Oldalak

2015. július 5., vasárnap

A kézi aratás folyamata - Kaszálás, marokszedés, cséplés

 
"A kaszás aratás munkamenete több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.
A kaszás aratás terén többféle munkamódszer volt elterjedve:
1/ Kötetlen aratás:
- A kaszások a gabonát rendre vágták, a földre terítették. Nem kötötték kévébe, nem rakták keresztbe, hanem a villások villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas) rakták, majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) és azután szállították nyomtatni.
A kaszás aratás kezdetekben Magyarországon is ezt a munkamódszert alkalmazták a régi feljegyzések; dézsmajegyzékek, deftirek szerint.
A termés gyors betakarításának szüksége azonban rászorította a gabonatermelőket, a munka racionalizálása szorította rá a parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra.
2/ Rendre vágó kévéző aratás:
- A gabonát rendre vágták. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal vagy villával, gereblyével kévékbe gyűjtötték és bekötve keresztekbe rakták. Ez a munkamódszer egészen a 19. század közepéig – kiváltképp a tavaszi gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és még a 20. század elején is sokfelé gyakorlatban volt, főképp a Kárpát-medence középső területein.
3/ Rávágó kévéző aratás:
- A gabonát a kaszás rávágta, azaz úgy sújtott, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő, kettőző) – ezt a munkát rendszerint nő végezte – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjtötte és az előre elkészített szalma- vagy búza-illetve rozsszálból font kötélbe tette.
Ezt az aratási módot a Németalföldön már a 16. század végén is ismerték. A rávágó kévéző aratást hazánkban sem végezték a 18. század előtt, a 19–20. században azonban a magyar paraszti gazdálkodásban már ez a forma volt a legelterjedtebb aratási mód. A sarlós aratást legtöbb helyen ez váltotta föl.
A kézi aratás szerszámai
- Az aratás eszközei: a sarló és a kasza, melyek kialakulását a vas feltalálása tette lehetővé. A sarló megjelenése Európában a keltákhoz kapcsolható. Az általuk lakott területeken a régészeti leletek szerint mindenütt, így Magyarországon is elterjedt volt. A horgas sarló pengéje idővel kiegyenesedett, meghosszabbodott, hosszabb nyelet kapott, ami kezelője nagyobb lendületével és erőkifejtésével nagyobb teljesítményt tett lehetővé. Ugyanekkor kialakult a speciálisan aratásra használt, hátratört nyakú ún. ívsarló, a későbbi aratósarló közvetlen őse, a rövid kasza pedig a fűvágás szerszáma lett.
- A kaszanyelet erdős vidékek fafaragó falvaiban háziiparban készítették, és távoli tájakra vitték eladni vásározók, vándorárusok útján. Falusi bognárok is foglalkoztak előállításával.
A 19–20. századi paraszti gazdálkodásában a magyar nyelvterületen a kaszák közt minimálisra csökkentek a formai különbségek. Leginkább a mankók (kocs, kacs) számában (1 vagy 2) és a nyél hosszúságában maradtak kisebb eltérések. A Tiszaháton, Lónyán például az egykocsú kaszanyelet használták, addig a Szatmári-síkság déli részén már kis- és nagymankós kaszanyél volt, és ugyancsak ezt használták a debreceni gazdák is Békés megyében pedig már csak két kaccsos kaszáról írtak. A formák elterjedéséhez nagyban hozzájárultak a mezőgazdasági eszközök vándorárusai, a vásározók és az idegen tájakról érkező aratók is. A különböző vándorárusok a szatmári és beregi tájakon is megjelentek. A magyar Simplicissimus 1683. évi leírása szerint a Felső-Tisza vidékén: "az aratást rendszerint nem maguk végzik, hanem vannak Kassán emberek, akik aratás idején 50 és több lengyel és rusznyák paraszttal a Tisza vidékén, s azon túl aratni járnak. Ezek néha egész falvak termésének levágását elvállalják és bérül a negyedik, ötödik, hatodik vagy hetedik keresztet kapják. A nekik járó részt nagy hirtelen csépekkel kiverik, a szalmát otthagyják. Azt azonban kikötik, hogy a gabonát haza szállítsák nekik".
A régi leírások gyakran emlegették például ugyancsak a Felső-Tisza-vidékén a ruszin aratómunkásokat, kiket az 1930-as évek közepétől 1944 nyaráig még nagy számban foglalkoztattak a magyar gazdák.
A feljegyzések szerint például Lónyára Volóc, Munkács és Nagyberezna környékéről jöttek, Fehérgyarmatra Léczfalva, Bábakút, Iváskófalva ruszinjai jártak aratni, míg Penyigére Jalova , Beregsziklás (Serbóc) és Vezérszállás aratói jártak dolgozni, és a magukkal hozott gazdasági szerszámok közül a gereblyét a magyar gazdáknál hagyták. Rozsályon pedig arra emlékeztek, hogy a ruszinok sarlóval és kaszával is arattak. A beregi Tóhát falvaiba pedig Galíciából Polyákok jöttek aratni, kiknek asszonyai sarlóval vágták a gabonát, míg a férfiak csépeltek. A fizetést résziben kapták, minden 14-15. kéve búza volt az övék, de az emlékezet fenntartotta a Nyírségbe lejáró ruszin és szlovák aratómunkásokat is.
Marokszedők
A kaszásokat a marokszedők követték. Sarlóval, hajolva szedték fel a learatott gabonát. Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy ember lehajolva, kinyújtott karjával testéhez szorítva fel tud emelni. Az összefogott markot egy kicsit megigazították, földhöz verték az alját, hogy egyenes legyen a „segge”. Ez csak ritkán sikerült, mert igyekezni kellett az arató után. A marokszedőnek akkor is nehéz dolga volt, ha a gabona megdőlt, vagy a sok eső és zivatar összekuszálta. A kaszáló nem
tudott szép rendet vágni, mert összekuszálódott, nehéz volt kibogozni, így a marokszedés lassan ment.
A markot a renddel ellenkező irányba fektették le a tarlóra. Voltak olyan marokszedők, akik hátrafelé haladva szedték a markot, kinek mi volt a jobb, mi állt jobban a keze ügyébe.
Cséplés
a gabonaszemnek a kalászból való kiverésére szolgáló kézieszköz. Legegyszerűbb formája egy bot, melynek használata bizonyos növények (pl. kender, napraforgó, hüvelyes növények) magvainak kiverésénél napjainkig fennmaradt. Gabonához viszont a kb. 150–200 cm-es nyélből és a 70–80 cm hosszú ütőjéből, a hadaróból álló szerszámot használták. A hadarót a nyélhez erős szíj, a telek vagy közszíj erősítette, mégpedig többnyire a nyél és a hadaró felső végére kötött csépfej vagy kápa segítségével. A nyél mindig könnyű fából, többnyire bodzából készült, míg a hadaró szívósabb gyertyán- vagy bükkfából. A nyélen a csépfej rendszerint forgott. A hadaró vége Ny-Mo.-on olykor bunkós, hogy ütése erősebb és ezzel munkavégzése eredményesebb legyen. Ugyane célt szolgálta a hadaró erőteljesebb, vastagabb fából való készítése vagy az ágas hadaró alkalmazása. A D-Dunántúlon a négyszögletes hadaró a gyakori. A cséplés munkahelye rendszerint a → csűr (pajta) középső része (csűrföldje, csűrszáraza, csűr- piaca, csűrszérű stb.) vagy a gabonatároló épület előtti térség, amelyet a nyomtatás → szérűjéhez hasonlóan készítenek el. Aszerint, hogy a cséplés milyen céllal történt, a munka végzése is másképpen folyt. Ha zsúpnak csépeltek – és ez volt az általánosabb –, akkor a zsúpkévéket fejjel egymás felé sorban ágyásba lerakták, majd két oldalt megcsépelték. E munka neve öregelés, oldalazás vagy előzés. Ezután a kévéket kioldva verték újra végig mindkét oldalon. Ez volt a tisztára verés, kicsépelés vagy zsúpolás. A forgatást csépnyéllel vagy puszta kézzel végezték. S ha már nem volt szem a kalászban, szedték a zsúpot, azaz markonként a kalász alatt összefogták, a szemet belőle kirázva és a kusza szálaktól megszabadítva, tövét összeütve a zsúpot külön összerakták. A szemet szórással (→ gabonatisztítás) tisztították, míg a kuszált szalmát újra végigverték a cséppel. A tiszta zsúpot → kévekötő bottal kötötték kévébe. A zsúp készítésénél különösen az Alföld azon vidékein, ahol a szemnyerés fő formája a → nyomtatás volt, gyakran alkalmaztak széket, cséplő padot is. Ez vagy lábakra helyezett közönséges ajtó volt, vagy olyan deszka, amelynek végébe fogakat is erősítettek. A rozskévéket kis markokra fogva ezekhez csapdosták, és így tiszta, szép zsúpot nyertek. A rozsnak ilyen széken, asztalon történő kézi cséplése rendszerint az öregelés után történt, a tisztára verés helyett. Ha viszont nem akartak zsúpot, vagy ha nem rozsot csépeltek, akkor a fenti második munkafolyamat helyett a szárak összetörésére került sor, amit agyalásnak, szalmázásnak neveztek. Az agyalást végezhették a cséplés elején is, de inkább a végén, a munka befejezéseként került rá sor. Ez pedig abból állt, hogy a kévéket torzsra állították két sorban, és kétoldalt a cséppel szárukat összetörték, leagyalták. Majd az összetört tuskószerű kévéket kioldva, szalmájukat a cséppel kihadarták, azaz addig verték, míg a cséplés helyéről a szalma két oldalra el nem szállt. Csépelni egy ember ritkán szokott, rendszerint a munkát bandában végezték, melynek létszáma 2–9 fő szokott lenni. A leggyakoribb az 5–6 fős banda. A kis létszámúban nagyon kellett sietni, a nagyban viszont a munka lassan folyt, és akadályozták is egymást. A banda tagjai, az ágyást közrefogva, egymással szemben álltak fel, és egymás után, ütemre ütöttek. A munkát így nagyon össze kellett hangolni; aki nem figyelt, könnyen „elverték a csépjét”. A cséplés az ágyás kévéin folyamatosan sorban haladt, mégpedig úgy, hogy minden ütéssel valamivel tovább mentek. Ütés után a csépet felemelték, és fejük felett körben megfordítva, lendülettel, nagyobb erővel csapták le. – Az uradalmak a csépeseket rendszerint az aratási szerződés megkötésével egyidőben szerződtették. A csépesek részt kaptak az elcsépelt gabonából és külön kévepénzt a zsúp felkötéséért. A cséplőmunkások aratás után, augusztus végén kezdték munkájukat, amely a nagyobb Ny-mo.-i uradalmakban, ahol csak kézi erővel választották el a szalmától a szemet, egész télen át tartott. Sok helyen külön cséplőházak is álltak a messziről jött csépesek rendelkezésére, hol hetekig laktak. A cséplést cséplőpajtákban végezték. – A honfoglaló magyarok a szemtermést elsősorban nyomtatták, de feltehető, hogy ismerték a korabeli É- és Ny-Európára jellemző cséplést is. Emellett gyakorolták a különböző egyszerű cséplési eljárásokat, amelyek kisebb mennyiségű vagy alkalmi szemnyerés céljából egészen a 20. sz.-ig fennmaradtak. Pl. a magot a kalászból tenyérrel kidörzsölték; a szálas gabonát kemény tárgyhoz (székláb, kocsikerék, deszka, földbe ásott gereblye, létra stb.) verdesték, vagy a földre fektetett kalászokból bottal kiverték a szemet. A csép szó a magyarban szláv, közelebbről déli szláv eredetű, de nem tudjuk, hogy átvételekor az egyszerű cséplőbotot, vagy a két darabból álló fejlett cséplőeszközt jelentette-e. A másfélfa eszköz feledésbe merült, de szórványosan még a 20. sz. elején a magyar nyelvterület számos pontján föllelhető neve sejteti, hogy a csépnek is volt eredeti magyar megnevezése. Az Alföldről (pl. Jászság) ismert csikó elnevezése újabb eredetű, belső keletkezésű kifejező szó. Valószínű, hogy az egyszerű cséplési eljárások, a kézi cséplés, valamint a nyomtatás a honfoglalást követő évszázadokban párhuzamosan éltek egymás mellett Mo.-on mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárása. A cséplés a csapadékosabb, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken volt kizárólagos. A nyomtatástól való elkülönülését a 12. sz.-tól folyamatosan elősegítették a hűvösebb-esősebb éghajlatú vidékeken meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). A 18–19. sz.-ra a cséplés és a nyomtatás, valamint a hozzájuk kapcsolódó gabonatartó épületek ill. a szabad ég alatti rakodás elkülönült a Kárpát-medence egész területén. Ahol a cséplés és a nyomtatás egymás mellett élt, pl. a Dunántúl bizonyos vidékein és az Alföld északi és keleti peremén, ott leginkább a rozsot csépelték, más gabonákat nyomtattak, ill. a cséplés megmaradt a kis parcellákon gazdálkodó szegényparasztság eljárásának vagy alkalmi szemnyerő eljárásnak. A Dunántúl Ny-i felén, a Felföld hegyes vidékein, valamint Erdélyben a cséplés, másutt a nyomtatás vált jellemzővé. A kézi cséplés visszaszorulását a cséplőgépek elterjedése meggyorsította. Ettől függetlenül azonban a kézi cséplés ott, ahol a zsúpra szükség volt, akár tetőnek, akár egyéb célra, szórványosan szinte napjainkig fennmaradt. – A kézicsép különben, mint lendületes ütőeszköz, vasalva és szögekkel kiverve időnként – pl. parasztfelkelésekkor – fegyverül is szolgált
Források és irodalom
Magyar Néprajzi Lexikon
Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Néprajzi Értesítő, 1928)
Farkas József, Újváry Zoltán: Tanulmányok Szatmár néprajzához (Debrecen, 1984) ISSN 0139-2468 "
Megjelent a Biharikum Facebook oldalon.Fotók : facebook.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése