Elkészült Csíky Ibolya képzeletbeli diadalkapuja

 

 „Egyszerű, bájos, vonzó egyénisége, lelkéből áradó melegsége mindannyiunkat megbabonázott.” A család, a rokonok, valamint barátok, kollégák, Várad kulturális életének hívei kísérték utolsó útjára a 72. életévében elhunyt Csíky Ibolya színművésznőt." -  írja Pap István a Bihari Naplóban.Teljes cikk : 

"Ragyogóan napos, kellemes, és mégis nagyon szomorú napként vonul be Nagyvárad kultúrtörténeti annaleseibe a 2017. március 25-iki dátum, ekkor vettek ugyanis végső búcsút a város és az erdélyi magyar színjátszás elmúlt fél évszázadának egyik legnagyobb alakjától, Csíky Ibolyától. A színművésznő koporsóját szombaton délelőtt tíz órakor ravatalozták fel a színház előcsarnokában, ahol a tisztelők, barátok virágokkal, koszorúkkal rótták le kegyeletüket a színésznő emléke előtt. A helyszínen mélyen átérezte mindenki, mekkora veszteség érte a családot, a pályatársakat és a színházkedvelő közönséget, különösen akkor, amikor a Szigligeti Színház nevében Hajdu Géza felolvasta az elhunyt pályatárs búcsúztatására írt szöveget, és amikor a kegyeleti főhajtás végén felvételről elhangzott egy rövid Csukás István írás Csíky Ibolya tolmácsolásában, ezt követően pedig videófelvételről felcsendült egy sláger, mely Csíky Ibolya fiatal- és időskori alakját idézte meg.

Diadalkapu
A temetési szertartás déli tizenkét órakor kezdődött a Rulikowski temető Steinberger kápolnájából. Itt Fodor József vikárius Csíky Ibolya emberi és művészi nagyságát méltatva többek között elmondta: „Isten adta tehetségéből állandóan osztott több mint negyven éven át a nagyváradi közönségének, s ez a drága kincsosztás, melyet művészetével mindenkinek adott, ez megmarad. Emléke áldott lesz azoknak szívében, akik emlékeznek rá.” A továbbiakban Fodor József az ember életét és megvalósításait ahhoz hasonlította, ahogy a római császárok egy-egy hőstettük emlékére diadalkaput építtettek, és azokat e diadal jeleneteivel díszítették. Csíky Ibolya életútját és annak megvalósításait is egy effajta képzeletbeli diadalkapu-építéséhez és feldíszítéséhez hasonlítva fogalmazta meg a közvetkezőket: „Lelkünkben felsejlenek a sok-sok kedves élmények, emlékek, színházi előadások sorozata, amelyek hozzá kötődnek. Milyen figyelmes volt, segítőkész, megértő és jólelkű társaival, kollégáival, embertestvéreivel szemben. Ez a sok-sok élmény, emlék mind egy-egy fényes diadalmas jelenet, amelyeknek ott a helye ezen a képzeletbeli diadalkapun. (…) Maradtak még üres felületek, de ezeket nekünk kell most már tovább építenünk”.

A pályatársak búcsúja
A gyászbeszéd után Hajdu Géza olvasta fel ismét a Szigligeti Színház búcsúztatóját. Ebből idézünk részleteket. „Nemcsak Nagyvárad, de az erdélyi magyar színjátszás kimagasló egyéniségétől búcsúzunk. Sok tollforgató színházunk nagyasszonyának titulálta, amit ő egyáltalán nem szeretett. Sokkal szerényebb volt emberként, mintsem, hogy ilyen címet elviseljen. Inkább Thália és a színházba járó közönség szolgájának érezhette magát, az erdélyi magyar színjátszás, a magyar kultúra napszámosának. Ezért is övezte határtalan szeretet a közönség részéről is. Csíky Ibolya színművészt egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Így volt ez a mindennapi életben, és így volt ez a színpadon. Egyszerű, bájos, vonzó egyénisége, lelkéből áradó melegsége mindannyiunkat megbabonázott. Az örök nő, az örök Éva megtestesítője. Nem csoda, hogy rajongtak körülötte és érte a férfiak, hogy a nők úgy érezhették, ilyennek kell lenniük nekik is, ilyen egyszerűnek, bájosnak, ilyen ártatlannak, ilyen hűségesnek. (…)”

Teljes élet
A továbbiakban Hajdu Géza felidézte, hogy a küzdelmes kolozsvári gyermekkor, majd a színművészeti tanulmányok befejezése után Csíky Ibolyát „Kolozsvár kivételével mind az öt magyar színház hívta, de ő nagy szerencsénkre 1969 őszén Nagyváradot választotta, és itt szinte élete utolsó pillanatáig színpadon volt. Több mint százötven szerepet játszott. Zsenialitása, sokoldalúsága előtt nem volt semmi műfaji akadály. Lírai szerepek mellett megformált sok drámai, súlyosan tragikus alakot, példátlan humorával nevettetett a vígjátékokban és nagyszerűen énekelt zenés előadásokban. Búgó meleg hangja hamar meghódította a bukaresti televízió magyar adásának nézőit, országos hírnévre tett szert, mert a televízió oda is eljutott, ahova a színház nem, pedig annak idején jócskán jártuk az országot hidegben, melegben egyaránt. (…) Irigylésre méltóan nyitott és kíváncsi volt az újra, a fiatalokra, meghökkentett minket szellemi frissességével mint Operett anyuska az Ibusárban, Iszákos mama Az esetben, Klumpetné a Mauzóleumban, és mint az örök reménykedő Didi, állandóan Godotra várva. Hogy csinálta? Mit tudom én, válaszolná rejtélyesen somolyogva Máli néniként, és elindulva valamerre a nézőtéren át. Így láttuk őt utolsó szerepében, melyet február 28-án játszott utoljára, akkor már betegen. Minden fájdalmunk ellenére úgy érzem, Csíky Ibolya teljes életet hagy maga után. Számos nívó- és közönségdíj mellett megkapta a Szentgyörgyi István Díjat, az EMKE legnagyobb erdélyi elismerését, a Poór Lili Díjat, a nagyváradi színjátszás kétszáz éves évfordulója ünnepén a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszttel jutalmazta. Mégis a legnagyobb díj számára a közönség szeretete és rajongása volt, s mellette a kollégák szeretete és megbecsülése. Nem is értette, hogyha őt ennyire szeretik, akkor miért nem gyógyul meg? Nagyon szerették a rendezők is: Szabó József Ódzsa, Farkas István, Szombati Gille Ottó, Horváth Z. Gergely, Seregi Zoltán, Parászka Miklós, Szabó K. István, akik a legtöbbet dolgoztak vele. Úgy látszik, a legjobban mégis a legfőbb rendező szerette, aki most magához szólította, hogy az égi társulatban játsszon. Ha siet, még utoléri Varga Vilmost és Ács Tibit, akik nemrég írták alá az ottani szerződésüket. (…) Ibike csillag volt közöttünk. Talán jobban meg kellett volna becsülnünk, különösen a díjakat osztogatóknak. Igen szűkmarkúan bántak eme kiváló művésszel. Ő akkor is a mi Ibink volt, aki nem csak a színházért, hanem szerető családjáért is élt (…) Hisszük, hogy van egy csillag fönt, amely nem rideg, hanem meleg fénnyel ragyog ránk, míg élünk, míg emlékezünk.”

A nézők búcsúja
Ezt követően egy váradi színházbarát, Kemenes Eli olvasta fel búcsúztató szövegét. Elhangzott többek között: „Szerény voltál, túl szerény ahhoz képest, hogy mennyi mindent kaptunk tőled a színpadon, és azon kívül. Téged a szeretetből gyúrt a Mindenható, és ez a szeretet lehetett a titkod. Szeretted az embereket, a színházat, a szerepeidet, és persze a családodat. Olyan művész vagy, aki szívet szaggat és megnevettet. A legkisebb szerepben is sorsokat mutattál meg, és a sorsok már csak ilyenek: szomorúak és nevettetőek egyszerre. (…) Hálásak vagyunk, hogy noha hívtak, sohasem mentél el Váradról. Velünk maradtál, a te közönségeddel, akit szerettél, és aki szeretett. Most talán azt játszod, hogy elmentél, de a művészet nem hal meg, te is itt vagy a város lélegzetében, a színház deszkáiban és falaiban, bennem, bennünk, akik nagyon-nagyon szerettünk.” A beszédek elhangzása után a család, a pályatársak és a tisztelők népes tábora kísérte végső nyughelyére Csíky Ibolya, városunk, Erdély kimagasló színművészének porhüvelyét."
Forrás : erdon.ro