–
Meg tudná-e határozni, honnan ered ez a szenvedélyes
természetszeretete, vagyis családi örökség-e avagy tanult, szerzett
készség?
– Meggyőződésem, hogy a természetszeretet nevelésfüggő, de olyannyira, hogy némi túlzással azt is mondhatnám: nem lehet elég korán kezdeni egy gyereknek a természet iránti szeretetre való nevelését. Ezt elsősorban saját példámból kiindulva állítom, amit később a munkám is bizonyított. Belényesben születtem, Bihar megye talán legfestőibb vidékén. A környező hegyeket Czárán Gyula fedezte fel turisztikailag, ő jelölte meg az utakat, de talán nem véletlen, hogy ő is, más nagy természetimádóhoz hasonlóan, először érzelmileg reagált mindenre, amit látott. Bevallom, én is ilyen vagyok, talán ezért nem lett belőlem a kísérletekben hermetikusan elzárkózó tudós. Na de visszatérve Czáránhoz, neki az egyik elkötelezett híve volt az akkor fiatal Ioan Buşiţia belényesi rajztanár, Bartók Béla barátja és a népdalgyűjtésekben segítő társa. Buşiţia Czárán szellemében kezdte járni a hegyeket, később pedig ugyanilyen szellemben nevelte a fiatalokat, köztük édesapámat is, aki aztán énnekem adta át a természet iránti szeretetét. Kétéves voltam, amikor az első hátizsákomat kaptam tőle, és a nyakába ültetve elvitt magával túrázni. Tudatosan nevelt a környezet védelmére és szeretetére: az első intelme, amire emlékszem, hogy a hóvirág ott szép, ahol nő, nem kell letépni, mert ott a helye. Egy-egy szálat vittünk csak anyának haza a túráinkról, vagy ültettünk el otthon a kertben, ahol aztán kihajtott.
– Ezek szerint a pályaválasztás magától értetődő volt?
– Olyan értelemben igen, hogy az osztálytársaimmal együtt, akikkel nagyon összetartottunk, biztosan olyan pályát akartunk, ami a természettel összefügg. A botanikához aztán az egyetemen húzódtam közelebb, mert a növénytant jobban szerettem az állattannál. De ha pontos akarok lenni, hozzátenném, hogy a kérdés ennél összetettebb, mivel nem egyformán voltak számomra rokonszenvesek a különböző növényi és állati csoportok. A „spenótcsalád” tagjait például nem kedvelem, holott a spenótfőzeléket nagyon szeretem. Sokkal jobban szeretem az emlősöket, mint a madarakat, nem is szólva a békáról, amitől kifejezetten iszonyodom. Persze az én rokonszenvem semmiben sem érinti azt, hogy minden élőlényt védeni és szeretni kell, hiszen mindegyik egyformán fontos, mivel a természet lényege a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség.
– Az egyetem elvégzése után hogyan alakult a pályája?
– Tanárként kezdtem, és a mai napig a pedagógia áll hozzám a legközelebb. Csodálatos dolog átadni a tudást olyan emberkéknek, akik mint a szivacs, szívnak magukba minden ismeretet, újdonságot. Aztán behoztak Váradra, a tudománynépszerűsítő társasághoz, de ott nem igazán szerettem dolgozni, mert túl sok volt a formalitás, folyamatosan olyan akciókat kellett szerveznünk, amelyek hangzatosak voltak ugyan, de senkit sem érdekeltek, így hasznuk sem igen volt. Aztán megürült a múzeumban egy botanikusi hely, és átmentem. Ezzel mintegy kiteljesedett az életem, mivel kutathattam is, de pedagógus is lehettem. Azzal kezdtem, hogy átlapoztam a Románia flórája című kiadvány tizenhárom kötetét, mert induláskor azt a célt határoztuk meg, hogy folytatjuk a Körösök vidéke flórájának és vegetációjának feltérképezését. A munkámhoz tartozott a növények herbáriumba gyűjtése, konzerválása, feldolgozása és tudományos közzététele. Van a múzeumnak egy kiadványa, a Nymphaea, évente jelenik meg, leggyakrabban ebben közöltünk. Ezzel nemcsak a hazai múzeumok közti publikációcserében, de nemzetközi szinten is meg tudtuk ismertetni a munkánkat. Ahogy az anyagi helyzet megromlott, a kiadványunk külföldre küldése ellehetetlenült. Feladataim közé tartozott a kiállítások szervezése és a kapcsolattartás a nagyközönséggel, ez utóbbiban kamatoztatni tudtam pedagógiai hajlamomat.
A
legnagyobb élményt a legkisebbekkel való találkozás jelentette:
1970-ben történt, hogy egy óvodai csoport látogatott el a múzeumba, én
már az érkezésükkor láttam, hogy óvónőjük jó pedagógus. Leültem hát
közéjük, és beszélgetni kezdtünk, kérdeztek mindenfélét, én pedig
igyekeztem mindent megmagyarázni nekik. Ettől kezdve egyre több óvodás
és kisiskolás csoportot fogadtunk, de én is sokszor elmentem hozzájuk.
Nagy élmény volt, rengeteg kedvező visszajelzést kaptam, egyet elmondok,
mert tanulságos. Az egyik óvodás anyukája mesélte, hogy a múzeumi
látogatásról hazatérve gyermeke megölelte, és azt mondta: „Anya, te egy
védett természeti jelenség (monument al naturii) vagy”. A nő nem
értette, visszakérdezett, miért, a gyermek pedig elmagyarázta, hogy a
múzeumban hallottak alapján jött rá erre: az édesanyja is egyetlen
„példány”, így neki édesapjával együtt nem csupán szeretniük kell, de
meg is kell hogy védjék ezt a ritka természeti csodát. Nagyon érdekes
élményekben volt részünk az évente Csehszlovákiában megrendezett
nemzetközi természetvédelmi táborokban is. Egy cseh kutató házaspár
három kisgyerekét is hozta magával, a legkisebbet hátizsákban. Másokkal
is jöttek a gyerekeik, ezért úgy kellett megszervezni a táborozást, hogy
valaki mindig maradjon a gyerekekkel. Én szívesen maradtam, tőlük
tanultam azt az újfajta játékot, amivel később itthon is nevelgettem a
csoportjaimat: rajzok segítségével könnyebb a kicsik szintjén
elmagyarázni a természetvédelem lényegét, azt például, hogy fáj a fának,
ha letörik az ágát, vagy ha letépik a virágot.
– Akik óvodásként megtanulták a természet védelmét, később is megtartották-e?
– Hogyne, persze! Volt egy olyan gyermekdal, aminek a lényege, hogy a mező tele virággal, szedjünk belőle minél többet. Előfordult, hogy figyelmeztetnem kellett egy-egy óvónőt vagy tanítónőt, hogy ne olyan dalt tanítsanak, ami nem a természet szeretetére és védelmére nevel, mert a virágot nem letépni kell, az ott szép, ahol nő. Az egyik csoporttal, akik ezt különösen megjegyezték, elmentünk a fürdőbe vigyázni a tavirózsára, egyszer csak észrevesznek egy férfit, aki a virágok közt horgászik. Az egyik gyerek odaszaladt, kitépte a kezéből a pecabotot, és láttam, hogy valamit nagyon magyaráz neki. A férfi szégyenkezve elkullogott. Később derült ki, hogy egy akkori miniszter volt az illető, akinek a gyerekét a szanatóriumban kezelték, ő pedig időtöltésként pecázgatott. Előfordult olyan is, hogy a környezetvédelem napján felvonultunk, és egy rendőrautó idegesen pöfögött, mert nem tudott tőlünk továbbmenni. Egy csoport gyerek viszont elmondta a rendőröknek, inkább állítsák le a motort, mert ők nem hajlandók a szennyezett levegőt beszívni. Az igazi érdekesség az volt, amikor az immár környezettudatos gyermek kezdte az oda nem figyelő felnőtteket nevelni. Egy barátnőm fokozati vizsgára készült, kérte, segítsem valami jó ötlettel, ezt mondtam el neki, aztán rendszereztem én is a gondolataimat, és együtt megírtuk a felnőttnevelési tapasztalatokat. Ez 1979-ben történt, amikor az UNESCO gyermekéve volt, s ha nem is könnyen, de Párizsban is megjelent a tanulmány, attól kezdve ilyen témákat is gyakran kértek tőlem, vagyis azt, ahogyan a gyermek nevelni tudja természetszeretetre a felnőtteket. Egy szó, mint száz: ez esetben is beigazolódott az, amivel a beszélgetést kezdtük, hogy mennyire fontos a szeretve nevelés. A városi gyerekek számára külön öröm volt a vidék, a természet felfedezése, emlékszem, mennyire csodálkoztak, amikor a vándormadarakról beszéltünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék még egy – ma már viccesnek tűnő – történetet elmondani: 1990 előtt történt, eljött a bukaresti tévé, hogy felvegyen egy múzeumi foglalkozást a gyerekekkel. Semmi nem volt előre megbeszélve, én mindent úgy tettem, ahogy azelőtt. Arról beszélgettünk, hogy a madarak azért mennek el ősszel, mert nem találnak ennivalót, ugyanakkor az itthon maradók számára is mennyire fontos madáretetőket készíteni, húsdarabokat, szalonnát kitenni. Amikor leadták a filmet, az egészből lett egy szörnyűség, mert akkoriban nem lehetett olyasmiről beszélni, hogy nincs mit enni vagy húsdarabok és szalonna. Olyan világ volt – milyen jó, hogy a mai gyerekek könnyebben megérthetik a madárvédelmet is.
– Meggyőződésem, hogy a természetszeretet nevelésfüggő, de olyannyira, hogy némi túlzással azt is mondhatnám: nem lehet elég korán kezdeni egy gyereknek a természet iránti szeretetre való nevelését. Ezt elsősorban saját példámból kiindulva állítom, amit később a munkám is bizonyított. Belényesben születtem, Bihar megye talán legfestőibb vidékén. A környező hegyeket Czárán Gyula fedezte fel turisztikailag, ő jelölte meg az utakat, de talán nem véletlen, hogy ő is, más nagy természetimádóhoz hasonlóan, először érzelmileg reagált mindenre, amit látott. Bevallom, én is ilyen vagyok, talán ezért nem lett belőlem a kísérletekben hermetikusan elzárkózó tudós. Na de visszatérve Czáránhoz, neki az egyik elkötelezett híve volt az akkor fiatal Ioan Buşiţia belényesi rajztanár, Bartók Béla barátja és a népdalgyűjtésekben segítő társa. Buşiţia Czárán szellemében kezdte járni a hegyeket, később pedig ugyanilyen szellemben nevelte a fiatalokat, köztük édesapámat is, aki aztán énnekem adta át a természet iránti szeretetét. Kétéves voltam, amikor az első hátizsákomat kaptam tőle, és a nyakába ültetve elvitt magával túrázni. Tudatosan nevelt a környezet védelmére és szeretetére: az első intelme, amire emlékszem, hogy a hóvirág ott szép, ahol nő, nem kell letépni, mert ott a helye. Egy-egy szálat vittünk csak anyának haza a túráinkról, vagy ültettünk el otthon a kertben, ahol aztán kihajtott.
– Ezek szerint a pályaválasztás magától értetődő volt?
– Olyan értelemben igen, hogy az osztálytársaimmal együtt, akikkel nagyon összetartottunk, biztosan olyan pályát akartunk, ami a természettel összefügg. A botanikához aztán az egyetemen húzódtam közelebb, mert a növénytant jobban szerettem az állattannál. De ha pontos akarok lenni, hozzátenném, hogy a kérdés ennél összetettebb, mivel nem egyformán voltak számomra rokonszenvesek a különböző növényi és állati csoportok. A „spenótcsalád” tagjait például nem kedvelem, holott a spenótfőzeléket nagyon szeretem. Sokkal jobban szeretem az emlősöket, mint a madarakat, nem is szólva a békáról, amitől kifejezetten iszonyodom. Persze az én rokonszenvem semmiben sem érinti azt, hogy minden élőlényt védeni és szeretni kell, hiszen mindegyik egyformán fontos, mivel a természet lényege a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség.
– Az egyetem elvégzése után hogyan alakult a pályája?
– Tanárként kezdtem, és a mai napig a pedagógia áll hozzám a legközelebb. Csodálatos dolog átadni a tudást olyan emberkéknek, akik mint a szivacs, szívnak magukba minden ismeretet, újdonságot. Aztán behoztak Váradra, a tudománynépszerűsítő társasághoz, de ott nem igazán szerettem dolgozni, mert túl sok volt a formalitás, folyamatosan olyan akciókat kellett szerveznünk, amelyek hangzatosak voltak ugyan, de senkit sem érdekeltek, így hasznuk sem igen volt. Aztán megürült a múzeumban egy botanikusi hely, és átmentem. Ezzel mintegy kiteljesedett az életem, mivel kutathattam is, de pedagógus is lehettem. Azzal kezdtem, hogy átlapoztam a Románia flórája című kiadvány tizenhárom kötetét, mert induláskor azt a célt határoztuk meg, hogy folytatjuk a Körösök vidéke flórájának és vegetációjának feltérképezését. A munkámhoz tartozott a növények herbáriumba gyűjtése, konzerválása, feldolgozása és tudományos közzététele. Van a múzeumnak egy kiadványa, a Nymphaea, évente jelenik meg, leggyakrabban ebben közöltünk. Ezzel nemcsak a hazai múzeumok közti publikációcserében, de nemzetközi szinten is meg tudtuk ismertetni a munkánkat. Ahogy az anyagi helyzet megromlott, a kiadványunk külföldre küldése ellehetetlenült. Feladataim közé tartozott a kiállítások szervezése és a kapcsolattartás a nagyközönséggel, ez utóbbiban kamatoztatni tudtam pedagógiai hajlamomat.
A
legnagyobb élményt a legkisebbekkel való találkozás jelentette:
1970-ben történt, hogy egy óvodai csoport látogatott el a múzeumba, én
már az érkezésükkor láttam, hogy óvónőjük jó pedagógus. Leültem hát
közéjük, és beszélgetni kezdtünk, kérdeztek mindenfélét, én pedig
igyekeztem mindent megmagyarázni nekik. Ettől kezdve egyre több óvodás
és kisiskolás csoportot fogadtunk, de én is sokszor elmentem hozzájuk.
Nagy élmény volt, rengeteg kedvező visszajelzést kaptam, egyet elmondok,
mert tanulságos. Az egyik óvodás anyukája mesélte, hogy a múzeumi
látogatásról hazatérve gyermeke megölelte, és azt mondta: „Anya, te egy
védett természeti jelenség (monument al naturii) vagy”. A nő nem
értette, visszakérdezett, miért, a gyermek pedig elmagyarázta, hogy a
múzeumban hallottak alapján jött rá erre: az édesanyja is egyetlen
„példány”, így neki édesapjával együtt nem csupán szeretniük kell, de
meg is kell hogy védjék ezt a ritka természeti csodát. Nagyon érdekes
élményekben volt részünk az évente Csehszlovákiában megrendezett
nemzetközi természetvédelmi táborokban is. Egy cseh kutató házaspár
három kisgyerekét is hozta magával, a legkisebbet hátizsákban. Másokkal
is jöttek a gyerekeik, ezért úgy kellett megszervezni a táborozást, hogy
valaki mindig maradjon a gyerekekkel. Én szívesen maradtam, tőlük
tanultam azt az újfajta játékot, amivel később itthon is nevelgettem a
csoportjaimat: rajzok segítségével könnyebb a kicsik szintjén
elmagyarázni a természetvédelem lényegét, azt például, hogy fáj a fának,
ha letörik az ágát, vagy ha letépik a virágot.– Akik óvodásként megtanulták a természet védelmét, később is megtartották-e?
– Hogyne, persze! Volt egy olyan gyermekdal, aminek a lényege, hogy a mező tele virággal, szedjünk belőle minél többet. Előfordult, hogy figyelmeztetnem kellett egy-egy óvónőt vagy tanítónőt, hogy ne olyan dalt tanítsanak, ami nem a természet szeretetére és védelmére nevel, mert a virágot nem letépni kell, az ott szép, ahol nő. Az egyik csoporttal, akik ezt különösen megjegyezték, elmentünk a fürdőbe vigyázni a tavirózsára, egyszer csak észrevesznek egy férfit, aki a virágok közt horgászik. Az egyik gyerek odaszaladt, kitépte a kezéből a pecabotot, és láttam, hogy valamit nagyon magyaráz neki. A férfi szégyenkezve elkullogott. Később derült ki, hogy egy akkori miniszter volt az illető, akinek a gyerekét a szanatóriumban kezelték, ő pedig időtöltésként pecázgatott. Előfordult olyan is, hogy a környezetvédelem napján felvonultunk, és egy rendőrautó idegesen pöfögött, mert nem tudott tőlünk továbbmenni. Egy csoport gyerek viszont elmondta a rendőröknek, inkább állítsák le a motort, mert ők nem hajlandók a szennyezett levegőt beszívni. Az igazi érdekesség az volt, amikor az immár környezettudatos gyermek kezdte az oda nem figyelő felnőtteket nevelni. Egy barátnőm fokozati vizsgára készült, kérte, segítsem valami jó ötlettel, ezt mondtam el neki, aztán rendszereztem én is a gondolataimat, és együtt megírtuk a felnőttnevelési tapasztalatokat. Ez 1979-ben történt, amikor az UNESCO gyermekéve volt, s ha nem is könnyen, de Párizsban is megjelent a tanulmány, attól kezdve ilyen témákat is gyakran kértek tőlem, vagyis azt, ahogyan a gyermek nevelni tudja természetszeretetre a felnőtteket. Egy szó, mint száz: ez esetben is beigazolódott az, amivel a beszélgetést kezdtük, hogy mennyire fontos a szeretve nevelés. A városi gyerekek számára külön öröm volt a vidék, a természet felfedezése, emlékszem, mennyire csodálkoztak, amikor a vándormadarakról beszéltünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék még egy – ma már viccesnek tűnő – történetet elmondani: 1990 előtt történt, eljött a bukaresti tévé, hogy felvegyen egy múzeumi foglalkozást a gyerekekkel. Semmi nem volt előre megbeszélve, én mindent úgy tettem, ahogy azelőtt. Arról beszélgettünk, hogy a madarak azért mennek el ősszel, mert nem találnak ennivalót, ugyanakkor az itthon maradók számára is mennyire fontos madáretetőket készíteni, húsdarabokat, szalonnát kitenni. Amikor leadták a filmet, az egészből lett egy szörnyűség, mert akkoriban nem lehetett olyasmiről beszélni, hogy nincs mit enni vagy húsdarabok és szalonna. Olyan világ volt – milyen jó, hogy a mai gyerekek könnyebben megérthetik a madárvédelmet is.
Forrás : biharmegye.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése