"Az európai kulturális vérkeringésbe a Magyar
Királyság igazán a kereszténység felvételével került be. A nyugati
kereszténység zenéjének hatása a 11. századtól kezdve egyre erősebben
érezhető Váradon is. Innen kezdve kolostorokban, egyházi iskolákban
(Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanítják az egyházi
énekeket.
A kezdetek
A
zeneirodalomban talán az egyik leglátványosabb fejlődést a
többszólamúság kialakulása körül láthatjuk. A negyedik századtól az
addigi keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett. Az
őskeresztények zenének csak az éneket tekintették, és csak akkor
énekeltek, amikor Istent dicsérték. (Viszont ez sem marad végig így.) A
korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, a többszólamúság
csak a XII. század körül alakult ki. A neumákkal történő szekvenciális
éneklést (sequentia) az egyszólamú éneklés, valamint a gregorián éneklés
váltotta fel. Merész újdonságnak számít a XII–XIII. században a kezdődő
többszólamú komponálás, viszont ez volt a kor zenei fejlődésének íve.
Az
egyházi zene fejlődését irányító központ Róma lett. A katolikus egyház,
és a vezető papság olyan dallamokat és énekes imaszövegeket vezetett be
a gyakorlatba, amelyeket a vallási kultusznak, valamint a
szertartásokhoz megfelelőnek találtak. Az akkortájt használt
dallamkincsek tekintetében két ismert fő forrásról beszélhetünk: a
Bizánci központú görög egyházi énekekről (himnuszokról), valamint az
ókori zsidók vallási, liturgikus zenéiről (zsoltárokról).
Két
fontos énekformát kell még megemlítenem ezekből az időkből a már
ismertetett neumák mellett: a szekvenciális éneklés (sequentia) és a
tropus. Mindkét forma úgy jött létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú
melizmái alá szöveget szerkesztettek. Ezek is a neumákból fejlődtek ki.
Viszont a sequentia mint műfaj, jelentősebbnek mutatkozott a tropusnál.
(Sequentia volt a XII. századi ómagyar Mária Siralom is, amelynek
eredeti címe: „Planctus ante nescia”.) A szekvenciák idővel igencsak
meggyarapodtak, de egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit a
katolikus egyház nem nézett jó szemmel.
Dallamaik
miatt gyorsan elterjedtek, számuk megnőtt, helyenként több mint százat
is énekeltek az egyházi év folyamán. Ezért a XVI. században eltiltották
éneklésüket, és csupán ötnek a használatát engedélyezték. Gyűjteménye a
sequentarium vagy prosarium. A tridenti zsinat (1545–1563) négyet
tartott meg a mise szertartásrendjében, így manapság már csak öt
szekvencia szerepel a napjainkban is használatos katolikus templomi
szertartásban: a húsvéti „Victimae paschali laudes” (szerzője Notker
tanítványa: Wipo); a pünkösdi „Veni sancte spiritus” (szerzője:
Hermannus Contractus, viszont más kutatók szerint II. Róbert francia
király kb. 1000-ben); az úrnapi „Lauda Sión Salvatorem” (szerzője:
Aquinói Szent Tamás); a „Stabat mater” (szerzője: Jacopone da Todi) és
végül a gyászmisék (rekviemek) „Gradualé”-jához: csatlakozó „Dies irae”
(szerzője valószínűleg: Celanói Tamás). Ezt viszont 1972-ben kiiktatták.
Ezekhez csatolták a későbbiekben (1727-ben) a hétfájdalmú Szűz Mária
ünnepén énekelt „Stabat Mater Dolorosát”.
A
szekvencia-ének is voltaképpen bizánci eredetű, de ezzel a gyorsan
elterjedt és megkedvelt műformával mégis kiváló alkotóerejükről tettek
tanúságot. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először
a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. A XIV.
században az egyház abszolút hatalma kicsit megingott, ennek hatására
pedig a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok
„névtelen” zenéivel szemben immár sok szerző pontos nevét is ismerjük,
az alkotott műveik címeivel együtt.
I. Gergely pápa öröksége
A
középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt, amely közel
ezer évig az európai zene fejlődésének alapját képezte. Mindezek latin
szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok
voltak a kezdetekben.
Nevét onnan kapta, hogy I.
Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590–604) elsőként rendszerezte,
illetve az ő ideje alatt gyűjtötték és írták le az akkor használatos
énekek dallamgyűjteményét. A Biblia szövegének hangos felolvasásából
származó hangos zsoltárdallamokat, a liturgikus énekek és himnuszok
dallamait, valamint a kolostorok zsolozsmáit tartalmazza ez a jelentős
gyűjtemény. Gergely pápát természetesen nem zenei, hanem liturgikus
szempontok vezethették. A megfelelő anyagot megtartatta, selejtezett,
amit kellett, a hiányzókat pedig pótoltatta.
A
gregorián dallamok két nagyobb csoportba rendeződnek: mise és zsolozsma.
Európa több kolostorában (és pont emiatt gondolom úgy, hogy Váradon is)
az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot
kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes
szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek
az énekesi gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, és előadóit
parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban
szólaltatták meg a kísérőszólamot. Közben a kolostorokban és a
templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam
összecsengésének tesztelésére is. Így viszont a többszólamúság (organum)
megindításában is jelentősen közreműködött az orgona. Az európai
többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum
elnevezésű ez az éneklési technika is, melynek három típusát
különböztetjük meg: paralel (párhuzamos organum), szabad organum, és a
melizmatikus organum. Bár a papok tiltják a hangszeren való játszást,
valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi szerephez juthatott."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése