Olaszi temetői

A XVIII. század elején Olaszi aránylag kis területen feküdt. Délen a Sebes-Körös, keleten az országút (nagyjából a mai Magheru út nyomvonala) határolta. Utóbbi a Nagyhídnál kezdődött, és észak, majd északnyugat felé kanyarodva a ferences és irgalmas rendi telkek, végül az ispotály előtt haladt tovább Biharpüspöki irányába. A város határa akkor még a mai Fő utcai kereszteződésen túl a Páris-patak vonalát követte, amíg a patak el nem érte a Köröst a későbbi Fürdő (mai Haşdeu) utca közelében - írja Péter I. Zoltán.

Olaszi első ismert temetkezési helye, a Régi temető valamikor az 1700-as évek legelején létesülhetett a már említett országúttól északkeletre. A temető a Páris-patakon túl is elterült, vélhetően a Hidegser (a későbbi Kórház, ma Pasteur) utcáig. (A Páris-patak itteni nyomvonalát ma jobbára a Bărăganului utca követi.) Északnyugaton nagyjából a Fő utcáig terjedt, ellentétes irányban vélhetően nem érte el a Kálvária (a mai Dózsa György) utcát.

A temető területén, a Páris-patak innenső részén volt Szent Barbara temetőkápolnája (1766-ban már romos állapotban) és az 1760-ban épült, 1839-ig meglévő Zsembery-kápolna. A Páris-patak túlsó részén Salamon József kanonoknak volt kápolnája. Ez utóbbi 1774 körül épült.

Azt követően, hogy ez a temetkezési hely betelt, az 1778. évi országos szabályozás értelmében a vármegye és a püspökség közösen két új temetőt jelölt ki. Mindkét sírkertet 1778. február 9-én szentelte fel Zolnay Antal káplán.

A két új temető közül az első, az úgynevezett Kistemető a Páris-patak völgyében a későbbi Hidegser utcában (a mai Vérközpont helyén) volt. Jól behatárolható az 1859-ben kiadott Halácsy-féle térképen. 1868-ra betelt, nem bővítették, hanem 1869-ben a városi bizottság bezáratta. Az 1890-ben kiadott Berger-féle térképen már nincs is feltüntetve annak ellenére, hogy akkor még megvolt. Majd csak 1904-ben született határozat a felszámolására, amint az alábbi sajtóhírből kitűnik: „A Kórház utca végén levő temető 1904 nyarára 30 év óta használaton kívül volt. A tanács a 7536 négyszögméternyi területet 5 házhelyre osztotta, hogy így értékesíthessék. Ezzel végleg vége lett a temetőnek” – írta a Nagyváradi Napló egyik 1904-ből való száma, bár akkor már 35 év telt el a temető bezárásától.

A másik temetkezési hely ebben a városrészben a Külső- vagy Nagytemető volt, mely később Olaszi temetőként lett ismert. Még a XIX. században is szántóföldek övezték, csak a déli részén volt egy sor telek a Téglavető utcán. 1863-ban egy katonai temető hozzácsatolásával megnagyobbították. De még előtte újrarendezték, és a hitfelekezetek elöljáróival egyetértésben az addigi katolikus temetőben református és ortodox parcellákat is nyitottak.

A Nagytemető legrégibb kápolnáját 1841–1843 között klasszicista stílusban gróf Haller Ferenc kanonok emeltette szülei – gróf Haller János és Fáy Konstancia grófnő – hamvai fölé. Az 1940-es években temetőkápolnának használták. A sírkert bezárását követően ez a kápolna egyre romosabb állapotba került. Majd csak 2012-ben renoválták.

Az egykori temetőben napjainkig még három kápolna maradt meg. Ezek egyikét 1880–1882 között építtette a Markovits család. Tervezője és kivitelezője id. Rimanóczy Kálmán volt. Az új kápolnát majd csak 1884. május 11-én áldotta meg Palotay László esperes-plébános.

A következő kápolna megrendelője a Des Echorelles-Kruspér család volt. Tervezője ifj. Rimanóczy Kálmán. Eredetileg az építész 1895 decemberében még magas, karcsú toronnyal képzelte el a kápolnát – így kérte meg az építkezési engedélyt is –, de végül csak egy kupola magasodott fölötte. Az építmény vélhetően még a századforduló előtt elkészült.

A harmadik kápolna a Rimanóczy családé volt. Id. Rimanóczy Kálmán halálakor, 1908-ban még nem létezett, hiszen az építész végrendeletében meghagyta a fiainak, hogy építsenek egy családi sírboltot 20 ezer koronáért. Ifj. Rimanóczy Kálmán halála évében, 1912-ben már vélhetően megépült ez a formás, eklektikus stílusú kápolna.
Nem célunk a temető részletes ismertetése, hisz megtette már ezt helyettünk Kordics Imre hiánypótló, Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben című könyvében. Ebben olvasható az is, hogy az Olaszi temető 1972-ben zöldövezet státusba került, és bezárták. Ezzel megkezdődött benne az ezredfordulóig tartó rombolás.
Sokan joggal sérelmezték a temető felszámolását, politikai, etnikai okokkal magyarázva ezt a döntést. A történelmi hűségnek tartozunk azzal, ha megírjuk: már 1916 nyarán – még az Osztrák–Magyar Monarchia idejében – azt fontolgatta a város vezetése, hogy bezáratja az Olaszi temetőt, mivel az „útját állja a város fejlődésének.” Már akkor is nagy ellenállást váltott ki a lakosság körében ez a terv. A Tiszántúl napilap cikkírója felsorakoztatta a pro és kontra érveket, bár jómaga is ellenezte a temető bezárását, amely végül nem valósult meg, de talán csak a rövidesen bekövetkező impériumváltás miatt. Az új román hatalomnak ugyanis akkor még valószínűleg fontosabb teendői is akadtak, mint a temető bezárása. Így aztán még bő fél évszázadnyi haladékot kapott az Olaszi temető…

De lássuk, hogyan is ismertette a már említett napilap névtelen cikkírója a temető bezárásának tervét: „A katonai járványkórház temetőügyének tárgyalása alkalmával Nagyvárad város tanácsában felmerült az a kérdés, hogy a várad-olaszi köztemető már rövid idő alatt teljesen betelik, s így legjobb megoldás lenne, ha a város ezt a temetőt bezárná, s a Fácános mellett új temetőről gondoskodnék. (A Fácános a temetőtől délnyugatra, a Rét elnevezésű városrész szomszédságában volt – szerz. megj.)
Ezt a legújabb ideát, amely a nálunk annyira jellegzetes kapkodó rendszer újabb bizonyítéka, azzal indokolják, hogy az Olaszi temető útját állja a város fejlődésének. Ez elég szépen hangzik, de azzal szemben áll az a sokszorosan írásban is kiadott indoklás, hogy útját kell állani éppen városi szempontból minden külső terjeszkedésnek, mert máris nagyon szétszórt a város, ami elviselhetetlenül megdrágítja a közvilágítást, a közbiztonság ellátását és a kövezést. E helyett a belterületen üresen álló nagy telkek beépítése, továbbá a felfelé való, vagyis emeleti építkezésre kell szorítani a közönséget.

Hogy az Olaszi temető helyének majdani beépítése talán szerencsésebb körülmények között lenne megvalósítható, mint például a Kertváros, azt hisszük, de tagadjuk, hogy a város külterületének éppen ez a része volna a legalkalmasabb a város további fejlesztésének, mert a város fejlődése önként kínálkozik a déli részen levő sík terület (itt a Kommendáns rétre gondolt a cikkíró, amelynek beépítését egy évtized elteltével meg is kezdték. – sz. m.), amelyet már erre a célra a városi tanács is legalkalmasabbnak talált, mikor egész városrész építését előmozdította.

Más kérdés, hogy megengedhető-e, s a kegyelettel összeegyeztethető-e, hogy az Olaszi temetőt bezárják, s a törvényes 30 év leteltével beépítésre kerüljön a temető területe. Az Olaszi temetőben nem csak egyszerű sírok vannak, hanem nagy költségbe került, díszesebb sírboltok, kápolnák is, amelyek egy részét az utolsó években építették. Ezeket még 30 év után sem lehetne egyszerűen széthányni.

Ott van Budapesten a Kerepesi temető, mely máris benn van a városban. Az Olaszi temető Nagyváradnak ugyanaz, ami Budapestnek a Kerepesi temető; városunk legtöbb kiválósága itt nyugszik. Ezek megérdemlik, hogy kegyelettel viseltessünk nem csak emlékük iránt, hanem porló hamvaikat is tiszteletben tartsuk.

Az Olaszi köztemető kibővítésére különben más mód is kínálkozik. A temető mögött levő szántóföldből kell vétel útján megfelelő területet beszerezni. Különben azt hisszük, hogy nem kerül egyhamar sor az Olaszi temető bezárására.” És ez valóban így is lett.

Forrás : biharmegye.ro