Oldalak

2019. július 15., hétfő

Thurzó Zoltán : Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében

"A középkorral egy új korszak kezdődött el Európában. Analógiák révén kell még Várad korabeli zenei világát tekintsük, mivel ugyan itt is minden zenei forma használatos volt, de kevés dokumentum maradt fent a már korábban említett pusztítások miatt." - írja Thurzó Zoltán a Bihari Naplóban. Teljes cikk :

"Az európai kulturális vérkeringésbe a Magyar Királyság igazán a kereszténység felvételével került be. A nyugati kereszténység zenéjének hatása a 11. századtól kezdve egyre erősebben érezhető Váradon is. Innen kezdve kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket.
A kezdetek
A zeneirodalomban talán az egyik leglátványosabb fejlődést a többszólamúság kialakulása körül láthatjuk. A negyedik századtól az addigi keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett. Az őskeresztények zenének csak az éneket tekintették, és csak akkor énekeltek, amikor Istent dicsérték. (Viszont ez sem marad végig így.) A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, a többszólamúság csak a XII. század körül alakult ki. A neumákkal történő szekvenciális éneklést (sequentia) az egyszólamú éneklés, valamint a gregorián éneklés váltotta fel. Merész újdonságnak számít a XII–XIII. században a kezdődő többszólamú komponálás, viszont ez volt a kor zenei fejlődésének íve.
Az egyházi zene fejlődését irányító központ Róma lett. A katolikus egyház, és a vezető papság olyan dallamokat és énekes imaszövegeket vezetett be a gyakorlatba, amelyeket a vallási kultusznak, valamint a szertartásokhoz megfelelőnek találtak. Az akkortájt használt dallamkincsek tekintetében két ismert fő forrásról beszélhetünk: a Bizánci központú görög egyházi énekekről (himnuszokról), valamint az ókori zsidók vallási, liturgikus zenéiről (zsoltárokról).
Két fontos énekformát kell még megemlítenem ezekből az időkből a már ismertetett neumák mellett: a szekvenciális éneklés (sequentia) és a tropus. Mindkét forma úgy jött létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. Ezek is a neumákból fejlődtek ki. Viszont a sequentia mint műfaj, jelentősebbnek mutatkozott a tropusnál. (Sequentia volt a XII. századi ómagyar Mária Siralom is, amelynek eredeti címe: „Planctus ante nescia”.) A szekvenciák idővel igencsak meggyarapodtak, de egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit a katolikus egyház nem nézett jó szemmel.
Dallamaik miatt gyorsan elterjedtek, számuk megnőtt, helyenként több mint százat is énekeltek az egyházi év folyamán. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, és csupán ötnek a használatát engedélyezték. Gyűjteménye a sequentarium vagy prosarium. A tridenti zsinat (1545–1563) négyet tartott meg a mise szertartásrendjében, így manapság már csak öt szekvencia szerepel a napjainkban is használatos katolikus templomi szertartásban: a húsvéti „Victimae paschali laudes” (szerzője Notker tanítványa: Wipo); a pünkösdi „Veni sancte spiritus” (szerzője: Hermannus Contractus, viszont más kutatók szerint II. Róbert francia király kb. 1000-ben); az úrnapi „Lauda Sión Salvatorem” (szerzője: Aquinói Szent Tamás); a „Stabat mater” (szerzője: Jacopone da Todi) és végül a gyászmisék (rekviemek) „Gradualé”-jához: csatlakozó „Dies irae” (szerzője valószínűleg: Celanói Tamás). Ezt viszont 1972-ben kiiktatták. Ezekhez csatolták a későbbiekben (1727-ben) a hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén énekelt „Stabat Mater Dolorosát”.
A szekvencia-ének is voltaképpen bizánci eredetű, de ezzel a gyorsan elterjedt és megkedvelt műformával mégis kiváló alkotóerejükről tettek tanúságot. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. A XIV. században az egyház abszolút hatalma kicsit megingott, ennek hatására pedig a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok „névtelen” zenéivel szemben immár sok szerző pontos nevét is ismerjük, az alkotott műveik címeivel együtt.
I. Gergely pápa öröksége
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt, amely közel ezer évig az európai zene fejlődésének alapját képezte. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak a kezdetekben.
Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590–604) elsőként rendszerezte, illetve az ő ideje alatt gyűjtötték és írták le az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. A Biblia szövegének hangos felolvasásából származó hangos zsoltárdallamokat, a liturgikus énekek és himnuszok dallamait, valamint a kolostorok zsolozsmáit tartalmazza ez a jelentős gyűjtemény. Gergely pápát természetesen nem zenei, hanem liturgikus szempontok vezethették. A megfelelő anyagot megtartatta, selejtezett, amit kellett, a hiányzókat pedig pótoltatta.
A gregorián dallamok két nagyobb csoportba rendeződnek: mise és zsolozsma. Európa több kolostorában (és pont emiatt gondolom úgy, hogy Váradon is) az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek az énekesi gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, és előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólaltatták meg a kísérőszólamot. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének tesztelésére is. Így viszont a többszólamúság (organum) megindításában is jelentősen közreműködött az orgona. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika is, melynek három típusát különböztetjük meg: paralel (párhuzamos organum), szabad organum, és a melizmatikus organum. Bár a papok tiltják a hangszeren való játszást, valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi szerephez juthatott."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése