökéletes, gyakran jelentkeztek szövődményes tünetek. A betegeket a
feleség kemény önfegyelemmel ápolta. Osvát Ernő, a magyar irodalom
egyik legnagyobb hatású alakja életében, sorsában és némiképp
szerkesztői magatartásában is meghatározó szerep jutott néhány nőnek. Ez
a szexuális kapcsolataiban csapongó, de mély, évtizedes barátságra és
szerelemre is képes, lelki alkatában alapvetően rejtőzködő ember igazán
csak egy-egy nő előtt tudott valamennyire megnyílni, ritka
feltárulkozásai csak nők társaságában történtek meg.
Osvát betegeskedett, és családi élete
közben darabokra hullt. Kártyázott, nőzött. A kártyán egyszer nyert egy
sarokházat – s még aznap este egy kicsit nyerni akarván hozzá, mindent
elveszít. Otthon pokoli a hangulat. A veszekedésekben Osvát lánya mindig
az apja pártján állt. Osvátné 1927. május 2-án öngyilkos lett a
Farkasréti temető hátsó kerítésénél, egy híd alatt, de előtte még
feltöltötte otthon tartós élelmiszerrel az éléskamrát, és a legócskább
ruháját vette fel.
Osvát szenvedett. Hetekig ült a
szobájában, aztán a heves fájdalom és lelkiismeret-furdalás enyhül, és
az élet újra élhetőnek látszik. Folytatta a Nyugat szerkesztését, a
kávéházba járást, együtt kellett működnie a világgal, mert pénz kellett a
másik tragédia elodázásához: leánya menthetetlen tüdőbeteg, s azt is
tudta mindenki, hogy Osvát nem akarja túlélni a gyermeke halálát.
Már kívülállóként nézi a világ és benne
saját dolgainak alakulását. 1928 nyarán a Magyar Írók Köre alakuló
ülésére el sem akar menni, végül benéz, mert Kosztolányinak megígérte,
aztán megszökik, mert túl sokáig tart. A Nyugathoz beérkező kéziratokat
hazahordja, de nagy részüket olvasatlanul hagyja heverni. Hogy ki milyen
új lapot akar indítani, nem érdekli. Aztán hazamegy, s hogy
elcsendesedik a ház, szobájában a saját életének lezárásával van
elfoglalva. Az Aréna utcai lakásban az ebédlőből nyíló egyik szűk szoba
az övé. A könyvszekrény és a könyvespolcok tartalmától – pénz kell,
mindegy, hogy kitől, mennyi és hogyan – hamarosan megválik, de a
szobában kötegekben állnak a kéziratok is, évtizedes irományok és
frissek, a közölt dolgok és az olvasatlanok. Osvát a fontosabbakat
visszajuttatja az eredeti tulajdonosokhoz, a saját kézirataiból egy
kisebb részt a barátainak ajándékoz, akik látogatóba mennek hozzá;
mindenki tudja, hogy egy ilyen alkalom nem más, mint előre hozott
részvétlátogatás. A maradékot eltüzeli a sarokban álló vaskályhában.
1929. október 28-án meghal Osvát Ágnes, és Osvát Ernő szíven lövi magát
egy hatlövetű pisztollyal. Az édesanyja arcképe alá ezen a reggelen is
friss virágot tűzött…
Forrás : biharmegye.ro
Második cikk
A
kisebbik Osvát (eredeti családi nevén Roth) fivér, Kálmán, 1880-ban
született Nagyváradon. Az elsőszülött Ernő – a Nyugat későbbi
szerkesztője – árnyékában nőtt fel. Bátyja volt a „mintagyerek”, a
példakép, akinek a nevelésére elsősorban az anya sokkal nagyobb gondot
fordított, mint a négy évvel fiatalabb öcs taníttatására, pedig Kálmán
kitűnő tanuló volt. Felnőtt korában nem kis keserűséggel így emlékezett
vissza a kettejük viszonyára: Ernő „eleitől a felnőttek közé tartozott,
köztem és közte a rangkülönbség áthidalhatatlan volt”.
Hogy Osvát Kálmán mit jelentett a
Trianon után ébredező erdélyi magyar irodalmi élet számára, arra nézvést
hadd idézzük munkatársa, Molter Károly szavait: „Szakadatlanul szelet
vet és tisztító vihart arat minden írása, méltatás és elismerés nélkül
csak építi a szellem barikádjait a közöny és köznapiság ellen. (…)
Munkájának semmi lármásabb eredménye nincs, csak annyi, hogy néhány
évtizedig nem volt, ma pedig van erdélyi literatúra.”
Ígéretes, de rövid orvosi karrier
Kálmán a premontreieknél érettségizett,
majd orvosi diplomát szerzett. Egyetemista korában kezdett irodalommal
is foglalkozni, 1903-ban jelent meg Szivárvány című verskötete, néhány
évvel később A jeruzsálemi templomban címmel adta ki elbeszéléseit.
Erdélyben, a Régen melletti Bátoson kezdte körorvosi pályáját. A közeli
Dedrádszéplakon ismerte meg a szép és művelt nagybirtokoslányt,
alsócsernátoni Csernátoni Ágnest. Molter szerint az „érdekesen csúnya,
elegáns, sziporkázó szellemű fiatal orvos” vonzotta a fiatal lányt. A
szülők azzal a feltétellel engedélyezték a házasságot, hogy a doktor úr
vegye fel a református vallást. 1909-ben újabb állomáshelyére, a Bihar
megyei Felsődernára költöztek.
Bátyja, aki immár a Nyugat tekintélyes
szerkesztője volt, Budapestre csábította, de a fiatalok hamarosan
visszatértek Erdélybe, Marosvásárhelyen telepedtek le. A háború kitörése
után Roth Kálmánt besorozták katonának. A Kárpátokban súlyos térdsebet
kapott, emiatt a vásárhelyi csapatkórházba szállították. Felgyógyulása
után nem tért vissza a frontra, a város orvos-parancsnokának nevezték ki
a kitűnő tüdőspecialistát. 1916-ban a bátyja nyomán ő is felvette az
Osvát nevet, bár ekkor még nem sejtette, hogy ezzel az írói névvel maga
is rövidesen bekeveredik az irodalmi élet sodrába, nem, nem Ernő
kitaposott nyomdokain haladva, Budapesten, hanem a bénaság sújtotta
Erdély földjén…
A megszállott lapalapító
1919-ben, immár a Trianon előtt
bekövetkezett román megszállás, impériumváltás első hónapjaiban – a
derék vásárhelyi polgárok nem kis meglepődésére – a doktor úr
mesterséget cserélt: félbehagyta az orvosi praxist, és felcsapott
lapalapítónak. Tette ezt nem sokkal Tabéry Gézáék nagyváradi lapindítási
kezdeményezései után, két évvel Kós Károlyék passzivitásellenes
röpirata, a Kiáltó Szó megjelenése előtt. Molter Károly visszaemlékezése
szerint: „1919 elején, a kínpadra vont magyar lélek hónapjaiban, egy
civilbe átöltözni alig tudott, volt háborús főorvos járta velem a
várost, majdnem házról házra tolakodtunk a szemüveges úrral, hogy
előfizetőket gyűjtsünk egy akkor induló erdélyi revüre. A kérdezősködő,
morózus polgároknak, foglalatoskodó háziasszonyoknak azt feleltük, hogy
Zord Idő lesz a heti, majd félhavi irodalmi lap címe. »Biza elég zord az
idő!« – rázták a fejüket a két házaló felé, és egy unintelligens
bankdirektor legyintett a nem éppen nyájas szerkesztőjelöltnek: »Most
más dolgok vannak, nem lapszerkesztés!«”
Végül szeptember elsején mégis
napvilágot látott a Zord Idő első száma, benne Osvát nagy vihart kavaró
vezércikke, Pater, peccavi (Atyám, vétkeztem) címmel. Berde Mária, aki a
Szentségvivőkben elevenítette fel ezt a jelentős mozzanatot, hőse révén
imigyen töprengett: „Azt kérdezem és kérdezni fogják sokan rajtam
kívül, ha ezt olvassák: milyenek voltak ellenfeleink, hogy győzelmet,
dicsőséget érdemeltek? Boldogabb volt a regáti paraszt a
magyarországinál? A párizsi proletár a budapestinél? Szebben, készebben
halt meg az angol katona a székely legénynél? Tisztább kezű volt egy
amerikai államférfiú Tisza Istvánnál? (…) Mivel érdemeltük mi jobban
meg, hogy az Isten tőlünk elforduljon? Hogy mi legyünk a világ
bűnbakja?”
A konzervatív tábor az első számtól
kezdve össztüzet zúdított a lapra és szerkesztőjére. Ugyanis Osváték nem
kímélték sem a helyi politikai és társadalmi tekintélyeket, sem a belső
emigrációba zárkózott búslakodókat, sem a repatriálókat, még az
anyaországot sem, annyira, hogy végül kitiltották a lapot
Magyarországról. Történt mindez, miközben Osvát Kálmán megnyerte
irodalmi szerkesztőül Berde Máriát, fölfedezte – többek között – Nyírő
Józsefet, Tompa Lászlót, Sipos Domokost. Osvát a saját költségén adta ki
a lapot, nem remélhetett és nem is kapott támogatást, s egy év múltán,
1920 végén kilépett a Zord Időtől, eladta a Kemény Zsigmond Társaságnak,
mert az csak nélküle volt hajlandó megvenni.
Kudarcról kudarcra
Osvát nem tud már lap nélkül élni. A
Zord Időben elindított Erdélyi Leveleket lap formájában folytatta.
Kritikai lapnak szánta, de mindössze egy hónapig jelent meg, mert
elfogyott a pénze. Kolozsvárra hívták munkatársnak a Napkelethez, de ő
újabb lapot indított Marosvásárhelyen. A Kalauz című társadalmi-irodalmi
szemléje valamivel tovább élt, mint az előző, 1923-ban is megjelent
néhány száma.
A sikertelen lapkísérletek közben
fedezte fel a maga számára az irodalmi konferanszot. Ennek voltak
előzményei, hiszen a Zord Idő-esteken is fellépett, de most ez vált
megélhetési forrásává. A közönség sziporkázó szellemmel találkozott a
kultúrpalotai esteken. Színes, szellemes politikai, közéleti, irodalmi
előadások voltak ezek, nem csak hívei, még ellenségei is szívesen
hallgatták.
1922-ben jelentetett meg egy füzetet
Levelek a fiamhoz. Főúr! címmel. Önvallomások, válaszkeresések és
magyarázatok addigi életére, kudarcaira. Aztán elindult felfedezni
Romániát. Már a Zord Időben is szót emelt azért, hogy az
impériumváltást, az adott történelmi helyzetet, bármilyen fájdalmas
legyen is, tudomásul kell venni, és meg kell ismerni azt az országot és
azt a népet, amelynek az erdélyi magyarság része lett. Ennek
bizonyítására született meg a Románia felfedezése című, úti leveleket
tartalmazó könyvecskéje.
Kolozsvárra költözött, és ismét
lapalapítással próbálkozott. A Hétfői levelek és a Fölösleges Ember sem
lett sikeresebb, mint a megelőzők. Hiába álltak mellé a kor legnagyobb
írói. Hiába szerkesztett magas színvonalú lapot, a jól szituált polgárok
és a konzervatív arisztokraták, akik anyagilag támogathatták volna, nem
voltak hajlandók egy gyékényen árulni az összeférhetetlen Osváttal.
1926 februárjában már Temesvárról küldött körlevelet régi barátainak és
írótársainak, a Repríz című új kezdeményezéséhez kért tőlük támogatást.
Még egy utolsó kísérletet tett, a néhány
hónapig megjelenő Reprízben számolt be újabb vállalkozásáról, az
Erdélyi Lexikonról. Ugyanaz a cél vezette, mint a Románia felfedezése
megírásakor. A lexikon Nagyváradon jelent meg 1928-ban.
Visszhangtalansága végképp elkeserítette Osvátot. Visszavonult a
közélettől, és elment Budapestre. Attól kezdve ritkán írt, még néhány
cikket küldött a Helikonnak és a Korunknak, de idejét bátyja, Osvát Ernő
hagyatékának gondozásával, művei kiadásával töltötte. 1953. augusztus
1-jén az íróasztalára borulva halt meg agyvérzésben.
Forrás : biharmegye.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése