Élhettem, élhettünk meg egy olyan pogány korban, amikor a szent sem volt az, vagy ha az volt, akkor csak titokban lehetett az. Egy olyan korban, amikor ezek a felemelően szép ünnepek csak a meghitt otthonok puha fészkében lehettek a mieink. Amikor Karácsony este az innen-onnan, nehezen megszerzett fácska mégis teli volt szaloncukorral, almával és dióval, gyönyörűen mosolygó, piros, kék, zöld, aranyszínű üveggömbökkel. A fa alatt pedig a hónapok óta dugdosott ajándékokkal. Micsoda öröm volt Anyám kezéből kapni a kötött sapkát, sálat, kesztyűt, a nagyapa által faragott katonákról, puskáról, kardról nem is beszélve. Emlékszem, villanyoltás után még sokáig bámultam az utcai lámpa fényében is csillogó fát…Vagy csak a képzeletemben láttam így? - írja Farkas László a Reggeli Újságban megjelent cikkébben.
Másnap reggel nagyapám recsegő hangjára ébredtem, katolikus apámat hívta a templomba. Aztán a nemleges válaszra a bosszús dörmögés jött és a hívás már református anyámnak szólt. Persze, tőle is mindig kosarat kapott a drága kis öreg. Így aztán maradtam én, az utolsó mentsvár, aki már alig vártam, hogy vele mehessek a gyönyörű Szent László templomba. Büszkén, kézen fogva mentünk a Madár utcán, Teleki utcán szépen, komótosan. Aztán eljött az idő, amikor már nem mentem vele. De azért egyszer mégiscsak… Azon a Pünkösdi héten, amikor őrt állni mentünk minden nap a templomba. 1964-et írtunk akkor. Abban az évben beteg lett a nagyapám, nagyon beteg. Akkor elfordult a templomtól, Istentől. De azt láttam mindig rajta, hogy meghatódik a lakásszentelő kispaptól, vízkereszt reggelén. Szemében ott csillogott a hit könnye azért…
Aztán jöttek azok az évek, amikor a fiatal emberpalántának kisebb gondja is nagyobb annál, hogy milyen ünnep van, hisz minden nap ünnep. A felnőtt évekkel pedig jöttek a még pogányabb korok. Olyanok, amelyekben nemcsak elfeledtetni akarták az emberekkel az Istent, a család és az ünnep szentségét, hanem egyenesen lenézték, gúnyolták azt. Olyan idők jöttek, amikor már mindent szerezni kellett. Mindenért közelharcot vívni, hogy megszépítsünk egy estét, hogy örömünneppé tegyünk családunknak egy napot, aminek megünneplését is megtagadta tőlünk az embertelen kommunistának kikiáltott embergyűlölő rendszer. Ezekre az ordas időkre nem szeretek, nem szeretünk emlékezni, emberek. De azért mégis csodás az, hogy bár keservesen, kínlódva, mindenki a maga szerény, vagy rongyrázós módján megteremtette arra az egy estére otthonában, szívében a Betlehemi jászlat, benne a kisdeddel és a reménnyel, hogy a következő évben már másképpen lesz. És az éjféli miséken zsúfoltak voltak a templomok, a sötétben didergő utcákon ezrek vonultak a templomok felé, civilek és egyenruhások vizslató tekintetétől kísérve. Egyfajta tiltakozás és szolidaritás volt ez az éjszakai menetelés.
És másnap délelőtt újra megteltek a templomok. Imádkozott a nép, azokért, akik el kellett hagyják a családot, szülőket egy jobb élet reményében. El kellett menekülniük, mert már nem bírták a ránk nehezedő nyomást.
Aztán jöttek a remény órái, hetei és a gyors ébredés.
Ébredés a véres valóságra.
Soha nem volt ennyi nyomorgó, otthontalan ember Várad utcáin. Soha ennyi kéregető, szánalmat váró ember nem volt városunkban. Most, amikor a bőség kosarából… Hogy is mondta a Költő?
Most kell igazán jónak lenni, legalább ezen a pár napon, kedves barátaim. És emlékezni régi meghitt karácsonyokra. És egy falat ételt, egy jó szót adni a hozzánk fordulónak. Akinek tudunk. Mert sokan vannak, nagyon sokan…
Fakas László, Nagyvárad
Forrás : reggeliujsag.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése