„Egyszerű, bájos, vonzó egyénisége,
lelkéből áradó melegsége mindannyiunkat megbabonázott.” A család, a
rokonok, valamint barátok, kollégák, Várad kulturális életének hívei
kísérték utolsó útjára a 72. életévében elhunyt Csíky Ibolya
színművésznőt." - írja Pap István a Bihari Naplóban.Teljes cikk :
"Ragyogóan napos, kellemes, és mégis
nagyon szomorú napként vonul be Nagyvárad kultúrtörténeti annaleseibe a
2017. március 25-iki dátum, ekkor vettek ugyanis végső búcsút a város és
az erdélyi magyar színjátszás elmúlt fél évszázadának egyik legnagyobb
alakjától, Csíky Ibolyától. A színművésznő koporsóját szombaton délelőtt
tíz órakor ravatalozták fel a színház előcsarnokában, ahol a tisztelők,
barátok virágokkal, koszorúkkal rótták le kegyeletüket a színésznő
emléke előtt. A helyszínen mélyen átérezte mindenki, mekkora veszteség
érte a családot, a pályatársakat és a színházkedvelő közönséget,
különösen akkor, amikor a Szigligeti Színház nevében Hajdu Géza
felolvasta az elhunyt pályatárs búcsúztatására írt szöveget, és amikor a
kegyeleti főhajtás végén felvételről elhangzott egy rövid Csukás István
írás Csíky Ibolya tolmácsolásában, ezt követően pedig videófelvételről
felcsendült egy sláger, mely Csíky Ibolya fiatal- és időskori alakját
idézte meg.
Diadalkapu
A temetési szertartás déli tizenkét órakor kezdődött a Rulikowski
temető Steinberger kápolnájából. Itt Fodor József vikárius Csíky Ibolya
emberi és művészi nagyságát méltatva többek között elmondta: „Isten adta
tehetségéből állandóan osztott több mint negyven éven át a nagyváradi
közönségének, s ez a drága kincsosztás, melyet művészetével mindenkinek
adott, ez megmarad. Emléke áldott lesz azoknak szívében, akik emlékeznek
rá.” A továbbiakban Fodor József az ember életét és megvalósításait
ahhoz hasonlította, ahogy a római császárok egy-egy hőstettük emlékére
diadalkaput építtettek, és azokat e diadal jeleneteivel díszítették.
Csíky Ibolya életútját és annak megvalósításait is egy effajta
képzeletbeli diadalkapu-építéséhez és feldíszítéséhez hasonlítva
fogalmazta meg a közvetkezőket: „Lelkünkben felsejlenek a sok-sok kedves
élmények, emlékek, színházi előadások sorozata, amelyek hozzá kötődnek.
Milyen figyelmes volt, segítőkész, megértő és jólelkű társaival,
kollégáival, embertestvéreivel szemben. Ez a sok-sok élmény, emlék mind
egy-egy fényes diadalmas jelenet, amelyeknek ott a helye ezen a
képzeletbeli diadalkapun. (…) Maradtak még üres felületek, de ezeket
nekünk kell most már tovább építenünk”.
A pályatársak búcsúja
A gyászbeszéd után Hajdu Géza olvasta fel ismét a Szigligeti Színház
búcsúztatóját. Ebből idézünk részleteket. „Nemcsak Nagyvárad, de az
erdélyi magyar színjátszás kimagasló egyéniségétől búcsúzunk. Sok
tollforgató színházunk nagyasszonyának titulálta, amit ő egyáltalán nem
szeretett. Sokkal szerényebb volt emberként, mintsem, hogy ilyen címet
elviseljen. Inkább Thália és a színházba járó közönség szolgájának
érezhette magát, az erdélyi magyar színjátszás, a magyar kultúra
napszámosának. Ezért is övezte határtalan szeretet a közönség részéről
is. Csíky Ibolya színművészt egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Így
volt ez a mindennapi életben, és így volt ez a színpadon. Egyszerű,
bájos, vonzó egyénisége, lelkéből áradó melegsége mindannyiunkat
megbabonázott. Az örök nő, az örök Éva megtestesítője. Nem csoda, hogy
rajongtak körülötte és érte a férfiak, hogy a nők úgy érezhették,
ilyennek kell lenniük nekik is, ilyen egyszerűnek, bájosnak, ilyen
ártatlannak, ilyen hűségesnek. (…)”
Teljes élet
A továbbiakban Hajdu Géza felidézte, hogy a küzdelmes kolozsvári
gyermekkor, majd a színművészeti tanulmányok befejezése után Csíky
Ibolyát „Kolozsvár kivételével mind az öt magyar színház hívta, de ő
nagy szerencsénkre 1969 őszén Nagyváradot választotta, és itt szinte
élete utolsó pillanatáig színpadon volt. Több mint százötven szerepet
játszott. Zsenialitása, sokoldalúsága előtt nem volt semmi műfaji
akadály. Lírai szerepek mellett megformált sok drámai, súlyosan tragikus
alakot, példátlan humorával nevettetett a vígjátékokban és nagyszerűen
énekelt zenés előadásokban. Búgó meleg hangja hamar meghódította a
bukaresti televízió magyar adásának nézőit, országos hírnévre tett
szert, mert a televízió oda is eljutott, ahova a színház nem, pedig
annak idején jócskán jártuk az országot hidegben, melegben egyaránt. (…)
Irigylésre méltóan nyitott és kíváncsi volt az újra, a fiatalokra,
meghökkentett minket szellemi frissességével mint Operett anyuska az
Ibusárban, Iszákos mama Az esetben, Klumpetné a Mauzóleumban, és mint az
örök reménykedő Didi, állandóan Godotra várva. Hogy csinálta? Mit tudom
én, válaszolná rejtélyesen somolyogva Máli néniként, és elindulva
valamerre a nézőtéren át. Így láttuk őt utolsó szerepében, melyet
február 28-án játszott utoljára, akkor már betegen. Minden fájdalmunk
ellenére úgy érzem, Csíky Ibolya teljes életet hagy maga után. Számos
nívó- és közönségdíj mellett megkapta a Szentgyörgyi István Díjat, az
EMKE legnagyobb erdélyi elismerését, a Poór Lili Díjat, a nagyváradi
színjátszás kétszáz éves évfordulója ünnepén a Magyar Köztársaság Arany
Érdemkereszttel jutalmazta. Mégis a legnagyobb díj számára a közönség
szeretete és rajongása volt, s mellette a kollégák szeretete és
megbecsülése. Nem is értette, hogyha őt ennyire szeretik, akkor miért
nem gyógyul meg? Nagyon szerették a rendezők is: Szabó József Ódzsa,
Farkas István, Szombati Gille Ottó, Horváth Z. Gergely, Seregi Zoltán,
Parászka Miklós, Szabó K. István, akik a legtöbbet dolgoztak vele. Úgy
látszik, a legjobban mégis a legfőbb rendező szerette, aki most magához
szólította, hogy az égi társulatban játsszon. Ha siet, még utoléri Varga
Vilmost és Ács Tibit, akik nemrég írták alá az ottani szerződésüket.
(…) Ibike csillag volt közöttünk. Talán jobban meg kellett volna
becsülnünk, különösen a díjakat osztogatóknak. Igen szűkmarkúan bántak
eme kiváló művésszel. Ő akkor is a mi Ibink volt, aki nem csak a
színházért, hanem szerető családjáért is élt (…) Hisszük, hogy van egy
csillag fönt, amely nem rideg, hanem meleg fénnyel ragyog ránk, míg
élünk, míg emlékezünk.”
A nézők búcsúja
Ezt követően egy váradi színházbarát, Kemenes Eli olvasta fel
búcsúztató szövegét. Elhangzott többek között: „Szerény voltál, túl
szerény ahhoz képest, hogy mennyi mindent kaptunk tőled a színpadon, és
azon kívül. Téged a szeretetből gyúrt a Mindenható, és ez a szeretet
lehetett a titkod. Szeretted az embereket, a színházat, a szerepeidet,
és persze a családodat. Olyan művész vagy, aki szívet szaggat és
megnevettet. A legkisebb szerepben is sorsokat mutattál meg, és a sorsok
már csak ilyenek: szomorúak és nevettetőek egyszerre. (…) Hálásak
vagyunk, hogy noha hívtak, sohasem mentél el Váradról. Velünk maradtál, a
te közönségeddel, akit szerettél, és aki szeretett. Most talán azt
játszod, hogy elmentél, de a művészet nem hal meg, te is itt vagy a
város lélegzetében, a színház deszkáiban és falaiban, bennem, bennünk,
akik nagyon-nagyon szerettünk.” A beszédek elhangzása után a család, a
pályatársak és a tisztelők népes tábora kísérte végső nyughelyére Csíky
Ibolya, városunk, Erdély kimagasló színművészének porhüvelyét."
Forrás :
erdon.ro