Nagyvárad ostroma - Szerző : Dús László

Részlet : Nagyvárad története - írta Dús László

1598. évi szeptember 29-én reggeli 4 órakor Omár basa 48,000 emberrel, a kit feles számu tatár portyázó követ, táborba szállt Püspökinél, Várad mellett. Szeptember 30-án Rődern felgyújtatja Váradot és lakosait a várba vonja be, miáltal a védő sereg 2000 főre emelkedik. Ezalatt 150 hajdú zsákmányolási czélból megrohanja az égő várost, de Rődern könnyen szétűzi 192őket s a foglyoktól hallja, hogy mintegy 200,000 ember áll a várral szemben; a nagy tömeget azonban később, a mikor közelebb érkezik, mintegy 60,000 főre becsülik a várbeliek.

Október 1-én a török a város körül folyó vizet a sánczokból leereszti és 2-án megkezdi a vár lövetését. A magyar védők élén Király György várkapitány és Nyáry Pál ezredes állottak. Az első rohamot a török október 3-án intézi a vár ellen, megrohanással kisérli meg elfoglalását, de visszavettetik s így jár 5-én és a többi napokon is. A szilaj, vaskezű basa ezt nem tűri, embereit ismét és ismét rohamra viszi, de visszaverik; legjobb vitézei a védők golyói vagy súlyos csapásai alatt hullanak el. Megrohanja a Királyfia és Csonka-bástyát egy időben, aknákat ásat, felrobbantatja, a védők azonban nem csüggednek, a rohamot visszaverik, az aknák visszafelé sülnek el és a törököt pusztítják.

Rődern szorongatott helyzetéről Székely András nevű katonájával levelet küld Miksa főherczegnek; a katona sajkán megy keresztül a sáncz vizén a Sebes-Körös felé, a levelet elviszi s ugyanazon az úton visszahozza a segélyt igérő tudósítást.

A török aknát aknára fúrat, oly mélyen megy a Csonka- és Királyfia bástyák alá, hogy a védők nem lőhetik sikerrel. Október 12-én újból rohamot intéz, újból aknákat robbantat, de csak az előbbiekhez hasonló eredménynyel. Lázas sietséggel, dühös haraggal birkózik Omár, hogy a lehetetlent lehetővé tegye. Mind hiába! Október 17-én kora reggel megkezdi a vár lövetését és lövegei délután 4 óráig szórják az égő tüzet a várra. Újból rohamot parancsol, újból visszaverik.

Egy magyar nő - írja a krónikás - a Csonka-bástyán követ hordott az ellenségre, a mikor egy viaskodó katonát a feltörő janicsárok lándzsával leszúrnak. A magyar nő felragadja az elesett katona kardját, egyik kezével a követ szórja a támadókra, másikban a karddal vagdalja őket addig, míg végre karját átlövik és védőhelyéről távoznia kell.

A hős Király György szörnyű fegyverével, hatalmas hangjával vezeti seregét a halált megvetve rohanó törökökre; pusztulás jár nyomában mindenütt és mikor a Csonka-bástyán már ki akarja tűzn a török a félholdat diadaljelül, ádáz dühvel rohan reájuk és leszórja őket a falakról. A végzet nem engedte, hogy örvendjen diadalának; gyilkos golyó találta és sebeibe október 24-én belehalt. A következő napokon újabb és újabb rohamokkal erőszakolja a török a diadalt. Végre október 20-án a Királyfia bástyán széles rést törnek golyói, a vizet áthidalja, üres boroshordókra rakatván deszkáit s így tör keresztül nyolczezer emberrel, de ismét visszaverik. A 21-iki rohammal Isolani János Márk gróf tüntette ki magát leghatalmasabban. 14-én újból rohamot parancsol Omár, 15-én a Körös megáradt, elvitte a török hídját, 26-án három oldalról intézett rohama lőn visszaverve. Így tartott nagy küzdelme november 2-ig, a mikor belátva támadása sikertelenségét, a még épen maradt házakat felgyújttatta, táborát felszedette és november 3-án Szolnok felé vonult.

Támadó hadseregéből 13,000 ember lett az ostrom áldozata, a védők közül 700-an maradtak meg - a mint Ortelius írja - egészségesen, de ezek is sebekkel. A védők hálát adtak az Istennek, a kinek a segítsége nélkül nem tarthatták volna meg az erősséget s nem írhatták volna a történelembe Várad e ragyogó védelmét, a melyről oly kevéssé emlékeznek meg hazai krónikásaink.

Részlet Nagyváradról.
Fekete Sándor udv. fényképész felvétele.

Ali basa, az új szerdár seregét Várad ellen vezette. A váradi kapitány, Gyulay Ferencz, Rákóczy tetemeit Ecsedre vitte, de onnan vissza nem tért; a várban Balog Máté alkapitány és helyettese Rácz János volt a parancsnok.

Mellettök sok jó vitéz harczolt, mint Ibrányi Mihály, Tisza István és mások; velök volt Bodvai Márton alispán is.

A várparancsnokok levelökben megkérték a nádort és a rakamazi 195táborban veszteglő Souches tábornokot, hogy 3-4 száz jó lövészt és néhány tűzért küldene a vár megsegítésére, a mit Souches meg is igért, hogyha a császár (Lipót) hűségére esküsznek s a beküldendő kapitányt fejökül elismerik. A várbeliek megigérték, de a segítség nem jött.

1660. évi július 9-én Pankotay Györgyöt és Szőlősy Mihályt, majd mivel ezek még negyed napra sem tértek vissza, 13-án Bodvay Márton alispánt küldték a császári vezérhez.

Másnap, július 14-én Ali szerdár 60 ezer emberrel a város előtt állott, melynek lakosai és a tanulók, tanítóikkal együtt, a várba vonultak; a török a várost felégette, azután Szőlős felől a vár vívásához kezdett.

Rácz János csakhamar sebet kapott és ebben, a vár feladása után, Debreczenben el is halt.

A védők összes létszáma 850 főre rugott, azonban ezek el voltak szánva inkább a vár romjai alá temetkezni, mint azt a töröknek feladni.

Egyszerre meglepte a magyarokat Nagyvárad megtartásának vágya. A felvidéki megyék Tokajban a nádor elnöklete alatt tartott gyűlésökből kérték I. Lipót királyt, hogy a kereszténység e végházát ne engedné pogány 196kézre jutni s magok is felültették a nemességet. Lipót király nem késett rendeletet küldeni Souches tábornokhoz, csakhogy ez keveselvén erejét, a többi, útban levő hadak megérkezésére várt. Ali vezérnek pedig Lambach lovaskapitány által azt izente, hogy míg a török a császár birtokait nem bántja, ő óvakodni fog az ellenségeskedéstől.

A várban levő őrség vitézűl tartotta magát negyvennégy napig; rohamot roham után vert vissza, a várban levő nők a férfiakkal versenyezve hordták fel a bástyákra a feltörekvő ellenségnek szánt köveket vagy öntötték rájuk a forró vizet és az égő zsiradékot.

A vitéz őrség minden ostromot visszavert. Ali a Pecze-patak vizét más mederbe vezette, a vár sánczában levőt pedig lecsapoltatta; ehhez még az is járult, hogy egy lőporraktár vigyázatlanságból felrobbant és nagy rést tört.

A háromszáz főre olvadt védő sereg, főleg miután Ibrányi Mihályt, a védelem lelkét, golyó ölte meg, auguszus 27-én alkudozásba lépett Alival és a várat a következő feltételek alatt adta fel:

1. A városi lakosok közül azok, a kik továbbra is ott akarnának maradni, házaikat, kertjeikat szabadon bírják.

2. Az iskola, könyvnyomda minden készletével és könyvével együtt illetetlen maradjon.

3. Váradon és a hozzá tartozó jószágokon kívül semmi egyéb el ne foglaltassék; Erdély adója pedig leszállíttassék.

4. Az őrség fegyverben vonulhasson el és menjen oda szabadon, a hova akar.

Ali basa szavát adta s meg is tartotta. A várbeli nép egy része visszamaradt Nagyváradon, másik része s a tanulók és tanítók bántatlanul jutottak Debreczenbe, hol a kollégium fejlődésére nagy hatással voltak; - a könyvnyomdát azonban Debreczenből Kolozsvárra vitték.

Nagyvárad bukása bevégzett ténynyé vált. Bárha a lakosok közül többen maradtak Váradon, a pusztulás ezzel még befejezve nem volt.

Ali szerdár arra törekedett, hogy a magyarországi részeket Erdélytől elszakítsa és török beglerbégséggé tegye; e végből a parasztságnak megtiltotta, hogy magyar urának szolgálatot tegyen, behódoltatta Nagyváradra, a szorosan Erdélyhez tartozó Belső-Szolnok vármegyének megparancsolta, hogy Váradra hódoljon. A biharmegyei vidékek a váradi agától, későbben basától nyerték a rendeleteket.

E munkában megháborítá a törököt 1664-ben egy eset, mely indítójára végzetessé vált s a Rákóczy családra gyászt borított. 

1693-ban megzavarta a békés fejlődést a tatárok betörése, kiket a török nagyvezér Temesvár, Boros-Jenő és Gyula megsegítésére küldött. Ez az utolsó betörés Bihar vármegyét egészen elnéptelenítette. Nagyvárad gyér lakossága a kijavított és megerősített várban talált menedéket.

200Az újonnan keletkező Nagyvárad egy város volt. Olaszi, mely különben is földbástyával és palánkkal megerősített város volt, s melyet a Páris-patak áradásai vízzel vettek körül, fentartotta nevét, külön joghatóság nélkül.

Benkovics püspök a gimnázium alapját 6 ezer forinttal, a papnöveldéjét 21 ezerrel vetette meg, a székesegyház építésére pedig 14 ezer forint alapot tett és élete utolsó szakában, a Szálka-halmon építtetni kezdé azt és a püspöki lakot. 1702. október 28-án meghalt.

Utóda gr. Csáky Imre esztergomi kanonok lőn, ki egyházmegyéjétől II. Rákóczy Ferencz harczának lezajlásáig távol volt, majd a kalocsai érseki czímet s 1717-ben a bibornoki méltóságot megnyervén, hol Kalocsán, hol Rómában, hol a pozsonyi országgyűlésen, vagy a bécsi udvarnál időzött, mint a király tevékeny tanácsosa. A váradi hévvizeknél is többször megfordult. Visszaállította a káptalant 10 kanonokkal, felépíté a Szent László-téren levő kath. templomot, befejezte a Benkovics püspök által kezdett püspöki lak építését. 

Forrás Borovszky - Magyarország vármegyéi : mek.oszk.hu