A huszadik század első két évtizedében kibontakozó modern magyar
irodalomnak Nagyvárad volt az első (a fővárost is megelőző) szellemi
otthona és tűzhelye. Ez a szerep azonban már a tízes években – Ady
Endre, Juhász Gyula és mások távozása következében – erősen megkopott,
és az első világháború végére Várad jóformán „beleszürkült” a vidéki
nagyvárosok (Debrecen, Szeged, Pécs, Pozsony, Kassa, Kolozsvár,
Temesvár) sorába. Igaz, a háborút követő zűrzavaros hónapokban még élt
benne annyi kezdeményezőkészség, hogy a magyar fővárosról és a maradék
országról leválasztott délkeleti régiók irodalmi életének egyik
központja legyen. Váradon jelent meg 1919–1920-ban a két első „erdélyi”
irodalmi folyóirat: a Magyar Szó és a Tavasz, és ott alakult meg még
1919 elején az Ady Endre Társaság, amely a lassan magára találó
kisebbségi magyar irodalom szervezésében vállalt fontos szerepet. Számos
magyar lap, könyvkiadó vállalat és nyomda szolgálta az erdélyi magyar
irodalmi kultúra ügyét, a város korábbi mozgalmassága mindazonáltal már
alig volt fellelhető. Nagyvárad a hirtelen megnövekedett román állam
északnyugati határvárosa lett, elvágva természetes gazdasági hátterétől:
a magyar Alföldtől, fejlődése megrekedt és ez kihatott kulturális
életére is.
Voltak persze írói Váradnak továbbra is, mindenekelőtt Tabéry
Géza, aki fáradhatatlan munkát végzett Ady Endre szellemi örökségének és
írói kultuszának gondozásában, emellett történeti regényíróként is
maradandó műveket alkotott. Mellette egy időben a korán Magyarországra
költözött Gulácsy Irén volt a váradi irodalom reménysége, illetve a
város kultúrájának alakításában is részt vett néhány környékbeli,
partiumi író, például Olosz Lajos, Károly Sándor, Szombati-Szabó István
és egy időben az odaköltöző kiváló (és mára jóformán elfelejtett)
regényíró: Berde Mária. 1927-ben a patinás Szigligeti Társaság is
újjáalakult, 1931-ben Váradon szerveződött meg az Erdélyi Helikon
irodalompolitikája ellen lázadó írók közössége: az Erdélyi Magyar Írói
Rend (EMIR), és színvonalas tevékenységet folytatott a történelmi múltú
Szigligeti Színház is. Várad irodalmi élete mindazonáltal nemigen
mutatott fel igazán új tehetségeket, egyetlen kivétel akadt: a költő
Horváth Imre, a közeli Margitta szülötte, aki apai részről a hírneves
irodalomtörténet-író: Horváth János, anyai részről a nevezetes
nótaszerző huszárkapitány: Fráter Lóránt (és még korábbról: Madách Imre
hűtlenkedő felesége, Fráter Erzsi) rokona volt.
Az 1906-ban született Horváth Imre valójában eseménytelen életet
élt, hiszen alig mozdult ki szülőföldjének: a Partiumnak a határai
közül, és alig vett tudomást korunk irodalmi és művészeti kalandjairól.
Meglehetősen szűk körben élt, akár geográfiai értelemben is. Életének
négy erdélyi város volt a színtere: Dés, ahol iskoláit végezte, Arad és
Szatmár, ahol újságíróskodott, és mindenekelőtt Nagyvárad, ahol költővé
érett. Vidéki lapoknál dolgozott: a nagyváradi Esti Lapnál (1927–1928), a
szatmári Szamosnál és Szatmári Újságnál (1930–1931), a nagyváradi
Erdélyi Lapoknál (1932–1933), az aradi Reggelnél (1933–1937), végül újra
Váradon a Magyar Lapok szerkesztőségében. Riportokat, hírfejeket és
tárcákat írt, munkáját szűkösen fizették, nemegyszer korrektornak vagy
gépírónak használták. 1938-ban aztán búcsút mondott a szerkesztőségnek,
hogy verseinek éljen csupán, s általuk teremtse elő a szűkös
megélhetést.
Teljes cikk : napkut.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése