Egyváradi Blogja Nagyváradról: Rogerius mester

Forrás : users3.ml.mindenkilapja.hu

Rogerius mester (? – Spalato, 1266. április 14.) apuliai származású krónikairó, váradi kanonok.

Élete

1223-ban már járt Magyarországon Toletanus János választott paesti püspök és apostoli követ káplánjaként. Róma és Esztergom közt több diplomáciai küldetést teljesített, ezért IX. Gergely pápa 1233-ban megdicsérte és váradi kanonokká tette.
1241-ben Nagyvárad püspöke, Benedek a tatárok ellen vonult, Rogerius azonban a városban maradt. A csatában legyőzött püspök csakhamar Váradra menekült, majd újabb csapatokat gyűjtve a Dunán túl keresett biztonságot. Rogerius egymásután értesült a magyarok csatavesztéseiről és Várad alatt saját szemeivel is láthatta a tatárokat. Végigszenvedve a tatárjárást, mindaddig bujdosott, amíg IV. Béla seregével vissza nem tért az országba. Váradon nemsokára főesperes lett, majd 1243-ban IV. Ince pápa soproni főesperessé nevezte ki. 1249-ben a pápa Ugrin spalatói érsek utódává nevezte ki, ezt a tisztséget 1251-től haláláig viselte.

Műve

Sopronban írta meg a magyarországi tatárjárásnak, különösen pedig saját bujdosásának történetét Carmen miserabile (Siralmas ének) címen, amelyet régi pártfogójának, Toletanus János paesti püspöknek ajánlott. Művét először Pruisz János váradi püspök nyomatta ki Thuróczi János krónikája 1488. évi brünni kiadása függelékéül, de még azon évben megjelent a Thuróczinak augsburgi kiadásában is.
Magyar fordítását Szabó Károly adta ki Rogerius mester váradi kanonok siralmas éneke címmel (Pest 1861).
Rogerius mester nevét Nagyváradon egy lakótelepi negyed viseli.
Forrás : hu.wikipedia.org

1241-ben a tatárok megostromolták, és nagy harc után április 15-én elfoglalták. A tatárdúlást Rogerius spalatói püspök, váradi főesperes Carmen Miserabile (Siralmas ének) című munkájában írja le. (Rogériusz nevét ma városrész viseli.)
Forrás : hu.metapedia.org

Rogerius mester, nagyváradi kanonok, e kor történetének megírója, a káptalanbeliekkel Nagyváradon maradt, a vár erődítéseit kijavította és ellenálláshoz készült. Kajdán vezér a megerősített várost hirtelen megrohanta, bevette s az el nem menekült lakosokat leölette vagy rabszíjra fűzette.

A vár erősen tartotta magát, Rogerius mester számos vitézzel védte; 184ezt látván Kajdán, elhúzódott a városból, mire az elmenekült s a várban levő lakosok visszatértek lakaikba.

A tatárok azonban erősítést vontak magukhoz és ostrom-szereikkel is elkészülvén, hirtelen a városra törtek, a lakosokat leölték, azután a várat vették ostrom alá s azt éjjel-nappal törték mindaddig, míg a védők el nem hullottak. A megmaradottak a székesegyház falai között vonták meg magukat, ennek is a tornyába menekültek, míg végre az ostromlók tüzet vetettek a székesegyházra s az oda menekültek mind oda égtek. Várad teljesen elpusztult.

IV. Béla király visszatérvén elpusztult országába, új erővel kezdett feltámasztásához s benépesíté Nagyváradot is.

Forrás : Nagyvárad története - Írta Dús László Borovszky : Magyarország vármegyéi és városai mek.oszk.hu

Rogerius mester leírása szerint: „Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát és berakták a csűrbe. Ott állott mellettünk a kún és a tatár és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörűséget találtak abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek a leánnyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendeltek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is ilyen úr volt és talán 1000 falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról. Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.”

Forrás : nagyvarad-oradea.blogspot.ro

Részlet Vekker András: Rogériusz Magyarországa szeminárium dolgozatból

„Ebben az évben Magyarországot, amely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította.” –írta az 1241-es évhez Hermann apát a niederaltaichi évkönyvekbe. Szerencsére nem volt igaza. Ebben s a rákövetkező évben tatárnak is nevezett mongolok törtek be a Kárpát-medencébe iszonyatos emberi és anyagi veszteséget okozva ezzel Magyarországnak. De az ország túlélte, még külpolitikai súlyából sem veszített sokat. Ha összetartó lett volna a magyar nemzet, talán kevesebb veszteség érte volna hazánkat. Vajon mi volt annak az oka, hogy a magyarok nem tudtak összefogni a tatárok ellen? És valóban olyan nagy veszteségeket okozott a betörés az országnak, hogy a kortársak szemében úgy tűnt, hogy a Magyar Királyság végképp eltűnt a föld színéről? Erre a két kérdésre próbálom bemutatni a választ a Siralmas ének (Carmen miserabile) segítségével, melyet Rogerius bíborosi káplán, váradi főesperes írt felettesének. Ebben igen szemléletesen és a szemtanú hitelességével írja le a korabeli közhangulatot és a tatárjárás borzalmait. Milyennek látta Rogerius Magyarországot? Erre is keresem a választ írásomban.

Rogerius élete és jelleme

Rogerius Itáliában, a szicíliai királysághoz tartozó Apuliában született, 1201 és 1205 között. Kezdetben Pecoari Jakab praenestei (palestrinai) bíboros káplánja volt. Jakab volt az apostoli követ Magyarországon 1232 júniusa óta, Rogerius is vele tartott. Közben Rogerius váradi főesperes lett, a tatár támadás itt éri 1241.ben. Váradról az erdőn át Tamáshidára, majd a Körös egy megerősített szigetére menekült. Onnan Csanádra ment, de azt elpusztították addigra a tatárok. Visszament tehát a szigetre. Mikor közelítettek a tatárok, onnan is elmenekült az erdőbe. A tatárok IV. Béla nevében hamis leveleket írtak, melyekben visszatérésre szólították fel a bujdosókat. Innentől kezdve Rogerius is a tatárok között élt, poggyászőrzőként csatlakozott a tatár sereghez. A visszavonuláskor megszökött a seregtől, és hosszú bolyongás után egy hegyfokra ért, ahol összegyűltek a környék lakosai a tatár elől. Innen csak akkor ment el, amikor a király visszatért az országba. 1243-ban a pápai udvarban tartózkodott, majd november 13-án soproni főesperessé nevezték ki. 1244-ben, Pecoari Jakab halála után az angol Toletanus János bíboros káplánja lett. 1249. április 30-án spalatói érseké nevezték ki. A XIII. században ugyanis szokásba jött az, hogy a pápa Magyarországon is adott külföldieknek egyházi javadalmakat. Béla király ezt nem nézte jó szemmel. Pompaszerető ember volt, új épületeket is emelt. Ezek miatt sok adósságot halmozott fel. A spalatói

polgárok nem nagyon szerették, nem hallgattak rá. Utolsó éveiben köszvényben szenvedett. Tizenhat esztendei érseki működés után, 1266. április 14-én halt meg.

Rogerius a teológiában és a világi tudományokban, filozófiában is jártas volt. Jó latinsággal írt, stílusa gyakorlott íróra vall. Szókincse nagy volt, számtalan szinonimát használt. Ismerte a római klasszikus irodalmat is, de nem a klasszikus latint használta, hanem a középkorit. Gondolkodó, okokat kereső jellem volt. Hangneme diplomatikus, senkit sem akar megsérteni, vádolni. Élelmes volt, mindig megérezte a veszélyt, és így még idejekorán el tudott menekülni a tatárok elől. Tatár fogsága alatt is megmutatkozik eme tulajdonsága: eljárt gazdájával a kánok gyűléseire, és az ott hallottak alapján tervezte meg szökését. Ravaszság és lelki erő is jellemezte: Minden helyzetet meg tudott oldani, és a legnagyobb kétségbeesésben is képes volt újra felállni. A maga papi módján bátor volt. Ezt a pozitív jellemét beárnyékolja önzősége: Észlelte vagy megérezte a veszélyt, és ezért mindig megmenekült; azonban mások sorsa nem érdekelte őt, nem figyelmeztette őket a veszélyre. Összességében azonban Rogerius pozitív személyiség volt.

Leírja Várad ostromát is: ez városból s azon belül egy várból állott. A tatárok a várost könnyen elfoglalták, azt felgyújtották, kirabolták, és válogatás nélkül mindenkit lemészároltak, akit ott találtak. Ezután elvonulást színleltek, ezért a várba menekültek egy része visszaköltözött a város épen maradt házaiba. Ekkor visszatértek a tatárok, és megölték őket is. Ezután ostrommal elfoglalták a várat. A székesegyházba menekültekre rágyújtották az épületet, „a polgárokat, nemeseket, katonákat, kanonokokat a városon kívül, a mezőn irgalmatlanul lenyakazták”. De ez sem volt elég nekik: amikor a környékbeli erdőkben

elbujdosott emberek eleséget keresni visszamentek a város romjai közé, a tatárok őket is megölték, és „csak akkor takarodtak el végképpen, mikor már nem volt kit öldösniük”.

Leírja azt is, hogy több környékbeli falu lakói egy mocsaras helyen lévő szigetet megerősítettek és ott kerestek menedéket. Ám a tatárok ezt is elfoglalták, és mindenkit megöltek. Váradhoz hasonlóan itt is leöldösték az élelemért visszaszállingózókat is.

A tatárok mégsem tudták teljesen kiirtani a népet, és ezért cselt vetettek. Valószínűleg hamis oklevelekkel, melyeket a muhi csata után zsákmányolt királyi pecséttel hitelesítettek, visszahívták a még élő embereket falvaikba azzal a feltétellel, hogy meghódolnak nekik. Ám az aratás után „… kifosztva, megmeztelenítve őket rettenetes módon legyilkolták” ezeket az embereket.

Olvasható : google.hu-n

Váradi történetek - Istorii oradene címmel jelent meg egy figyelemre méltó kétnyelvű kiadvány. A könyv - az Erdélyi Riport szerint - olyan helytörténeti jellegű szöveggyűjteményt tartalmaz, amely 900 éves távlatban mutatja be a várost. Implon Irén, Mózes Teréz, Nagy Andor, Ady Endre, Nagy Endre, Juhász Gyula, Tabéry Géza, Kosztolányi Dezső, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Konrád György, József Jolán, Simon Magda, Ruffy Péter, Jungel Zoltán, Eörsi István és Rogériusz mester Nagyváraddal kapcsolatos szövegei olvashatók a könyvben magyarul és román nyelven is, Molnár Judit és Traian Stef fordításában. Forrás : archiv.magyarszo.com